(regényrészlet)

A plébánia kapuja nyitva volt, szűk udvarra léptek, ahonnan néhány lépcső vezetett az épület bejáratához. Németh előre ment, próbálta kinyitni az ajtót, de zárva volt. Hosszan csöngetett, azután megzörgette a kilincset, de senki sem jött ki. Tanácstalanul Táborihoz fordult, a vállát vonogatta.

– Pedig megbeszéltem a plébános úrral, hogy jövünk délután.

– Talán elhívták valahová.

Németh az üveghez hajolt, próbált benézni, azután ismét csöngetett.

– Menjünk a temetőbe! – javasolta Tábori.

– Nem értem – mormogta Németh. – Megbeszéltük.

A festő már indult volna, Németh még nyomta a csengőt, csak akkor hagyta abba, amikor bent megzörrent egy ajtó, azután kulcscsörgés hallatszott.

– Nyitom már, nyitom! Nem kell annyit csengetni! – kiáltotta egy bosszús női hang.

Kinyílt az ajtó, alacsony, kövér asszony jelent meg a küszöbön. Fekete ruha volt rajta, őszes haját lesimította, és kontyba tűzte a tarkóján. Amikor meglátta Némethet, az arca megenyhült. – Ja! Maga az, doktor úr? – Odabólintott Táborinak is. – A plébános úr lepihent ebéd után.

– Megbeszéltük… – kezdte volna Németh, de az asszony a szavába vágott.

– Tudom, várta is magát… magukat, de azután elálmosodott és lefeküdt. El is aludt azon nyomban.

A két férfi tanácstalanul összenézett.

– Majd visszajövünk – kezdte Németh, de hirtelen mélyről jövő kásás köhögés hallatszott, azután egy elfúló hang szólalt meg bentről:

– Petronka!

– Felébredt! – mondta az asszony. – A csengetés… – kezdte egy kis szemrehányással, de nem fejezte be a mondatot, meg sem fordulva visszakiáltott:

– A doktor úr van itt a festővel! – Az asszony félreállt az ajtóból. – Jöjjenek be! Most már mindegy.

Átmentek a félhomályos, hideg előszobán, azután egy irodaszerű helyiségen, amelyet szintén nem fűtöttek, csak a harmadik ajtó mögött volt meleg. A szoba világosabb volt, mint az előző két helyiség, két nagy ablakon át kapta a fényt, mindkettő a főutcára nézett. Nagy bőrfotelek álltak a szoba közepén, egy kerek asztal körül, a falnál bőrheverőn egy ember feküdt, kockás takaró borította a feje búbjáig, csak hófehér haja villant elő alóla.

Amikor beléptek, a fekvő alak megmozdult, a dívány hangosan megnyikordult alatta, azután a férfi nehézkesen fölült. Újból elfogta a köhögés, az arca vörös lett az erőlködéstől.

– Maradjon csak, plébános úr! – mondta Németh, amikor látta, hogy a férfi föl akar kelni. – Igazán nem kell…

– Petronka! – A plébános még nehezen kapott levegőt a köhögés után. – Engedje le félig a redőnyöket!

Az asszony mindkét ablakon lejjebb eresztette a redőnyt. A plébános leült a dívány szélére, Németh közelebb intette Táborit.

– Bemutatom Tábori Istvánt, most érkezett Budapestről. Ő festi majd a kápolnánkat. – Azután

Táborihoz fordult: – Pollák Jenő plébános úr.

A pap kezet nyújtott, ráncos kis keze szinte eltűnt a Táboriéban. A vörösség lassanként elmúlt az arcáról, szúrós tekintettel nézte egy darabig a festőt. Táborinak olyan érzése volt, hogy első látásra nem találja rokonszenvesnek.

– Hány éves vagy, fiam? – kérdezte váratlanul. – Ám még mielőtt Tábori válaszolhatott volna, hozzátette: – Én hetvennyolc vagyok, ne aprehendálj meg rám, ha tegezlek.

– Ugyan! – Tábori bosszúsan vette észre, hogy egy kissé zavarba jött. – Szó sincs róla. Huszonkilenc éves vagyok.

A plébános helyet mutatott nekik a két fotelben. Csend volt egy darabig, közben Tábori körbepillantott a szobában. Amennyire a félhomályban látni lehetett, nagy üvegezett könyvszekrény foglalta el az egyik falat, egyforma sötét kötésű könyvek sorakoztak benne. Tiszta volt minden, de régi és elhasznált, a szőnyeg rojtjai tövig koptak.

Tábori arra figyelt föl, hogy a pap mondott valamit, s mindketten várakozóan felé fordultak.

Segélykérően Némethre nézett, de az ügyvéd nem szólalt meg.

– Tessék? – fordult végül a plébános felé, és érezte, hogy zavarában elpirult egy kicsit, de remélte, hogy a félhomályban nem veszik észre. – Bocsánat, nem értettem…

– Azt kérdeztem, hogy milyen a viszonyod a valláshoz – mondta Pollák Jenő egy kissé hangosabban, és ismét köhintett néhányat.

– Hogy milyen? – Tábori ismét Némethre nézett, azután vissza a plébánosra, aki türelmesen várta a válaszát. – Nem is tudom…

Csend volt egy darabig, azután Németh szólalt meg:

– A mai fiatalokat más szellemben nevelték.

A plébános aprókat bólogatott, nem lehetett tudni, hogy egyetért-e, vagy csak a feje reszket.

– De azért csak nem istentelen? – kérdezte Némethtől gyanakodva, mintha Tábori nem is lett volna a szobában.

– Nem, dehogyis! – szólalt meg sietve az ügyvéd. – Csak hát éppen elég baja volt, elmondtam már, hogy kizárták a főiskoláról, közvetlenül a diploma átvétele előtt. Óvatosnak kellett lennie.

Pollák Jenő némán bólogatott, de az arckifejezése mutatta, hogy nem győzte meg túlságosan a magyarázat.

– Hány ember szenvedett a hitéért… – kezdte elégedetlenül, de Németh közbevágott.

– Valamennyien kötünk kompromisszumokat. Nem várhatjuk el egymástól a szentek áldozatkészségét.

A plébános még mormogott valamit, de egyikük sem értette.

– Indulnunk kellene a temetőbe – Németh hirtelen felállt. – Ránk esteledik, ha még soká maradunk, és semmit sem fogunk látni.

Tábori is fölemelkedett a fotelből, megkönnyebbülten követte volna az ügyvédet, de a plébános nem mozdult, hát visszazökkent. A rugók megnyikordultak alatta.

– Ne siessetek! Petronka hoz valami…

– Még világoson szeretném megnézni a kápolnát – mondta Tábori. – Nincs már túl sok idő a vonat indulásáig.

– Nemrég ebédeltünk – tette hozzá Németh. – Én igazán nem kérek semmit.

– Hát… ahogy gondoljátok. – A plébános vállat vont. – Ha tényleg nem kértek semmit, akár indulhatunk is. – Fölállt, megkereste a botját, s ahogy rátámaszkodott, egyszerre biztonságosabb lett a mozgása. – Petronka!

Abban a pillanatban kinyílt az ajtó, mintha az asszony hallgatózott volna odakint.

– Csak nem akar ilyen időben kimozdulni a plébános úr?

– Miért? Milyen idő van?

– Zuhog az eső.

Németh az ablakhoz ment, egy kissé megemelte a redőnyt. Olyan sűrűn szakadt az eső, hogy alig látta a túloldali órásműhely bejáratát. A víz patakként hömpölygött az úttesten. Az asszony is odament az ablakhoz, egy pillantást vetett az utcára, azután visszafordult a plébánoshoz.

– Ilyen időben akar kimenni a temetőbe? Esernyő alatt is elázik egy pillanat alatt, azután jön a tüdőgyulladás.

Pollák Jenő visszaült a heverőre, botját a két térde közé szorította.

– Petronkának igaza van – mondta határozottan. – Ilyen időben nem lehet elindulni.

Leültek, az asszony kiment. A plébános álmosan hunyorgott, a keze fejével megtörölte a száját, és lopva ásított.

– Van már valami elképzelése a freskókról? – kérdezte Németh vontatottan, és Tábori felé fordult. Látszott, hogy csak azért kezdett beszélni, hogy megtörje a csendet.

– Sokat gondolkoztam, hogy mit kellene csinálnom.

– Készített vázlatokat?

– Még nem, csak elképzeléseim vannak.

– Tanulmányozta az egyházi művészetet a megvalósításukhoz?

– A főiskolán foglalkoztunk az egyházi művészettel is, bár lehet, hogy nem eleget. Nem értem egészen pontosan, hogy miért hívja föl erre a figyelmemet.

Mielőtt válaszolt volna, Németh lopva a plébánosra nézett, de Pollák Jenő közömbös arccal, félig csukott szemmel ült a heverő szélén.

– Nem akarom befolyásolni – kezdte Németh mentegetőzve –, meg nem is vagyok abban a helyzetben, hogy tanácsokat adjak, csak arra szerettem volna emlékeztetni, hogy az egyházi művészetben vannak bizonyos kötelező… de talán nem is ez a legmegfelelőbb szó… hagyományos… ábrázolások, amelyektől nem nagyon lehet eltérni.

– Természetesen – felelte Tábori egy kissé sértődötten –, de az is nyilvánvaló, hogy a művészet állandóan fejlődik, és a fejlődésnek hatnia kell az egyházi…

Németh észrevette Tábori sértődöttségét, mentegetőzve közbevágott.

– Nem akartam tanácsokat adni – mondta zavartan –, hiszen ön a szakember, én meg csak… egészen egyszerű dolgokra gondoltam, mint például Krisztus és az istenanya középpontba állítása, bizonyos átszellemült arckifejezés, amit olyan nagyszerűen ábrázoltak a reneszánsz festők… tehát valamiféle ikonográfiai program… azt hiszem, belegabalyodtam egy kicsit, mint laikusnak nem lett volna szabad belekezdenem. Bizonyára megmosolyogja az erőlködésemet, és joggal…

Táborinak hirtelen rossz kedve lett, újra képtelennek érezte a helyzetét. Most úgy érezte, mégsem készíti el a freskókat.

Ők is fognák az ecsetet a kezemben, gondolta. Ikonográfiai program… kötelezően átszellemült arckifejezés… ennyi erővel boldog, átszellemült mosollyal a jövőbe tekintő olvasztárt is festhetnék, mellé a ringó búzatáblát mosolyogva szemlélő parasztot, a háttérben értelmiségivel, aki körzőt és vonalzót tart a kezében, de nyakkendőt nem visel, mert nem a régi középosztály itt maradt tagja, hanem népi értelmiségi… ez is ikonográfiai program.

Németh észrevette, hogy Tábori arca elkomorodott, nem erőltette tovább a beszélgetést. Hosszasan hallgattak, Pollák Jenő csendben el-elszenderedett, ilyenkor a feje előrebukott, ettől azonnal felébredt, és zavartan körülnézett.

A házvezetőnő belépése törte meg a csendet. Az ajtónyitásra a plébános felkapta a fejét.

– Maga az, Petronka?

– Ugyan ki más volna ilyen időben? – kérdezett vissza az asszony. – Tálca volt a kezében, rajta borosüveg és három pohár. Letette az asztalra a tálcát, kétujjnyi bort töltött az egyik pohárba, és odavitte a plébánosnak. – Fogyasszanak, doktor úr! – fordult vissza Némethhez. – Vagy én töltsek?

– Majd én töltök – mondta az ügyvéd, és látszott, örül, hogy megtört a csend.

Töltött a két pohárba, és kínálta a festőnek. Tábori ivott egy kortyot, kellemesen savanykás, könnyű fehér bor volt a pohárban, úgy érezte, akár az egész üveggel is megihatná, nem ártana meg.

A plébános csettintett, és elismerő bólogatással megnyalta a szája szélét.

– Jó bor! – mondta határozottan. – Könnyű homoki bor, de jó. És tiszta, ezt nem pancsolják, kénezik, meg mit tudom én, mit csinálnak a mai borokkal.

Senki sem válaszolt, Németh fölállt, pohárral a kezében az ablakhoz ment, ismét fölemelte egy kissé a redőnyt, hogy kinézhessen a lécek között. Az eső elállt, a víz már nem hömpölygött az úttesten, nagy tócsákban állt a mélyedésekben.

– Már nem esik – mondta, és visszafordult Tábori felé. – Megnézte az óráját. – Ha sietünk, még elmehet a négyórás vonattal.

Tábori felugrott.

– Induljunk!

A plébános fölrezzent, kérdő tekintettel nézett rájuk.

– Elállt az eső?

– Igen, és indulnunk kell, hogy Tábori úr elérje a vonatát.

Pollák Jenő fölállt, a botjával megkopogtatta a padlót.

– Petronka!

A házvezetőnő most nem lépett be azonnal, a plébánosnak még kétszer kellett kiáltania.

– Tessék! – szólt be végül az asszony. – A konyhában mosogattam – tette hozzá mentegetőzve.

– Megyünk a temetőbe.

– A plébános úr is menni akar?

– Én is menni akarok.

– Pedig jobb lenne, ha itthon maradna. A plébános úr nélkül is meglelik a kápolnát, de ha újra esni kezd, és agyonázik vagy elcsúszik a sáros úton…

– Úgy beszél, mintha magatehetetlen vén szaros volnék! – A plébános panaszos arccal a két férfihoz fordult. – Csak parancsolgat, mintha ő lenne itt a gazda.

– Azt hiszem, most igaza van – vágott közbe Németh. – És azért teszi, mert aggódik a plébános úr egészségéért.

– Aggódik, aggódik – dohogott a pap, azután hozzátette: – Jól van, menjenek. – A házvezetőnőhöz fordult. – Hozzon nekik esernyőt! Hátha újra elered az eső.

Az asszony kiment, Németh és Tábori fölvették a kabátjukat az előszobában. A plébános addig kísérte ki őket, gyorsan elbúcsúzott, és visszasietett a szobájába.

A házvezetőnő nagy, fekete esernyőt nyomott Németh kezébe.

– Ez alatt ketten is elférnek. Csak arra kérem a doktor urat, hogy hozza vissza, ha már nem kell, mert a plébános úr is ezt használja.