Apuapuapu

 

(részletek)

Kötelező a világ. Úgy szabad. Ölelésekben szabadulsz fel. Először az anyádéban, majd apád összetettebb ölelése tesz még szabadabbá. És ő nem ölel, elveszik minden. Fiadat is űrös öleléssel tudod csupán ezután karolni. Fejet hajtasz neki, hogy elmondhassa neked, amit te nem voltál képes apádnak. Zeusznak, ugyan. Csecsemőnek, ugyan. Rögzített távolság van, belakhatatlan, nézésre, tiszteletre, alázatra. Nem emlékszel rá, amikor a te anyád először fordult el tőled, s nagyobb szeretettel harapott ételbe, köhögött a maga egészségére. Az anyák hamar felejthetők. Arra születtek, hogy beléd haljanak. Kirabolsz belőle, még akarattalanul, egy petesejtet, és a magad malmára hajtva a méh vizét, osztódni kezdesz. Már akkor. S felnőtt életedben is folytatod. Hagyod, hogy cafatokra szedjen az élmény, a fantázia, a hit, a kegyetlenség, az erő és a hiány. És mindegyiket összefogja, akár akarod, akár nem, egy csontos hideg, egy olvadó meleg, még jó, ha emlék, de fájdalmával hatalmasabb és szebb, ha nem létező, alaktalan, megtalálhatatlan elrejtett dolog: valami a sorok között, valami a boldog pillanatok érthetetlen szédülésében, egy részlet, ami bevillan álomban, karambolkor, csók közben, mosolyoghatsz békésen, akkor is, valami, ami semmihez nem hasonlítható, talán vannak benne vonalak, merőlegesek, de ez már ritkaság, többnyire firka, de még az sem, jelentése és alakja van, szörnyen szép és idegesítően megfoghatatlan, se illata, se színe, se ideje, nem is a tiéd, csak téged zaklat. És amikor ezt megszereted, de úgy, hogy nem hiányzik, ha nincs veled, és kitölt, ha veled van, amikor egy valami, valaki más tudsz lenni, mint ez az egyre rejtélyesebb valami, amit butaság lenne megnevezni (jaj, nehogy Isten jusson eszedbe), akkor megboldogulsz. Már régen nem érdekel semmi, mert az ellenkezőjének jegyese vagy, a mindené. Akkor csap el egy kamion. És azonnal beleszeretsz.


Apám szerint a szerelem titkos dolog. Szerintem apám szerint. Mert ezt láttam. Soha nem mondta ki ezt a szót. Nem hallottam. Nem magyarázta sem magát, sem mást azzal, hogy szerelmes lenne. Nem közügy. Nem ügy. A szexig. Legfeljebb. A beszéd. Arról még lehet, a többit magyarázzák a tettek és a meg nem tettek. Persze, apám gyakorlatias ember volt, érzelmi tornász, a szemeiben kicsapódó érzések és gondolatok titkolója, de nyitottan, ha rákérdeznél, szépen és okosan nem beszélne arról, amiről nem érdemes. Szerintem szerinte. Mert sohasem lehetett vele erről beszélni, természetesen. De a vessző nélkül is, a természetesen előtti vessző nélküli mondat is igaz. Viccelődve, persze, igen, megfejelve valami megválaszolhatatlan kérdéssel, mert dönteni, kijelenteni érzelmekről, főleg a szerelemről, nincs mit, nincs hogyan, csak mellélövésekkel, pontosan mellé. Tiszta költészet. A költészet ugyan a mocsoké. Mocsokból. Tiszta mocsok. Nem teljesen mocsok, hanem tisztasággal mocsok. Apám tisztasággal mocsok ember volt. Főleg azért, mert még van. Ez a legmocskosabb benne. Szerelmese az életnek. Az élet pedig kegyetlen szerető. Promiszkuid állat. Apám állat. Apám nem promiszkuid. Apám nem. Több nem. És néhány igen. Igen, igen. Az egyik igen én vagyok. És akinek én nem vagyok igen, hanem neme vagyok, az ne vegyen magára. A szájára. Apámat én se a számra. Írok róla. És a szeme elé sem. Semekben élek apámmal. Neki nem. Megtanította, hogy nem neki élek, nem neki tanulok, nem neki vagyok boldog vagy boldogtalan. Kegyetlen egy apa. Apu, szerelmes vagyok. Bólintana. Nem kérdezné, kibe és hogyan. Talán innánk egy sört. Talán ételt tenne elém. A fontos dolgokról ő nem beszél. Rólam elég sokat beszélt. Így jelezte, hogy teljesen szabad vagyok. Okos, kegyetlen egyapám.


Apu belépett a házba. Nem, éppen kifelé tartott. Szatyor volt a kezében. Vagy Csernelyben, vagy Szombathelyen, vagy máshol. Egy ajtó volt, ennyi bizonyos. Muszáj lennie egy ablaknak is valahol a közelben. Van is. Sok-sok kiáltozó cigány áll mögötte, botokkal verik az ablakot. Sikongatás, én mélyebben hallgatok, mint a kutak. De ez más időben. Amikor apu kilép az ajtón vagy belép az ajtón, kezében szatyorral, egészen más ablaknak kell lennie. Találok egy ablakot. Konyhai. Kicsi. Hetes éhezések komorságában ül apu a konyha közepén, mint a gondolkodó szobra, már nincs vegetaleves, nincs száraz kenyér, csak a csend van. Gyümölcsök sincsenek már a fákon. És akkor benéz az ablakon, mintha Mikulás lenne, hatalmas arc, Laci bá, a szomszéd kétméteres, tisztes gazda volt, sosem öreg, mindig lassú, boros ember. Kopogtat. Kívülről is érzi a vizes albérlet szokatlanul mély csöndjét. Még gyerek sincs az udvaron. Hogy segíthet-e. De még ez sem az az ablak. Amikor apunak szatyor volt a kezében, és hazafelé tartott, vagyis éppen belépett a konyhába, most már biztosan tudom, igen, nem, az igen, hogy akkor nem voltak ablakok. Értelmetlen csodával állított haza. Óvatosan lerakta az asztalra a szatyrot. A konyha hideg volt, ennyi biztos. Talán kellemesen, ha nyár volt, talán vacogtunk, ha tél. Legyen tél. Az nem lehet. Legyen nyár. Kérdez anyu, hogy mi az. – Angyalok. Komolyan kellett venni. Apu komoran mondta. És hozott már így sólymot, tacskót, baglyot. – Angyalok. Anyu hitetlenkedett. Mi is. De azért az asztal köré gyűltünk. – Ebből nem tudok mit főzni – mondta anyu kedvesen. Eltűnt a konyhából a komorság. Két tyúk leszakított szárnyai voltak. Apu is mosolygott. Egyedül én nem.


Kiírtam magamból a kedvességet. Örömmel tettem. Nem a helyemen lenni, illetve nem helyén valónak lenni, tehát valaki másnak a helyén nem lenni, becsületesnek és kényelmesnek tűnik ma nekem. Mogorvává azért nem okosodtam. Az túl könnyű, túl gyáva. Kicsit gyávának lenni, amennyi még hűen tükrözi kiszolgáltatottságunkat, az is erény. Bátorság volt-e, amit anyu tett, önfeledtség vagy lázadás, ma már nem mondhatja meg senki. Apu három napig nem evett, napokig rá sem nézett anyura, de még a gyerekekhez sem szólt, hetekig némaság volt. Valamit elvesztett, úgy éreztem, magában vagy abból a tudásból, amit magáról, a családról épített, talán csalódott a családban. Haragszik. Azt éreztem, hogy nem csak anyura, hanem vele együtt ránk is, talán ránk jobban. Felépült benne a lemondás, hogy mi, akik nem ő, tulajdonképpen minden egyformák vagyunk. Elveszítettük egyöntetű hitünket és törekvésünket, már nincsenek értékek, amelyekben egyetértenénk. Ha valakinek valamikor alkalma lesz, meg fogja szakítani a rendet, a nehezen összerakottat, nehezen fenntartottat. Talán az ilyen módon és ennyire széthúzó családnak jobb is, ha szegény, korlátozott, addig megmarad valami abból a szépségből, amiből ő eredt, és ahová minden titkolt pillanatban visszavágyott. Amilyen csendben ébredt hajnalban, itta meg a kávéját, olyan csendben érkezett haza, feküdt le, aludt, nyár volt vagy tél, mindegy. Kerestem a bánatát, nem találtam. Annyit észleltem, hogy nincs velünk, gondolatai olyan vidékeken járnak, ahol én még nem jártam, tekintetei újak voltak, komolyak és magányosak. Én ébredtem reggelente utána, az asztalon hagyott kávéspohár alján maradt zaccos folyadékot, az oldalán visszafolydogáló levet néztem, hirtelen hörpintette fel, ellentétben anyuval, aki lassan, szinte óvatosan kortyolgatta a kávét. Naponta négyszer-ötször. Talán a szegénységről szólt ez a hidegháború, talán az érthetetlen szerelmükről. Azóta valami fájdalom, görcs vagy szelíddé uralt nyugtalanság jelentkezik a gyomromban, ha szóba jön a fodrász. Anyu ugyanis akkor váratlanul levágatta gyerekemlékezet óta hosszú, fekete haját. Arra emlékszem, hogy vasárnap volt.

Vissza a tetejére