Arany Jaguár


„Az élet egy rejtély,

mindenkinek egyedül kell helytállnia.”

(Madonna)

 

Fellépek az emelvényre. Megigazítom a kosztümömet. Gongszóra a technikus lekapcsolja a világítást. A terem elsötétül. Már csak az apró fények világítanak a kijáratok fölött. Türelmesen várom, hogy a terem elcsendesüljön. Az első sor szélén Sándor, a főnököm ül. Sándor szőke, magas, szoláriumbarna, a szeme kék és hideg. Azon veszem észre magam, hogy meredten bámulom. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk. Elmosolyodik, azután rám kacsint, én meg zavartan elfordítom a fejem.

Sándort egy céges rendezvényen ismertem meg, röviddel azután, hogy kinevezték országigazgatónak. Éppen egy értékesítési rekordot ünnepeltünk az egyik vidéki szállodában. Az esti fogadáson odajött hozzám, megkínált pezsgővel, aztán minden átmenet nélkül azt mondta:

– Szükségem van rád.

Még aznap éjjel átjött a szobámba.

Egy hét múlva a titkárnőjétől tudtam meg, hogy mégsem egyedül él. Egy húszéves modell barátnője van. Annának hívják, és általában külföldön dolgozik. Onnantól kezdve már tudtam, ha Sándor este vagy hétvégenként nem ér rá velem találkozni, akkor Anna itthon van.

Az első hetekben nehezen barátkoztam meg a gondolattal, hogy csak a második vagyok Sándor életében. Az egyik átsírt éjszaka után elhatároztam, hogy választás elé állítom. Elmentem a lakásához, és addig nyomtam a kapucsengőt, amíg le nem jött. Elmondtam neki, hogy szükségem van rá, mert igazi kapcsolatra vágyom, és nem akarok második lenni az életében. Akkor is csak annyit mondott:

– Szükségem van rád.

Ugyanezt mondta, amikor két hét múlva helyettem a barátnőjével utazott el Thaiföldre, igaz, akkor biztatóan hozzátette:

– Türelem.

Már egy éve tart a kapcsolatunk. Amikor Anna nincs itthon, néha nála alszom. Hétvégenként kirándulunk vagy moziba megyünk. Sokszor vacsorázunk kettesben. Társaságba nem visz. Azt mondta, ha lezárta a kapcsolatát Annával, akkor nyilvánosan is mutatkozhatunk együtt. Néha olyanok vagyunk, mint egy rendes pár.

Tulajdonképpen már együtt kellene élnünk. Amikor ezt felvetettem neki, azt felelte, hogy egyszer már megpróbált szakítani Annával, de a lány megzsarolta, hogy öngyilkos lesz, ha elhagyja. Az sms-t is megmutatta, amiben a lány megfenyegette, hogy megöli magát, ha ott meri hagyni. Sándor azt mondta, felelősséggel tartozik Annáért, aztán átölelt, és a fülembe suttogta:

– Szükségem van rád.

De azt, hogy türelem, már nem tette hozzá. Azóta nem beszél a dologról, én pedig nem merem szóba hozni. Félek, hogy elveszítem.

Hirtelen csend lesz. A félhomályban csak az első sort látom. Velem szemben egy kövér nő ül. A nő piros színű kötött felsőt visel, alul vajszínű leggingst, amely még jobban kihangsúlyozza a kövérségét. A lábán bundacsizma. Ritka, dauerolt vörös haj, az elhízástól elmosódott vonások, a homlokán, majdnem középen, körömnyi szemölcs. Látom, hogy izzad. Kizárt dolognak tartom, hogy ez a nő bármit is el tudjon adni.

Hirtelen eszembe jut, hogy a kötelező délutáni program az uszodában lesz, és én ezzel a kövér nővel fürdök majd egy medencében.

Intek a technikusnak. Az első képen, amely a kivetítőn megjelenik, én vagyok Zsoltival, a fiammal. Fáradtan mosolygok. Olyan ember benyomását keltem, akinek nincs igazán miért örülnie. Elmesélem, hogy amikor a kép készült, harmincöt éves voltam, a fiam hét. Éppen túl voltam a válásomon. A férjem elhagyott, saját lakásom nem volt. Az anyáméknál laktam, egy szobában a fiammal. Titkárnő voltam egy multinál. Éppen csak meg tudtam élni a fizetésemből. A fodrászom, akihez kéthavonta, ha egyszer eljutottam, mesélt a termékekről, a cégről és a cégben rejlő lehetőségekről.

Két hétig gondolkodtam a dolgon, azután elmentem egy tréningre, amelyet kezdő értékesítőknek hirdettek meg. Fél évre rá már harminc ügyfelem volt, akik rendszeresen vásárolták tőlem a cégünk termékeit. Nyolc hónap után otthagytam az állásomat, és csak az értékesítéssel foglalkoztam.

A következő képen újra én vagyok. A vevőimmel meg a beosztott ügynökeimmel vacsorázom karácsonykor. Ezt mind nyolc hónap alatt értem el. Akkor már havi ötszázezer forintot kerestem. Egy New Yorkban készült kép következik. Folytatom:

– Akkoriban semmi más nem érdekelt, csak a pénz. És ennyi elég is lett volna. Azután egy nap ültem a kocsimban, és azt kérdezgettem magamtól, mi van velem, miért nem tudok előre lépni.

Körbenézek. Visszafojtott csend. Az egész terem a válaszomra vár.

– Rájöttem, hogy a pénz önmagában nem motivál. Akkor hallottam egy beszédet az egyik rendezvényünkön. Az előadó az egyik vendégről beszélt, aki az Egyesült Államokból érkezett. Azt mondta, hogy ez a vendég rendelkezik a lehető legtöbb elismeréssel a rendezvényen. Akkor döntöttem el, hogy én is be fogom gyűjteni a lehető legtöbb elismerést, amit ez a társaság nyújtani tud.

Megint várok egy keveset, mielőtt folytatnám. Közben egy pillantást vetek a kövér nőre, aki kipirult arccal bámul rám:

– A sikerre vágytam, mert a sikerorientáltság az a képesség, amely egy inspiráló, karizmatikus vezetőt igazán megkülönböztet attól az embertől, aki csak ellátja a vezetői feladatokat – mondom, aztán szünetet tartok, és közben Sándort kutatom a tekintetemmel, de a széke üres. Csalódottság fog el, de nem hagyom, hogy úrrá legyen rajtam, veszek egy mély levegőt, s így folytatom:

– Arra biztatlak benneteket, hogy fejlesszétek önmagatokat, hogy ne csak a pénzre, de a sikerre is vágyjatok, mert ez a mi hajtóerőnk. A sikerre mindenkinek szüksége van.

A következő kép akkor készült, amikor területi vezetőnek neveztek ki. Egy újabb fotó arról, hogy beköltözöm az új lakásomba, egy harmadik kerületi lakóparkban. Aztán egy kép az első komolyabb kocsimról, egy Audi A6-ról. Újabb kép rólam, ezúttal a görög tengerparton, aztán az egyiptomi tengerparton, aztán az ausztrál tengerparton, aztán a floridai tengerparton, aztán Bali szigetén. Az utolsó képen egy limuzinban ülök, kezemben egy pohár pezsgővel. Egy éve készült, amikor kineveztek országigazgató-helyettesnek.

– Íme, öt év munkája – mondom, és mielőtt folytatnám, a hatás kedvéért megint szünetet tartok. Tapintható a csend.

– Hogy jutottam el ide? – teszem fel a kérdést, és rögtön meg is válaszolom: – Elkötelezettség a vállalat és a termékei iránt, hit a vezetőimben és önmagamban. Se több, se kevesebb. Ez a társaságunk, s egyben az én személyes hitvallásom is − megállok egy pillanatra, és közben figyelmeztetően felemelem a kezem: − Dolgozz keményen, és nincs semmi, amit ne érhetnél el velünk.

Kitör a taps, mindenki a cég nevét kiabálja. Valaki elsírja magát örömében. Felkapcsolják a villanyt. Mivel az előadásomnak még nincs vége, megkérek mindenkit, hogy menjünk ki együtt a szálloda parkolójába.

A többi autótól kicsit távolabb áll az új, aranyszínű Jaguárom. Megvárom, amíg az ügynökök körbeállják, aztán én is odalépek a kocsi mellé. Felemelem a kulcsát, és körbemutatom.

− Mindenki jól látja? − kérdem.

− Igen − válaszolják kórusban.

Várok egy kicsit, majd így folytatom:

– Az előbb megmutattam nektek, honnan indultok, és most megmutatom nektek, hová érkezhettek. − Rámutatok a Jaguárra: − Ne feledjétek – emelem fel a hangom figyelmeztetően –, én csak az utat tudom megmutatni, de azon már magatoknak kell végigmennetek.

Az utolsó mondatnál majdnem elnevetem magam. Ezt a marhaságot egy kungfufilmből vettem, amit a fiammal néztem végig. Végül sikerül megőriznem a komolyságomat. Gratulálok magamnak: a múlt havi kommunikációs tréning nem volt hiábavaló.

 

Visszamegyek a szobámba, bekapcsolom a tévét. Kiválasztok egy zenecsatornát. Az énekes alig idősebb a fiamnál. A szerelemről énekel, meg arról, hogy elhagyták, és mennyire hiányzik neki egy lány.

Néhány percig a klipet bámulom, ahogy a srác sortban, mezítláb a tengerparton fut. A teste szépen kidolgozott. A hullámok kifutnak a homokos partra, azután visszahúzódnak, elmosva az énekes lábnyomait. Az ég hibátlanul kék.

Kinyitom az ablakot. A szálloda parkolójában, egy kordonokkal elkerített területen sátrakat állítottak fel: forralt bort meg pálinkát mérnek az ügynököknek, és lángost sütnek. Érzem az illatát. Kicsit arrébb – ott állnak a legtöbben – egy disznó forog a nyárson, mellette fehér köpenyes, nagydarab férfi késsel a kezében magyaráz a nyárs körül állóvagy kéttucatnyi ügynöknek. Mulatós zene szól. A számok szövegéből csak egy-egy foszlány hallatszik fel a szobámba. Három pár ügyetlenül táncol a zenére. A kövér nő, kezében pohárral, egyedül áll a kordon szélén, és a táncosokat bámulja.

Veszek néhány mély lélegzetet, és becsukom az ablakot. Ennyi friss levegő éppen elég volt, hogy megnyugodjak. Felhívom Budapesten a volt férjemet. Ma este Gábor vigyáz Zsoltira. Sokadik csengetésre veszi csak fel.

– Halló?

– Nóra vagyok – felelem, és közben igyekszem megőrizni a nyugodtságomat.

– Mi van? − kérdi szenvtelen hangon.

– Mi az, hogy mi van? – kérdezek vissza máris ingerülten, de mivel nem válaszol, csak az ideges fújtatását hallom, folytatom: − Én vagyok.

– Tudom. Mi van?

– Felhívtalak, mi lenne.

– Azt látom – szünet. – És?

– Otthon vagytok? – kérdem inkább, mert úgysem tudnék mit válaszolni neki.

– Igen.

Lehunyom a szemem. Kár, hogy nem gyújtottam rá, gondolom magamban. Csend van. Gondolkodom.

– Zsolti? – kérdem végül.

– A szobájában.

– Ugye nem a tévét nézi? – kérdem gyanakvóan.

– Nem.

– Biztos? Mert a múltkor is megengedted neki, hogy megnézzen valami horrorfilmet, aztán két hétig rémálmai voltak. Olyankor persze nem te vagy vele.

 – Jézus Mária, Nóra, az két hónapja volt, és akkor is csak tíz percig nézte! Nem hagynád abba? – emeli fel a hangját Gábor.

– Nem akarom, hogy a tévét nézze! – mantrázom, de ugyanakkor a nevem említésétől kellemes emlékhullámok öntenek el, amelyek kissé meg is nyugtatnak.

– Szállj már le erről a témáról – valamit még mond, de nem értem. – Nem nézi.

– Szólsz neki, hogy beszélni akarok vele? – kérem meg némileg nyugodtabb hangon.

Hallom, ahogy Gábor mászkál a lakásban, kinyit egy ajtót, aztán megkérdezi a fiamtól: – Anyád az. Akarsz vele beszélni? – A fiam válaszát nem hallom.

– Nem akar veled beszélni − szól bele kisvártatva a telefonba Gábor. 

– Miért nem?

– Azt mondja, csak.

– Mit csinál? − váltok témát.

– Olvas – aztán kis hallgatás után hozzáteszi: − Vagy tanul.

– De nem tévét néz, ugye?

– Baszd meg! Mondom, hogy nem! Még hányszor mondjam el! – üvölti.

– Légy szíves, ne beszélj velem így, jó!

– Miért, különben mi lesz? – kérdi gúnyosan.

– Mondjuk – latolgatom egy pillanatra a lehetőségeket, aztán így folytatom –, leteszem.

– Tessék – nevet fel Gábor.

Nem teszem le. Hallgatunk. Kis idő múlva megszólal: – Na, és mi van veled?

– Megvagyok.

– Aha − nyugtázza.

Megint hallgatunk. Mivel sejtem, hogy mire megy ki a játék, pár másodperc után, mialatt hagyom a levében főni, ártatlan hangon megkérdezem tőle: – Miért, mire vagy kíváncsi?

– Megvan még a pasid? – böki ki végül.

– Képzeld, igen – mondom diadalmasan. 

– Aha. – Megint csend. – És?

– Mit és? – kérdem én is.

– Még mindig jó vele? – kérdi szinte suttogva.

– Igen, képzeld, jó vele. Kedves, és rendes velem – felelem már-már vidáman.

– És persze szeret is – mondja erre Gábor gúnyosan.

– Igen, szeret. Ő legalább tudja, hogyan kell egy nővel bánni – mondom dacosan.

– Nem úgy, mint én. Igaz?

Nem válaszolok.

– Még a végén összeházasodtok – szólal meg újra.

 – Majd küldök meghívót.

– Bocsánat, hogy érdeklődöm − sértődik meg. − Végül is van egy közös gyerekünk. Érdekel, hogy ki fogja felnevelni. De tudod, mit – csak a fújtatását hallom –, leszarom. Azt csinálsz, amit akarsz!

– Na, ebben végre egyetértünk – vágom rá.

Legalább fél percig hallgatunk, s közben reménykedem, hogy a férjem leteszi a kagylót, és végre rágyújthatok. Végül mégis megszólal:

– Erről azért még beszélünk – mondja fenyegető hangon.

– Most leteszem.

 

Az ágyra dobom a mobilomat, cigit veszek elő a táskámból, és rágyújtok. A tévében egy kis tinikurva énekel, még az előbbi fiúnál is fiatalabb. A haja feketére festve. Lyukas harisnyát hord, hozzá térdig érő pólót és bakancsot. Minden fekete rajta. A nyakában kereszt lóg. Azt hiszem, hogy emós. A szám a változatosság kedvéért a szerelemről szól. Hallgatom, és egy idő után furcsamód megnyugszom tőle.

Amikor végzek a cigivel, a hamutálat kiürítem a vécébe, és fogat mosok. Aztán átöltözöm. A ruha, amit felveszek, külön táskában van, gondosan összehajtogatva. Sándor nem szereti, ha gyűrődést lát a ruhámon.

Fekete csipkés fehérneműt veszek fel, hozzá ugyanolyan mintájú melltartót, testszínű combpántos harisnyát, sötétkék kosztümöt egyszerű fehér szaténinggel. Az inget éppen annyira gombolom be, hogy a melltartóm kilátszódjék. A hajamat copfba fogom, és zselét teszek rá, hogy még jobban rásimuljon a homlokomra. Rövid, fehér gyöngynyakláncot teszek a nyakamba, hozzá ugyancsak fehér gyöngyfülbevalót. Egyszerű, kerekített orrú, fekete magas sarkú cipőt veszek fel. A számra piros rúzst teszek, az arcomat kétoldalt kipirosítom. Végül jön a fekete, vastag műanyag keretes szemüveg.

Visszaülök a tévé elé. Szeretnék rágyújtani, de végül nem teszem. Nem akarom, hogy a leheletem nikotinszagú legyen. Bámulom a tévét. Várom, hogy Sándor végre bejöjjön, és elkezdje.

           

Három gyors kopogás. Kinyitom az ajtót. Sándor belép, leveszi a zakóját, ráérősen leteszi az egyik fotelra, és megáll velem szemben. Egyikünk sem beszél. Így állunk hosszú másodpercekig, közben Sándor egyenesen a szemembe néz. Majd egy gyors mozdulattal megragadja a hajam, a fejemet keményen hátra rántja. Teljes erejével lefelé nyom. Térdre esem. A másik kezével előveszi a farkát, és berakja a számba. Lassan ütemesen mozgatja.

– Kurva vagy, igaz? Kurva vagy? – a hangja szinte tárgyilagos.

Nem kapok levegőt. A farkát egyre mélyebben nyomja le a torkomba. Öklendezek. Kihúzza a farkát. Levegő után kapkodok, érzem, ahogy a nyálam végigfolyik az államon, le a fehér blúzra. Még mindig hátrafelé húzza a hajam. Kénytelen vagyok felfelé nézni, bele a szemébe.

– Kurva vagy, igaz, egy büdös kis kurva? – kérdezi újra.

– Igen, kurva vagyok, a te kurvád – felelem megadóan.

– Igen? – hörgi vörös fejjel.

– Igen, az vagyok.

– Akkor szopj, ahogy egy kurvának kell – mondja színtelen hangon, és visszanyomja a farkát a számba. Mély torokkal nyelem le, minden egyes lökésnél a makkig csúszik vissza a szám, az államon kétoldalt folyik a nyál. Megint öklendezek, mire kiveszi a számból a farkát, kétszer pofon vág, és közben a szemembe néz. Újra a számba veszem a farkát, körkörösen forgatom körülötte a nyelvemet.

A hajamnál fogva odahúz az ágyhoz. Rálök, szétfeszíti a lábam, úgy, hogy a medencecsontom majd szétrobban. A szoknyámat feltűri a derekamig. Benyúl a pinámba, majd a számba adja az ujját. Én meg lenyalom a sós nedvet róla.

– Basszál meg, gyerünk, basszál meg! – kérlelem, hogy a kedvére tegyek.

– Megbaszlak, te kis kurva – súgja a fülembe.

Kutyapózban térdelek az ágyon. A jobb kezemmel az ágy tömör támláját markolom, a ballal hátranyúlok, és a pinámat simogatom. Sándor egyik kezével a hajamat húzza, a másikkal a derekamat markolja, közben becsúsztatja a farkát, kihúzza, megint becsúsztatja és kihúzza, végül keményen bevágja.

– Ki a főnök? – hörög a fülembe.

– Te, te vagy a főnök – suttogom.

Kicsit oldalra fordulok, a kezem lecsúszik az ágy támlájáról, a fejem félig a párnába fúrom, és a vállam fölött Sándort nézem. Az izmai minden egyes lökésnél megfeszülnek, a homlokán kitüremkedik egy ér, a feje vörös az erőlködéstől.

– Gyerünk, basszál, gyerünk, te állat! – ismételgetem.

Sándor csak löki és löki a farkát bele a pinámba. Mindketten nyögünk az élvezettől, egyre hangosabbak vagyunk. Végül heves rándulással elélvezek. Sándor egyre gyorsabban mozog rajtam.

– Ez az, baby, ez az, te kis kurva, ez az! – üvölti, és belém élvez. Aztán lefordul rólam, és elterül mellettem az ágyon.

 

Az ablaknál állok. A parkolóban, a kordonok között egyre többen táncolnak. Ott van a vörös hajú nő is. Az egyik sátor mellett áll, és lángost eszik. A lángosról a tejföl a kezére folyik, amit aztán időről időre lenyal.

Sándor a fotelban ül. A híreket nézi a tévében, közben meg a mobilján babrál.  Cigit veszek elő a táskámból, de amikor meg akarom gyújtani, Sándor rám néz, és színtelen hangon azt mondja: – Itt nem lehet dohányozni.

Megvonom a vállam, és rágyújtok. Sándor egy szót sem szól, tovább nyomkodja a mobilja gombjait.

A szállodán kívül nincs itt semmi, csak az Alföld pusztasága, ez a szinte teljesen steril, lapos földdarab, meg a bádogszürke ég a fejünk felett. Három napja, amióta itt vagyunk, nem láttam a napot. A távolban, a látóhatár egyik pontján, ahol ez a lapos pokol összeér az áttörhetetlen szürkeséggel, halvány fehér csík húzódik. Talán közelgő hófelhők, de az is lehet, hogy a vihar előjelei. A gomolygó szürkeségben, olyan messze, hogy képtelenség kivenni az okát, néha fények villannak fel szabálytalan ütemben, azután kialszanak, de éjjel, amikor az ember már nem is gondol rájuk, figyelmeztetően újra megjelennek.

Tegnap esett. A tócsákat a november végi fagy vékony hártyával vonta be. Néha bizonytalan napsugarak csillannak meg rajtuk, amelyek itt-ott áttörik a koromszerű eget.

Arrébb néhány csupasz, halott fa áll. Olyan rondák és jelentéktelenek, hogy legszívesebben rájuk sem néznék, de a fekete madárraj, amely isten tudja, mióta tanyázik rajtuk, és időről időre felrebben, mágnesként vonzza a tekintetemet. Követem őket értelmetlen útjukon, ahogy lomhán szárnyalva egyre nagyobb köröket írnak le a szálloda körül, aztán néhány perc után visszaszállnak a fatorzókra. A fák mögött, meghatározhatatlan távolságban, szögesdrót kerítés választja el a semmit a semmitől. Már öt órakor sötét van, vagy négykor, vagy még korábban. Néha úgy érzem, visszafelé megy az idő. Nem bírom tovább a csendet.

– Vele milyen? – kérdezem Sándort.

– Mi van? – fordul felém, mintha álomból ébredne.

– Annával milyen az ágyban? Vele is így csinálod? – kérdem, miközben már farkasszemet nézek vele.

Elmosolyodik.

– Mindenkivel más. De szerintem ne erőltessük ezt a témát – mondja csitítóan.

– Miért? Ha hazamész, vele dugsz, nem? – Érzem, hogy emelkedik a hangom. –Neki mit kell felvennie?

– Tényleg kíváncsi vagy rá? – kérdi szinte könnyedén, ami meglep.

– Mondjad csak! – Felszegem az állam. – Na gyerünk! – ingerlem.

– Diáklánynak, neki diáklánynak kell beöltöznie – feleli szenvtelenül. – Tessék. Most boldog vagy? – Széttárja a karját.

– Te beteg vagy! – nevetek hisztérikusan.

– Nem, nem vagyok beteg, csak szeretem a diáklányokat – mormogja, aztán elneveti magát.

Már sírok. – Mégis mit kellene tennem? Mégis mit vársz tőlem? – kérdem rimánkodva. – Csak mondd el, kérlek… – fúl sírásba a hangom.

– Nem is tudom – kezdi, és közben rám mered, aztán elhúzza a száját –, talán ha hármasban… vagy nem is tudom – vigyorog – , azért megpróbálhatnánk – neveti el magát.

– Te tényleg beteg vagy – mondom, és közben fuldoklom a sírástól.

Újra nevet.

– Ebben nincs semmi nevetséges – mondom keserűen.

– Te erőlteted a témát – rám kacsint – , drágám – mondja, és megfogja a kezem, amit, ahogy hozzá ér, el is rántok.

– De tüzes vagy ma – suttogja negédesen. – Egészen felizgattál, drágám, gyere ide szépen – nyúl felém újra.

– Nem vagyok a drágád! – vetem oda dühösen, és nem mozdulok.

Sándor néhány másodpercig vár, aztán felkel a fotelból, és anélkül, hogy rám nézne, bemegy a fürdőszobába. Elnyomom a cigit, és rögtön újat veszek elő. Aztán megtörlöm a szemem. Sándor nem szereti, ha sírok.

 

Még csak négy óra van, de már sötétedik. A hófelhők, amelyek napok óta ott tanyáztak a látóhatáron, fölénk értek. Fenyegető árnyékuk beborítja a szálloda környékét. Hamarosan havazni fog.

A parkolóban a sátrak között már csak néhányan lézengenek. A disznó maradványa ott lóg a nyárson, inkább csak csontok, hús alig maradt. A feje mintha rám bámulna.

A szél, ami egyfolytában fúj, amióta itt vagyunk, papírszalvétákat meg műanyag poharakat sodor a kocsik közé. Arrébb, a parkoló autók között, de mégis kellő távolságra valamennyitől, ott áll a kocsim. Még ebben a mindent elnyelő szürkeségben is aranyos fénnyel csillog.

Két ügynök, kezükben gőzölgő műanyag pohárral, éppen a kerekeit nézegetik. Az egyik, egy pufikabátos, vörös arcú férfi, hevesen gesztikulálva magyaráz a másiknak.

Hirtelen eszembe jut a kövér nő az első sorból. Még egyszer körülnézek a parkolóban, de sehol se látom. Már biztos a fürdőben van, gondolom magamban.

Vissza a tetejére