(regényrészlet)

Megint összefutottam Paróczai századossal, és megint Takács Anették utcájában. Már nem is lepődtem meg rajta. Éppen a Bőség ABC-be igyekeztem Alföldi kenyérért. Egy üzleten már túl voltam, ott elvitték az orrom előtt; az utolsó darabot egy szemüveges, kövér, meghatározhatatlan korú nő vette meg. Egyszerre nyúltunk érte, de ő volt a gyorsabb. Úgy tett, mintha észre se vett volna, mintha ott se lennék, kirántotta a kenyeret a kerekeken gördíthető alumíniumrekeszből, bedobta a kosarába, és a tőle telhető legnagyobb sebességgel már loholt is a pénztár felé. Látásból ismertem: hol a mi házunk előtti padon üldögélt, hol a Péteréké előtt. Máskor meg a József Attila-lakótelep más pontjain. A nap bármely szakában találkoztam vele, rendre tömött bevásárlószatyor hevert a lábainál. Fogalmam se volt, ki az a nő – ma se tudom –, de úgy tűnt, mintha az élete pusztán boltba mászkálásból és élelmiszer-vásárlásból állna, a köztes időt pedig a környék meglehetősen rossz állapotban lévő, hol a támla, hol az ülőke egy részét elveszített, kiszálkásodott gerendájú padjain töltötte. Sokakkal voltunk így: nap mint nap találkoztunk velük, ám fogalmunk se volt arról, hogy kicsodák. A József Attila-lakótelep (és hozzá kapcsolódóan a Jubileumi lakótelep a körút túlsó oldalán) olyan volt, akár egy falu – tele ismerős arcokkal, azzal a különbséggel, hogy míg vidéken üdvözölték egymást az emberek, itt mi nem köszöntünk senkinek. Néha, amikor a város másik pontján megláttam valakit, akiről tudtam, vagy legalábbis azt sejtettem, hogy a környékünkön lakik, késztetést éreztem, hogy legalább bólintsak feléje, ám miután – hiába szuggeráltam – nem nézett rám, ha meg mégis idepillantott, úgy tett, mintha fogalma se volna, én ki vagyok, inkább letettem róla.

Az egyik ABC tehát kipipálva, a portya eddigi szakasza eredménytelen volt, mehettem tovább. Nem kapkodtam el a dolgot, csoszogtam a Bőség felé. Meleg volt, a lakótelepre kezdett rátelepedni a nyarakra jellemző méla és unalmas forróság. Száraz gaz szaga úszott a levegőben, az évek előrehaladtával pedig egyre több helyütt púposodott föl a hanyagul leterített, rossz minőségű beton. Mielőtt kiléptem volna a játszótér lepattogzott festékű, leginkább űrfilmek díszletére emlékeztető acélmonstrumai mögül, az eredeti terv szerint mérlegelnem kellett volna, hogy melyik úton menjek tovább. Műanyag szandált, fehér zoknit és egy fölvasalható vitorlással díszített pólót viseltem, a kezemben pedig okkersárga, Centrum feliratú nejlonszatyor lógott. Mindez még együttesen se lett volna akkora baj, ám az összképet erősen rontotta az a sötétkék, kívülről nejlonból, belülről hálószerű anyagból összetákolt kempingnadrág, amelyből anyám a kelleténél vagy két számmal nagyobbat vett – nyilván úgy kalkulálva, hogy majd még más nyarakon is viselni fogom –, aminek folytán úgy festettem, akár egy futballista a második világháború előtt. A nadrág a combom közepéig ért, oldalirányban pedig annyira kiterebélyesedett, mintha szoknyát hordanék. Ráadásul a nyár közeledtével anyám elzavart fodrászhoz, ahol szokás szerint rövidre vágott tüskefrizurát kellett kérnem. Ez meglehetősen divatosnak számított, de csak akkor, ha a fejtetőn a megkurtított hajszálakat kefeszerűen megemelték. Az én esetemben ez sose sikerült, bármennyit is küzdöttek a fodrászok, nevetséges golyófejem lett a tüskefrizurától, és mindenféle divatirányzattal szembemenve pusztán egyetlen helyen emelkedtek föl a hajszálaim: a fejbúbomnál, ott viszont leküzdhetetlenül.

Az Alföldi kenyér vadászatához föltettem a szemüveget is, amit vészhelyzet esetén bele tudtam csúsztatni a kempingnadrág jókora zsebébe. Eredetileg úgy gondoltam, majd az iskola mögötti játszótérnél eldöntöm, hogy merre menjek tovább: a rövidebb úton, egyenesen, avagy kerülővel. A meleg és a lakótelepen terjengő bágyadtság azonban annyira elzsibbasztott, hogy a szándékomról teljesen megfeledkeztem, és mire észbe kaptam, már a rövidebb úton haladtam a Bőség ABC felé, azt kockáztatva, hogy Takács Anett esetleg az ablakukban vagy az erkélyükön áll, és észrevesz. Ez viszont nem történhet meg, nem szabad ebben a szerelésben meglátnia.

Ezen aggodalmaskodtam, amikor megpillantottam Paróczai századost a vajszínű Ladájában. Az autó hajszálpontosan ott parkolt, ahol a legutóbb, a százados azonban ezúttal benne ült, és nagyon merengett: fejét lefelé biccentette, tekintete valahol a kormánykerék és a műszerfal körül állomásozott. „Biztos a sátáni jeleken töpreng” – gondoltam, miközben megálltam, és a járdáról érdeklődve figyeltem az autó belseje felé. A százados ekkor fölnézett, és összevonta bozontos szemöldökét. Néhány pillanatig szúrós szemekkel méregetett, mintha nem ismerne meg. Már azon voltam, hogy intek neki, jelezvén, hogy értem, most nem alkalmas a konspiráció, bizonyára egy akció kellős közepén zavarom, megyek is tovább, amikor hirtelen áthajolt az anyósülésen, és kinyitotta az ajtót. Néhány pillanatig tétován egyik lábamról a másikra álltam, ám a százados ekkor határozottan – és úgy láttam, enyhe rosszallással, vagy legalábbis kelletlenül – intett a fejével. Akkor lehuppantam mellé.

Csak most vettem észre, mennyire beesett az arca. Szemei vörösben égtek, mint azoké a nyulaké, amelyeket húsvét péntekén hatalmas kartondobozokból szoktak árulni a Bőség ABC előtt. Egyik évben anyám nem tudott ellenállni se nekik, se a mi nyavalygásunknak, úgyhogy vásárolt egyet. A nyúl másfél napig volt nálunk, az idő nagy részét akkor is egy lehajtható fedelű papírdobozban töltötte. Húsvéthétfőn kényszerűségből nagyanyáméknál ragadt. Amikor legközelebb mentünk látogatóba, már nem találkoztunk vele. Nagyapám rezzenéstelen arccal azt mondta, hogy a nyúl sajnos valamilyen rejtélyes betegségben elhalálozott.

Ezekben a hetekben az én szemem is rendre bevörösödött, az orrom meg úgy bedugult, hogy nem kaptam rajta levegőt. Rettenetesen gyűlöltem ezt az időszakot. Anyám azt mondta: allergia. A lassan, de biztosan fokozódó hőségben ujjnyi fehér szöszök úsztak a lakótelep porszagú levegőjében. A folyó másik oldaláról, a liget fáiról jöttek. Anyám szerint ezek miatt fuldokoltam és dörzsöltem vörösre a szemem. Elhittem neki, miért ne hittem volna el. És betartottam azt az intelmét is, miszerint ezekben a hetekben ne menjek inkább látogatóba Gáborékhoz. Jöjjön inkább ő. Ám nem jött. Nem hívtam. Ezek a hetek nem Gáborról szóltak.

Úgy sejtettem, a százados szemei nem allergiától vörösek. Arcára éles árkokat szabdaltak a ráncok. Fésületlen volt, és borostás. Megvártam, hogy elsőként ő mondjon valamit, végtelenül hosszú másodpercek teltek el, mikorra végül megszólalt. Meglepődtem, mennyire rekedt. Talán mégiscsak őt is irritálták azok az ujjnyi fehér szöszök.

– Hát te mit csinálsz errefelé?

– Itt lakom – feleltem kissé csodálkozva.

– Persze, tudom. De úgy értem, pont ebben az utcában. Már nem először találkozunk itt, ugye?

Mentegetőzni kezdtem, holott magam is nagyon jól tudtam, hogy nem volt miért.

– Most éppen boltba megyek. Egyébként meg szoktam errefelé mászkálni. Ezen a környéken laknak az osztálytársaim is. – Kissé haboztam, aztán a Lada szélvédőjén túlra, a szemben lévő bejáratra mutattam. – Ebben a házban is lakik egy.

– Tényleg? Egy barátod?

– Hát, nem barátom, hanem osztálytársam. Egy lány. Anett a neve.

A százados arca pillanatok alatt leírhatatlan átváltozáson ment keresztül. A közöny eltűnt róla, a vonások megfeszültek, a szeme és a szája egymással párhuzamosan mozogva kikerekedett.

– Anett… az Anett az osztálytársad?

– Igen.

– Takács Anett?

– Igen, ő.

– Hát ezt nem tudtam.

Magamban mosolyogtam. Ezek szerint a titkos ügynökök se tudnak mindent. Fölbátorodtam:

– Láttam egyszer magukat együtt… Úgy értem, magát és Anettéket. Az anyukáját és őt. A rendőrségen.

Paróczai elvtárs összeráncolta a homlokát.

– Igen, emlékszem – mondta aztán. – Vártál rám, és ők éppen velem voltak.

– Honnét ismeri őket?

Roppant bátornak éreztem magam, mégis rögtön megbántam, amint kicsúszott a számon a kérdés. Attól tartottam, a százados rám ripakodik, hogy mi közöm ehhez, foglalkozzak inkább a saját dolgommal, például végezzem a munkát, amivel megbízott, azzal ugyanis nem jutottam semmire. Ha ezt mondja, egyetlen szavam nem lehetett volna ellene. Eltelt a tavasz, már két hónapja voltam titkos ügynök, és semmit nem tudtam letenni az asztalára. A Videoton sztereó rádiómagnó elérhetetlen távolságra került tőlem.

Ám nem ripakodott és nem is ordibált. Vonásai elernyedtek, arca megint azt a megviselt, fáradt formát öltötte föl. Elfordult, Anették házának bejáratát nézte. Ismét eltelt néhány hosszú, súlyos pillanat, mikorra megszólalt:

– Ez egy régi történet. Nagyon régi. És nagyon valószerűtlen. Néha magam se hiszem el.

Egy ideig hallgattunk. Paróczai a gondolataiba mélyedt, nekem pedig egyre csak az járt a fejemben, hogy itt titok lappang. Olyan titok, amely talán nagyobb még a panelházak tetejéről leugráló, talajt vesztett fiatalemberek ügyénél is. Talán nem is az az igazi rejtély, hogy ki és miért festett sátánista jeleket a pártház hófehér falára, és miért kellett azokat sietve eltüntetniük az illetékeseknek. (Gábor egyébként elmesélte, hogy az apukája vezényletével munkásőrök festették újra a falat. De kicsit elkéstek, mert a jelekről addigra már az egész város tudott. Az Alföldi Krónika viszont szokás szerint egy sort sem írt róla.) Az igazi titok az ember szívében és lelkében lappang. Olyan mélyen, hogy néha ő maga se képes azokat onnét előbányászni. Arra pedig, hogy megfejtse őket, még kevesebb az esély.

A százados megköszörülte a torkát:

– Jutottál valamire azzal, amivel megbíztalak?

Részletesen beszámoltam sikertelen kísérletezésemről a tenisszel, a századost azonban elsősorban az érdekelte, hogy milyen kijelentéseket hallottam Gyuritól. Ekkor elmeséltem, hogy mit mondott Gyuri arról, hogy mikor lenne itt úgymond jó világ. Szerinte akkor, ha ötvenhatban győzött volna a forradalom. Nem tudtam pontosan az okát, mégis óvatosan, félve ejtettem ki ezt a mondatot. A százados arca rezzenéstelen maradt, tekintetében viszont fölvillanni láttam némi fényt. Úgyhogy fölbátorodtam, és beszámoltam arról is, hogy Gyuri egyszer elmesélte, az apja szokta hallgatni a Szabad Európa rádiót.

Ezt a beszélgetésünket nem teljesen úgy mondtam el, ahogyan történt. Eszembe jutott apám intése, ezért kihagytam az előzményt.

Akkor esett meg, amikor már túl voltunk a teniszkrachon, ám én továbbra is igyekeztem barátkozni Gyurival, amit ő változatlanul a szokásos hűvös lekezelésével fogadott. Az se nagyon villanyozta föl, hogy elárultam neki, hogy apám esténként néha egy titokzatos külföldi rádióadót hallgat.

            – Mi minden este ezt hallgatjuk – közölte fölényesen.

            – Tegnap is hallottátok? – kérdeztem izgatottan. – Mármint hogy azt mondták, hogy Pesten letartóztatások voltak…

            – Hát persze. Mondjuk, most a szokásosnál is nehezebben lehetett hallani. Nagyon zavarták az adást. Az elvtársak nem akarják, hogy megtudjuk az igazságot.

            Ez mindjárt két kérdést is fölvetett bennem: egyrészt miféle elvtársak, másrészt kik zavartak? Némi habozást követően az utóbbit tettem fel.

            – Hogyhogy kik? Hát a ruszkik. De az is lehet, hogy a magyarok.

            Akárcsak amikor a tizenötös buszon, útban a liget felé Gyuri ötvenhatot emlegette, úgy ennek a beszélgetésünknek is akadt fültanúja. Mégpedig magyar és orosz szakos tanárunk, az angyali Marika néni személyében. Egy lépésre tőlünk, ugyancsak az emeleti korlátnak támaszkodva fogyasztotta tízóraira szánt vajas zsömléjét. Mindeddig türelmesen hallgatta diskurzusunkat, ám ennél a pontnál felénk fordult, és elmagyarázta, hogy zavarásról szó nincs, egyszerűen az a helyzet, hogy azok, akik abban a rádióban beszélnek, idős emberek, ráadásul régóta idegen nyelvi közegben élnek, így aztán előfordul, hogy beletelik némi időbe, mikorra kitalálják és megfogalmazzák, hogy mit is akarnak mondani.

            Láttam Gyuri arcán az udvarias mosoly dacára a kétkedést, és nem is kellett csalatkoznom. Amikor megszólalt a szünet végét jelző csengő, és fölsorakoztunk a tanterem előtt, foghegyről még odavetette nekem:

            – Ez iszonyat nagy hülyeség. Igenis zavarják az adást. Azt hiszik, hogy el lehet hallgattatni az igazságot. Pedig egyszer úgyis minden kiderül.

Ezt az epizódot alaposan leegyszerűsítve adtam elő a századosnak, akként tálalva a történetet, mintha Gyuri önszántából kezdett volna a Szabad Európa rádióról beszélni. Paróczai figyelmesen végighallgatott, aztán megkérdezte a magyartanárunk pontos nevét, amit gondosan följegyzett egy noteszba. Rosszul éreztem magam. Az, hogy Gyuriékat bemártottam, szemernyi lelkiismeret-furdalást sem keltett bennem, Marika nénit viszont nagyon szerettem, és bár pontos fogalmam nem volt arról, hogy ez milyen következményekkel járhat, azt azért megsejtettem, hogy nem vethet rá jó fényt, hogy kiderült, tisztában van azzal, mi az a Szabad Európa rádió, sőt esetleg hallgatja is azt. Egyszeriben nagyon megbántam, hogy a legkedvesebb tanáromat, aki soha egyetlen szóval vagy ráhatással nem akart megváltoztatni, hanem minden jel szerint olyannak szeretett, amilyen vagyok, belekevertem ebbe az ügybe. Derengeni kezdett bennem, hogy mindaz, amiről a századosnak beszámolgatok, nem csupán egy izgalmas kalandjáték, titkosügynökösdi, hanem tétje van, és én emberek sorsába szólok bele. Más esetben ez talán még kivagyisággal is töltött volna el, ám az, hogy éppen Marika nénivel rángattam elő, valósággal sokkolt. Dermedten néztem, ahogy Paróczai elvtárs, akár valami megfellebbezhetetlen ítéletet, beleírja Marika néni nevét a noteszába, és még arra is volt gondja, hogy az iskolánk nevét is mellé vésse, nehogy megcsalja az emlékezete, és esetleg elfelejtse, miről van szó. Szerettem volna visszavonni, megsemmisíteni az elmondottakat, de már késő volt. Ahogy várakozásteljesen rám nézett, már újra a megszokott Paróczait láttam: minden idegszálával figyelt, és mint Sandokan, ugrásra készen várta, mikor csaphat le arra, amivel előhozakodok.

Újabb dologgal azonban nem hozakodtam elő. Nem is volt mivel, hiszen mindent elmondtam, ami az elmúlt hetekben Gyurival kapcsolatos volt. Ezek szerint jó munkát végeztem, a százados büszke lehetett rám. Mégiscsak jó tanítványa vagyok. Nem jutottam közelebb a tetőről leugráló fiatalemberek rejtélyéhez, de a jelek szerint a rendőrök se nagyon tudnak mit kezdeni vele. Nyilván Paróczai elvtárs is azért ennyire gondterhelt, mert fogalmuk sincs arról, ki festhette a pártház falára a sátánista jeleket. Én viszont teljesítettem azt, amivel megbízott. Lehet, hogy mégis meglesz előbb-utóbb az a rádiómagnó, és akkor végre sztereóban hallgathatom a Neoton Famíliát.

Ennek azonban most nem igazán tudtam örülni.

– Jól van, kis pajtás – mondta a százados, és egy félmosollyal az arcán megveregette a vállamat. – Csak így tovább. Maradj ezen a vonalon.

– Mit tetszik mondani?

– Azt, hogy csináld azt, amit eddig. Járj nyitott szemmel és füllel, és amit látsz meg hallasz az osztálytársaid között, meséld el mindet szépen nekem.

– Most nem igazán fog menni. Jön a nyár. Olyankor nem szoktunk találkozni.

Bármennyire is úgy tűnhet, és ennyi évtized távlatából akár hivatkozhatnék is rá, nem kibúvónak szántam ezt a három mondatot. Nagyon is valóságos tartalma volt.

Paróczai elvtárs elcsodálkozott:

– Nem szoktatok? Hogy lehet az?

Amennyire ültömben lehetett, megvontam a vállamat:

– Egyszerűen így. Nyáron nincs iskola, és olyankor nem találkozunk.

– Nem bandáztok? Nem jártok át egymáshoz, nem mentek ide-oda?

– Nem.

– Ezt nem értem. – A százados megcsóválta a fejét. – Amikor én ennyi idős voltam, mint te, mentünk mindenfelé. Nem érdekelt, hogy vakáció vagy iskolaidő. Állandóan együtt lógtunk a haverokkal.

Az ingzsebébe nyúlt, és onnét, ahonnét az előbb a noteszt vette ki, cigarettát húzott elő. Megismertem: barna dobozos Sopianae. Anyám is ilyet szívott. Nem túl gyakran, napjában talán kétszer. Kocadohányos volt, és soha nem a szobákban, hanem mindig az erkélyen bagózott.

A százados rágyújtott.

– És akkor mit csinálsz a nyáron? Nyaralsz?

– Igen.

– Hol?

– A nagymamáméknál.

– Ők merre laknak?

Megmondtam a falu nevét.

– Máshova nem fogtok menni?

– De igen.

– Hova?

– A Balatonra.

– Ott is van rokon? Vagy van esetleg nyaralótok?

– A megyei tanács üdülőjébe megyünk.

– Tanácsi üdülő? Persze, tényleg, a faterod a megyei tanácsnál dolgozik. Nagyon jó! Hát akkor a Balatonnál is folytathatod a munkát. Hallgasd meg, miről beszélgetnek a felnőttek az üdülőben, aztán majd ősszel elmeséled nekem. És ne feledd: bármi van, engem megtalálsz a kapitányságon.

– Maga nem megy nyaralni?

Most mintha visszatért volna arcára a komorság:

– Nem hiszem. Elég sok dolgunk van mostanában. Megoldatlan ügyek. De talán időnként egy-két napra el tudok szabadulni – ez kicsit úgy hangzott, mintha nem is hozzám beszélt volna. Aztán gyorsan megrázta a fejét, és megint rám nézett: – Ha nem lennék bent, amikor keresel, próbálkozz máskor. Az is lehet, hogy a kollégáimnak szólok, hogy mondják meg neked, mikor leszek. Sőt, akár én is kereshetlek téged. Meglátjuk.

A kezével olyan mozdulatot tett, mintha búcsút intene. Megértettem, és kinyitottam az ajtót. Ekkor rámutatott az okkersárga nejlonszatyorra:

– Mit kell venned a boltban?

– Alföldi kenyeret.

– Alföldi kenyeret! – kurtán fölnevetett. – Hát sok szerencsét hozzá, kis pajtás. Az nem egyszerű vállalkozás. Sose sütnek eleget belőle. Bár kétségtelenül megéri hajtani érte.

– Magát is el szokta küldeni a felesége Alföldi kenyérért?

– Nekem nincs feleségem.

Egy gyors mozdulattal begyújtotta a motort. Kiszálltam. A vajszínű Lada éles kerékcsikorgás kíséretében kifarolt a parkolóból, néhány pillanattal később eltűnt a szemem elől.

Valami arra késztetett, hogy fölnézzek az épületre. A második emeleti ablakok egyikéből Takács Anett bámult vissza rám. Elvörösödtem. Orromon ott volt a rusnya szemüveg, a hajam hátul antennaként áll, és az ormótlan kempingnadrágról meg a nejlonszatyorról még nem is beszéltem. Szégyenemben futni kezdtem a Bőség ABC felé.