A reinkarnációról ; Arról, ami elmúlik; A főzésről; Egy szereplőről, egy történetből

 

A reinkarnációról

 

Magyarázok mindenfélét a kocsmában L.-nek szombat este, és mondjuk, az valahol gyönyörű, amikor az ember elmegy kocsmázni, és így magyaráz, és aztán a másik is magyaráz, és úgy belejöttök, hogy egy idő után már az se tűnik meredeknek, hogy azt mondjam, hogy te, képzeld el, hogy egyik este feküdtem az ágyamban, már majdnem elaludtam, és akkor hirtelen megértettem a reinkarnációt, és elmondom, hogy eddig mindig csak így homályosan gondoltam azt, hogy nyilván az, hogy reinkarnáció, egy szimpatikus gondolat, meg így simán lehet benne valami tényleg, de most meg bevillant az, hogy mindannyian atomok vagyunk, meg az atomoknál jóval kisebb részek is még, az atomok atomjai is vagyunk, és így folyamatosan bomlunk le és épülünk fel, és hogy például az van, hogy van ez a pohár előttem, amiben fröccs van, aminek egy része valaha szőlő volt, ami egy élőlény, és az a szőlő meg valamikor még csak föld volt meg levegő meg fény, meg ki tudja, mi, mindegy, és van még benne víz is, és az a víz meg átfolyt már egy csomó sziklán meg mindenféle szervezeten, összepiszkolódott és kitisztult újra, szóval itt vannak most ezek a poharamban, összekeveredve, és ez a valamikor szőlő meg víz most bejutnak szépen a véráramomba, és én lesz belőle, és aztán majd kipisilem, és megint nem én lesznek, hanem más, de ez hagyján, mert van az, hogy akár ebben a pillanatban is leválik az ujjamról egy hámsejt, észre sem veszem, az leesik a földre, egy atka megtalálja, felzabálja, az énrészből alkatrész lesz, aztán az atka meghal, megeszi egy rovar, mondjuk, a rovart meg bekapja egy kutya, és akkor az énrészem máris kutyarész, és így folyunk mi egymásba mind, folyton, zavarba ejtően és megjósolhatatlanul, és te, figyelj, ha például hozzáérek a kezedhez, mondja L., és megfogja a kezem, akkor a bőrömről átugrálnak rögtön pici kis részeim a te bőrödre, igen, mondom, na és így megy, és szerintem simán lehet, hogy mondjuk, tényleg van reinkarnáció, de az meg még valószínűbb, hogy a reinkarnáció elmélete, ahogy mi ismerjük, sokkal inkább egy példázat arra, hogy mindenből folyton minden lesz, és hogy jelen pillanatban is újjászületek épp egy madárban, fában és csatornabogárban, meg ki tudja még, miben, nem is beszélve arról, hogy egyetlen beszippantott adag levegővel hány más meg más én áramlik belém, szóval, hogy hát ez igazából a reinkarnáció, magyarázom L.-nek, és belekortyolok a fröccsömbe, mintegy központozásképpen, és akkor azt mondja L., hogy te, ez tök gyönyörű, és azt is, hogy ezt igazán megírhatnád, mire én megvonom a vállamat, hogy de hát mégis mit írjak le ezen, vagyis még inkább hogyan is lehet egy ilyesmit megírni, és aztán később meg arra gondolok, hogy jól van, megírom akkor azt, ahogy magyarázok.

 

 

Arról, ami elmúlik


csend van idebenn, gyógytea szagú, feketetea aromájú csend, a meztelen talpad a sötétben hidegen csattog a parkettán, aztán jó sokára melegszik csak fel a paplan alatt, a szavak valahogy hűtlenek, és hűtlenek a mosolyok is, meg a hozzágondolt érintések, mert most látod csak, akárhányszor cserben hagynak, ha nem vagy elég keménykezű gazdájuk. gondolhatnád azt is, hogy ez baj, hogy valami baj van, de már tudod egy ideje, hogy igazából nincsen. nincs baj, ez most egy ilyen hullám, ilyen valami, áramlat, izé, ami jön, és akkor valahogy jobb is, ha az ember még a gondolataira is vigyáz, mert olyan könnyen félreértik. olyan könnyen félreérti. nincs tehát más dolgod, hallgass, temetkezzél jó könyvekbe, és ne várjál inkább semmit. ne várj válaszokat egyáltalán. zongorán egyetlen leütött hang szól hosszan, tompán, a fatőkén, a húrokon, az üregben visszhangozza magát, feketére fehérről nem csúszik az ujjad, vársz. nem gondolsz semmire. az ablak fényeit lesed, almát eszel. gyerek vagy. felnőtt vagy. a szádat harapdálod. elmúlik. elviszi magával a víz. mindig minden elmúlik. csinálj valami értelmeset addig is. elmúlik.

 

 

A főzésről

 

Van egy lány, már évek óta nem szólalt meg. Régebben még beszélt, de aztán arra jutott, hogy nemigen van a dolognak értelme, de még ha volna is, kedve akkor sincs többé hozzá, ezért aztán felhagyott vele. Teljesen. Azóta főz. Főzéssel kommunikál. A múltkor szerelmet vallott egy férfinak. Kézen fogva vezette a lakásáig, aztán behúzta a konyhába, és egyetlen erélyes, határozott mozdulattal lenyomta egy székre. Azután elkezdett főzni. Közben nevetett a szeme, bár egyszer a könnye is kicsordult, talán a bors tehette, vagy csak a kipárolgó gőzök érzékenyítették el, nem tudni, mindegy, főzés közben sűrű, bizalmas pillantásokat vetett a férfira, de közben egy pillanatra sem feledkezett meg a kellő hőfokról, keverési időről, vegyítési arányokról. Hiszen minden apró hiba végzetes lehetett volna.

Mikorra befejezte az ételt, a férfi mindent tudott. És noha még nem tudta, máris viszontszerette a lányt.

 


Egy szereplőről, egy történetből

 

A lány kint állt a gangon, harapta a hideget, és arra gondolt, elrontotta-e az életét, és ha igen, hol rontotta el. Meg arra gondolt, hogy a regények meg a filmek szereplőinél ez sokkal egyszerűbb. Mármint, beleragadva egy-egy pillanatba, ők nem tudják, hogy egyszerűbb, mert nyilván ugyanúgy nem tudják, mire megy ki a játék, ahogyan most nem tudja az a lány sem, aki kint gondolkozik a gangon. Ők nem tudják, de az olvasó tudja, hamarabb tudja meg, mint ők, mert neki nem kell kivárni a cselekmény végét, találgathat, meg tanulságokat vonhat le. Na meg a történetolvasási idő nem azonos a történet idejével, ami a szereplőknek évekbe telik, azt történetolvasásban néhány óra alatt letudjuk. Szóval akkor, gondolta a lány, valószínűleg az van, hogy én nem látok ki a saját történetidőmből meg a saját történetemből, és a történetolvasók jellegzetes arroganciájával le akarom vonni a helyénvaló tanulságokat már most, a történeten belül. Amit nem lehet. Ezeket gondolta a lány ott kinn a gangon. Aztán meg az jutott eszébe, hogy lehet, hogy ha leírná a saját történetét, és aztán, ha kész van, elolvasná, a történetidőből történetolvasási idő lenne, és rájönne végre, hogy elrontotta-e már az életét, és ha igen, hol rontotta el, ja, meg hogy mi lesz a vége, ehhez meg akár végig sem kell olvasnia az egészet, mert a történetírók rendszerint egész csomó utalást elhintenek az olvasónak, hogy mi fog történni (különösen a krimikben). Ez elég jó gondolatnak tűnt, el is határozta, hogy akkor most nekiáll, és meg is írja a történetét. Úgy is tett. Ezzel a mondattal kezdte: „A lány kint állt a gangon, harapta a hideget, és arra gondolt, elrontotta-e az életét, és ha igen, hol rontotta el.”

 

 

Vissza a tetejére