Focialista forradalom

(regényrészlet)


 

Mintha parancsba adták volna, egyszer csak meglódult a tömeg. Otthagyták a máglyákat, a betört kirakatokat, a fölszedett utcaköveket, és elindultak a stúdiók felé. Nem mindenki ugyanazon az úton; el se fértek volna, ha az egész tömeg egyetlen szűk kis utcában tömörödik össze. Láthatatlan kezek irányították őket. Az egyik csoport ebbe az utcába ment be, a másik a vele párhuzamosba. Valakik a menet éléről mutatták az irányt.

A környező házakban fejek lógtak az ablakokból. Úgy tűnt, egész Budapest, vagy legalábbis az egész környék ébren van. Integettek, tapsoltak, kiabáltak. Közben újra meg újra skandálni kezdtek.

– Vesszen Puskás!

– Vesszen Sebes!

– Mocskos zsidók! – üvöltötte néhány lépésnyire mögöttük valaki.

Lukács Kati összerezzent.

Az apja gazdag ügyfelei között volt egy különösen kedves és barátságos házaspár. Mindketten idősek voltak már, gyermekük nem született, talán ezért szeretett a kis Katival olyan sokat foglalkozni a hölgy, akit egyébként Gréta néninek kellett szólítani. Akkor is eljött a szabóműhelybe, ha nem neki kellett ruha, hanem a férjének, aki alacsony, testes ember volt, és állandóan át kellett az öltönyeit és a szmokingjait alakítani. Amikor túlságosan meghízott, fölfogadott egy trénert, és kétségbeesetten fogyókúrázni kezdett, aminek következtében pár hét múlva megtotyakosodott rajta a ruha, ami addig, a szabói ténykedésnek hála, patent módon állt rajta. Akkor megint át kellett alakítani. Igen ám, de a gyors siker elbizakodottá tette az urat: elkényelmesedett, abbahagyta a fogyókúrát, és megint megvastagodott. Egyszer fölszaladtak rajta a kilók, máskor meg le. Így ment ez éveken keresztül.

Amúgy Sándor bácsinak kellett hívni, legalábbis Katinak azt mondta egyszer, hogy szólítsa így, majd barackot nyomott a fejére, s adott neki pár szem cukorkát. Kati apja viszont kegyelmes uramnak szólította. Minden alkalommal nagyon készült a látogatására: előtte a szokottnál is alaposabban kitakarította a műhelyt, és az is rendre megesett, hogy soron kívül fogadta.

Amíg levették Sándor bácsi folyton változó méreteit, illetve fölpróbálta az átalakított, esetleg újonnan készített ruhát, Gréta néni fölment a lakásukba. Gyakran hozott valamit: hol egy babát, hol egy labdát, olykor egy könyvet. Hiába szabadkozott és erősködött Kati anyja, hogy nem kellene, és hogy a Kati nem fogadhatja el, Gréta néni nem hagyta magát, szelíd erőszakkal rájuk tukmálta. Olykor fogta a frissen ajándékba hozott mesekönyvet, leült a pamlagra, és hangosan olvasni kezdett. Aztán a könyvet otthagyta, mondván, hogy legközelebb folytatják.

Amikor a szabó nem tért vissza a munkaszolgálatból, Sándor bácsi és Gréta néni eljöttek megint. Ezúttal autóval. Halkan, izgatottan sutyorogni kezdtek Kati anyjával, aki szokás szerint kicsit megint ellenkezett, végül azonban a szokottnál hamarább megadta magát, és sebtében összecsomagolt két kis koffernyi holmit. Utána mind a négyen beültek az autóba, amit egy fehér ruhás, tányérsapkás sofőr vezetett, és a Margit hídon átmentek Budára, majd fölhajtottak a Rózsadombra, ahol Sándor bácsiék nem kirívóan nagy, de Kati szemében kacsalábon forgó palotának látszó villája állt.

Felejthetetlen hónapok voltak ezek a kislány számára. Utólag mindig kicsit szégyenkezve gondolt vissza rájuk, hiszen miközben ő gondtalanul játszott a kertben az ősszel is üde, gondozott gyepen, a rozsdálló fák pazar lombkoronája alatt, addig, mint később megtudta, a Nagydiófa utca a gettó része lett. Sándor bácsi és Gréta néni előbb hetente, majd hamarosan nap mint nap keményen megküzdöttek az ő életben maradásukért. Szerencsére az anyjának ügyes keze volt, az évek során ellesett pár fogást a szabás-varrás tudományából, úgyhogy nem esett különösebben nehezére a Gréta néni gardróbjának egyes darabjait a saját maga számára átalakítani. Katinak is készített néhány olyan ruhát, aminek láttán az eleinte alkalmanként a villába tévedő, később egyre gyakrabban érkező német és magyar katonák, később nyilas pártszolgálatosok, ha talán vonakodva is, de elhitték, amit Gréta néni és Sándor bácsi állított. Vagyis hogy ez a kislány és az édesanyja itten menekült rokonok. Az édesapa hősi halált halt a távoli Oroszországban, a haza védelmében, ők maguk pedig a közelgő front elől menekültek egyenesen hozzájuk, Erdélyből Budapestre.

Kati akkor ebből nem érzékelt semmit, később meg föl se tudta igazán fogni, hogy az idős házaspár mi mindent kockáztatott azért, hogy ők megmeneküljenek. Valahonnét még hamis papírt is szerzett a számukra. Neki ezekből a vészterhes hónapokból a folytonos játék, a meseolvasás és a reá irányuló állandó figyelem maradt meg az emlékei között. Pedig a helyzet korántsem volt egyszerű: a környező villák némelyikébe a megszálló német hadsereg tisztjei költöztek, és a kertben, az avarban ugrándozó kislány nap mint nap látta az utcájukon átgördülni a Wehrmacht járműveit. Ennek ellenére náluk sokáig béke és nyugalom volt.

Csupán az ostrom utolsó heteiben tört ez össze, amikor Pest már fölszabadult, Budán viszont akkor lángoltak föl igazán a harcok. Napokon keresztül a villa pincéjében ültek, ott ettek és ott aludtak, és hallgatták a lövedékek behallatszó süvítését és robbanásait. Aztán egyszer csak csönd lett. Sándor bácsi fölment megnézni, mi a helyzet, és azzal a hírrel jött vissza, hogy a németek föladták a környéket, visszahúzódtak teljes egészében a Várba, az ő házukkal szemben pedig egy orosz katonai teherautó áll.

Évekkel később, már nagyobbacska korában Katinak eszébe jutottak Gréta néniék. Akkor már régen nem találkoztak. Amikor a harcok elcsitultak, az anyja megköszönte a segítséget, kézen fogta Katit, és visszamentek Pestre. Amazok nem akarták engedni. Odalent és odaát minden csupa rom; eddig is jól megvoltak itt, nincs miért változtatni ezen. Tényleg nem volt egyszerű vállalkozás már maga a visszatérés sem, mert a hidakat fölrobbantották, odahaza pedig, a lakásuk helyén egy lyuk tátongott, kénytelenek voltak hát a műhelybe beköltözni. Aztán amikor helyreállították a korábbi lakást, azt már nem kapták vissza, így maradtak a földszinten.

Szóval Katinak eszébe jutott Gréta néni és Sándor bácsi, akiket azóta nem látott, hogy kiléptek a villa kapuján, és elindultak lefelé a Rózsadombon, az ismeretlenbe. Az anyja azt válaszolta, hogy keveset tud róluk, csupán annyit, hogy a felszabadulás után Sándor bácsi sok társával egyetemben már nem volt többé kegyelmes úr, hamarosan pedig nemcsak a villájukból, hanem a városból is el kellett menniük, vidékre, mezőgazdasági munkát végezni. Talán azóta visszajöttek már, de az is lehet, hogy nem, esetleg külföldre mentek, sőt az is elképzelhető, hogy nem bírták a mezőgazdasági munkát, és mindketten meghaltak. Katit nem hagyta nyugton a dolog, úgyhogy egy vasárnap fogta magát, és fölment a Rózsadombra. Addig bolyongott, amíg rá nem talált a villára, amire rögtön ráismert az emlékeiből, azonban nem hogy becsöngetni, nézelődni sem nagyon mert, mert a kapu előtt kék ruhás ávós posztolt.

– Mocskos zsidók! – üvöltötte mögöttük egyre csak valaki, és Kati úgy érezte, jó volna most ismét megfogni a Robi kezét.

A fiú azonban nem nyúlt érte, ő pedig magától nem mert kezdeményezni.

A Rökk Szilárd utcában vonultak. Robi egy pillanatra megtorpant a házuk előtt, várta, hogy az apja esetleg mond valamit, ám az oda sem nézett, menetelt tovább rendületlenül. Robi fölpillantott az oromzatra. Hiányzott a két lobogó: mind a nemzeti trikolór, mind a munkásmozgalom vöröse. Ezek szerint az apja nyakában lévő zöld-fehér zászló tényleg innét származik. Feltehetően a címert is kivágta a fehér sáv közepéből, és úgy illesztette a nyakára, hogy a lyuk ne lássék. A vörös lobogó pedig... Azt csak úgy levette, és elrakta valahová?

Az jutott Robi eszébe, hogy egyre több dologban különbözik ez az egész a május elsejei felvonulásoktól. Abban is, hogy hiányoznak a vörös lobogók. Nemzeti színűt viszont egyre többet látni.

De hát az a két zászló nem is az övék volt, hanem a házé! Igaz, hogy az apja a házfelügyelő, s ebből eredően vannak bizonyos jogosítványai, ám a közösség vagyonát mégse vagdalhatja szét csak úgy, fölhatalmazás nélkül. Mit fognak szólni ehhez a többiek? Hamarosan itt az alkotmány ünnepe, addigra meg kell lennie mind a két lobogónak. Mit mond majd a tanácsnál, miért kell új, mi történt a régivel? Azok joggal fognak megharagudni, nemcsak az apjára, hanem az egész házra, amiért nem vigyáztak eléggé a szocialista közösségi tulajdonra. Az is lehet, hogy megbüntetik őket.

Robi elnyomott egy ásítást. Éjszaka volt, már hívogatta az ágy. Hajnalban korán kell majd kelnie, hogy késés nélkül elérje a reggeli műszakot. Ha nem piheni ki magát, nem tud rendesen figyelni a munkagépre. Még szerencse, hogy egy évvel ezelőtt megszüntették a Szabad Nép-félórákat. Így mindenki nyert reggelente egy kis időt.

Lukács Kati is fáradt volt. Neki a posta járt az eszében. Hogy talán mégse kellett volna otthagyni. A többiek azóta bizonyára visszamentek, Magócs elvtársnő pedig csodálkozik, hogy éppen ő hiányzik, a mindig megbízható, pontos, precíz és szorgalmas Kati, aki mind külső, mind belső tulajdonságai alapján nyugodtan eljátszhatná a kis copfos szerepét abban a pesti meséről szóló hajdani filmben. Kerepeczky Juli mesélt neki egyszer róla, még egészen kis lányként látta, ennek ellenére sok mindenre emlékezett belőle. Azt már csak suttogva tette hozzá, hogy az egyik főszereplő, bizonyos Páger Antal, aki pedig nagyon népszerű és híres színész volt, azóta Dél-Amerikában él. A felszabadulás után oda menekült, mivel a háború alatt állítólag a nyilasokkal barátkozott.

De ha a többiek vissza is mentek a postára, folytatta Kati a morfondírozást, mit csinálhatnak ott? Vajon leszállították végre a bélyegeket? Vagy az egész a nyomdában maradt? Nagy butaság lenne, ha reggel elkezdenék árulni őket, elvégre a világbajnoki győzelem tiszteletére jelentek volna meg.

– A Sebes zsidó – szólalt meg hirtelen a háta mögött egy erős hang, feltehetően ugyanaz, aki az előbb a zsidókat szidta.

Többen helyeseltek, valaki azonban vitába szállt velük.

– A fenét zsidó! Sváb gyerek.

– A Puskás a sváb – szólt közbe egy harmadik. – Magyarosította a nevét. Az apját még Purczeldnek hívták. A Sebes viszont tényleg zsidó. A Hungáriában focizott.

A másik nem hagyta magát.

– Ugyan már, kérem! Aki a Hungáriában focizott, az mindenki zsidó?

– Hát persze. Az a csapat a zsidóké volt. Mindenki tudta. A zsidók alapították, ők tartották fenn. Hiába keresztelték át Hungáriára, attól az még maradt, ami volt: MTK. A Brüll Alfrédék csapata. Fel is oszlatták őket.

– Maga szerint akkor az Orth Gyuri is zsidó volt?

Ezen néhányan nevettek.

Lukács Kati nem mert hátranézni, pedig kíváncsi lett volna a hangoskodók arcára. Már amennyit persze a lámpák derengő fényében ki lehetett venni belőlük.

– Orth? Hol van az már?!

– Valahol Dél-Amerikában. Ott edző.

– Na látja. A zsidók kivitték.

– Ha zsidó lett volna, nem lehetett volna a Nürnberg edzője. Mert ott is dolgozott. Éppenséggel a nácik idejében.

Az idősebbik Balla hirtelen fölhorkant. Nem állt meg, de félig hátrafordult, úgy magyarázott.

– A Sebes tényleg sváb. S régi kommunista. Amikor Franciaországban fodbalozott, ott szervezték be a munkásmozgalomba. Itthon is benne volt sok mindenben, csoda, hogy Horthy alatt nem börtönözték be. Nem hogy nem csukták le, még válogatott is lehetett.

– Ha kommunista, akkor mégiscsak zsidó – így az előbbi erős hang. – A kommunisták mind zsidók.

S megint skandálni kezdett.

Néhányan csatlakoztak hozzá, ám pár taktus után elhalt a dolog. Elnyomta az újra meg újra felzúgó „Vesszen Puskás! Vesszen Sebes!”.

Na és az ugyancsak rendre vissza-visszatérő „Hajrá, Fradi!”, meg az ősmagyar csatakiáltáshoz hasonlatos „Huj! Huj!”.

Már a Bródy Sándor utcában jártak. Alig fértek el benne. Ahogy közeledtek a célhoz, egyre inkább összetömörült a tömeg. Ráadásul a rádió épülete előtt sorfal fogadta őket.

– Itt az ávó! – kiáltotta valaki.

Ezt hallván Katit valami furcsa biztonságérzet-féle fogta el. Mostantól talán nem lesz gyújtogatás, dobálás és kirakatbetörés. S nem lesz zsidózás, inkább csönd és nyugalom. A rendőrökkel mégse lehet ujjat húzni. Azért vannak itt, hogy rendeződjenek a dolgok. Hamarosan majd fölszólítják a tömeget, hogy menjen mindenki szépen haza, mielőtt nagyobb baj kerekedik.

A rendőrök azonban nem tettek semmit. Nem voltak sokan: éppen annyian, hogy vékony láncot alkossanak a rádió bejárata előtt. Az öregebbik Balla előretúrta magát a tömegben. Robi ismét megragadta a Kati kezét – ezúttal csak a kézfejét, nem fonódtak egymásba az ujjaik –, és húzta az apja után. Ahogy a rendőrök közelébe értek, látták, hogy azok csak állnak mozdulatlanul. Némelyik egészen megszeppent arcot vágott.

A tömeg fölbátorodott, és ismét üvölteni kezdett.

– Vesszen Puskás!

– Vesszen Sebes!

– Árulók!

– Hajrá, Ferencváros!

Zengett az egész Bródy Sándor utca. Az egymásnak feszülő, egymásba hajoló épületek fölerősítve szórták vissza a dühös szavakat.

– Elvtársak! Elvtársnők!

Lukács Kati ezer körül is megismerte volna ezt az éles, erős női hangot.

Magócs elvtársnő? Itt? S éppen ő?

Vissza a tetejére