Otthon

 

Fojtó izzástól elpunnyadt, vánszorgó időben megtalálod

a tiéd; lassít, megáll a kis piros, aztán hazaérsz.

 

A vonatkerék augusztusi utazások lázát okádja,

a peron betonjának hömpölygő hőjébe taszít.

 

Leszegett tekintettel érkezel,

verejték csípi a szemed,

savanyítja körülötted a levegőt.

 

A repedésekben kiégett zsurló, a sínek közt

elszáradt iringó, az út szélén kókadt madárbirs.

A szikrázó fákat nem nézed, csak lógatod a fejed,

inkább az aluljáróba menekülsz a spontán öngyulladás elől;

 

ahogy a menetszél fúj? Hagyod magad, sodródsz –

tehetetlenül bukfencezik az ördögszekér.

 

Fel kell jönnöd. Nincs téblábolás,

utazótáskád már úgyis foltosra nyomta vállad,

örülni még tudsz, nem a szemétkosár taxonba tartozol;

 

nincs is olyan: mint;

ez és ő van, vagy,

ez, ami érdekel,

 

semmi magasztos;

 

csak hallgatás, átbeszélt,

belefeledkezett éjszaka után,

mulasztás iktatott remények miatt;

 

a tokaji pince hatszáz éve sem smafu,

a homokóra a boltozatba vésett

csontváz kezében,

 

a téglalapba karcolt iksz döntést jelez;

 

mikor tűnődtél a máról utoljára?

 

Oldódó, csettegő nyelv;

ütegek átvészelt támadása után,

vájárkodás beomlott remények miatt,

 

tovább mesél a tárnából kihordott hűvös és ófurmint;

 

hol a múlástól elkerített lugas,

nagyapák, édesanyák

fogadott öröksége,

onnan indulsz

feltörni

 

nemzedéknyi ugart.

 

Csillaghullás van a hátsó kertben,

gyerek- és öregkorod eredőjéből húznak szét

örökbe enyésző tested atomjai, pupilládban pulzáló

energiád elcsatangol, a határozatlanba szalad buzduló mosolyod.

 

Előzöd és hátrahagyod önmagad,

szem elől téveszteni nem tudod mégsem,

ahogy egy esti beszélgetésből vonulsz vissza,

tőmondatokból tördelsz hiányos dialógust hajnalig,

lepedődön pörget a nyegle, az izgága, a merész poéngyilkolás.

 

Lesni a jót nem lehet mégsem,

találni, tenni, élni talán.

Ritkítod a termést,

több zamatot,

nagyobb cukorfokot remélsz

csak apróra növő gyümölcsök helyett.

 

És nyílik a telek, hosszú szalag,

a végéig csak érkezel,

lépteid terítik

alád szőnyeged,

kőrisfa, kecskerágó hajlít kaput,

 

átbújsz, és nézel a fény felé,

nyurga csemeték,

erősödnek,

ágaztatják törzsüket

a gyenge sudarak, letörvén,

 

tönkről is;

 

(fojtsa egyikét borostyán, másikát egye bár tapló)

 

kutyád lopakodik mögéd, megnyalja a kezed, meleg, nyúlós.

És feltűnik, a vizsla körmére egy lyukas barackmag szorult,

mintha lenne gyűrűsujja, eszedbe juttatja, eljegyezted magad.

Vissza a tetejére