Édesanyám letette a telefont, és csalódottan méregetett. Erősen csapzott volt, a kabátja átázott, néhány perce érkezett haza. A kutya most már csöndben volt, elhevert a sarokban, a rongyát harapdálta. Kínai kutya volt, szőrtelen, kicsi. Én találtam, és hazavittem anyámnak, mert volt a nyakában egy kis fölirat, hogy vidd haza. Ha megtalálod, vidd haza.

Édesanyám újabban eltéved, elindul a kínai piacra vagy a templomba, és nem mindig érkezik meg. Tegnap szóltam neki, hogy leutazom hozzá, ő meg valószínűleg ki akart jönni elém az állomásra, a vonathoz, és útközben elvétette az irányt.

Késő őszi eső szemelt a városban, az utcák üresen futottak a semmi felé. Hamarabb értem haza, mint édesanyám. A konyhaasztalon találtam macskaeledelt, enni adtam a kutyának, aztán körbenéztem, mi újság. Nem sok újság volt. Találtam egy új darálót. Jó nagy volt, ez is kínai gyártmány, többnyire műanyag, viszont a dobozán német fölirat volt. Édesanyám föltette a kredenc tetejére, és egy műmonsztérát is elé állított, de azért észrevettem. Egy daráló. Egy Everybody típusú német–kínai húsdaráló. Meg is néztem a telefonon, fent van-e a neten. Nem volt fent, de még a gyártójáról se találtam információkat. Egy egészen méretes daráló. Belefér egy birkafej. Vagy egy gyerekfej. Eszembe jutott egy dán film. Meghallottam az utcakapu csapódását, nyilván megjött édesanyám. Eléggé csapzottan, eltörődve érkezett, és éppen csak köszönt, máris a telefonhoz lépett és tárcsázott. Kálmánt hívta. Aztán bólogatva tette le a kagylót.

– Ma János jön. Nem a Kálmán – mondta édesanyám kis hallgatás után.

– Nem mindegy?

– Kálmánt jobban szeretem. Kálmánnak van humora.

– Jánosnak nincsen?

– Az olyan fekete. Nem is lehet mindig érteni. A múltkor is, amikor a svéd késkészletet…

– Nem kínai?

– Svéd. Igazi svéd. Szóval amikor azt árulta, megkérdezte, van-e közöttünk zsidó.

– És ez vicces?

– Szerintem a metélés egyáltalán nem vicces – mondta édesanyám.

– De azért János is érti a dolgát? – kérdeztem.

– Ő szigorú. Nagyon szigorú – mondta édesanyám.

János és Kálmán voltaképpen kereskedők voltak. A jövő már nem értük dolgozott, és ők nyilván már nem is foglalkoztak vele. Aki a túlélésre játszik, az legföljebb a másnapi derengésig lát. Fölösleges nagyszabású terveket kovácsolni. Napról napra haladni, túlélni, ez a lényeg. Ezt persze rosszul gondoltam. János és Kálmán a hónap adott időszakában bizonyos termékeket kínáltak a Lila Labda elnevezésű étteremben, aminek a tulajdonosa, Béla bácsi, hírhedt dózsás volt. Egyszer megkérdezte tőlem, tudom-e, ki az a Káposzta Benő. S mert tudtam, lett némi respektem előtte.

– Mi is a foglalkozásod? – kérdezte egyszer, amikor sört ittam nála.

– Dramaturg – mondtam.

Már megszoktam, hogy ennél rejtélyesebb csak akkor lehetnék, ha azt mondanám, gyártásvezető. Annyira ismertem a tekinteteket. Kimondom a szót, dramaturg, ami egyszerre kelt mély értetlenséget, másfelől meg tiszteletet.

– Az amolyan íróféle? – kérdezte Béla bácsi.

– Lehet mondani így is – bólintottam.

– De nem író.

– Nem az.

– Íróféle, de nem író. Bazmeg, az akkor olyan, mint a labdaszedő? – kérdezte Béla bácsi, és megkönnyebbült.

– A labdaszedő nem szól bele a játékba – mondtam.

– Mert te beleszólsz?

– Ha nagyon muszáj – mondtam.

– És ha a labdaszedő nem hozza vissza a labdát? – csillogott ravaszul Béla bácsi szeme.

János és Kálmán az édesanyámat és a hozzá hasonló vásárlókat, becsületben megöregedett, az életüket munkában eltöltő embereket igyekeztek meggyőzni arról, hogy érdemes tőlük vásárolni. Nem volt ebben semmi rossz. Mindenki teszi a dolgát. A vásárlás lehetősége gyógyír a mélabú és a magány ellen. János és Kálmán szintén nem voltak már fiatal emberek, voltaképpen egyidősek voltak édesanyámmal és az ő társaival, hasonló évjárat voltak, a gyermekkor és felnőtté válás ugyanazon stációit járták meg, legalábbis erősen hasonló emlékekkel bírtak a családalapítás, a válások, a csalódások és az újrakezdések történeteiben. Időlegesen talán voltak osztálytársak is. Vagy kollégák ugyanabban a szövetkezetben, a gyárban, a téesz adminisztrációjában. Tagok voltak ugyanabban az alapszervezetben. Vagy egyszerűen kertszomszédként tekintettek egymásra, és persze több haraggal, mint megértéssel, mert hol van az megírva, hogy a szomszédoddal jóban kell lenni. S ha a történeteik apróságokban különböztek is, a történelmük semmiképpen sem. A termékbemutató színhelye a Lila Labda étterem volt, ahol az eseményhez járt vacsora is annak, de természetesen csak annak, aki vásárolt is. Egyszer fordult elő, hogy egy nyugdíjas tanárnő nem kért enni, csak bámulta, hogy a többiek miként kanalazzák a cérnametéltes csontlevest, és persze nem is vásárolt, és aztán senki sem csodálkozott, hogy többé nem jött. Elvitte a szíve. Édesanyám és a többiek megalapozott véleménye szerint szégyenében. Mert olyan nincs, hogy termékbemutatón nem fogyasztasz a Lila Labdában. Az ingyen van. És nem is csak ez. Hanem hogy ilyen finom rántott hús másutt a városban, de még a megyében sincsen, állítja édesanyám, és a tejfölös uborka is kiváló. A sült burgonyáról nem is beszélve! Az ásványvíz is ingyen járt. És még választani is lehet, hogy buborékos vagy nem buborékos. Csak vásároljon az ember ötezer forintig, ez a lényeg. Édesanyám minden két hétben ellátogatott a termékbemutatóra Jánoshoz vagy Kálmánhoz, mikor melyikük volt a soros előadó. Mert így hívták magukat, hogy előadó. A múltkor Kálmán mutatott neki, meg persze a többieknek, egy szoláriumgépet, és édesanyám megvette. Aztán még Erzsike és dr. Kondász is vett szoláriumgépet, de ők már nem kapták meg nyomban, ők előfizettek a megrendelésre, és nekik szállítási költséget is kellett fizetni. Az igaz, hogy a kínainál is volt hasonló szoláriumgép, de az előbbit mégiscsak Jánostól vagy Kálmántól vette az ember, akik, mint mondtam, nemcsak hogy gyerekkori pajtások meg kollégák, de magyarok is voltak.

Mentünk az egykori zsinagóga mellett, pontosabban egy emeletes tömbház oldalában, ami a zsinagóga helyére épült. A mi kisvárosunkban már nem él zsidó. Régen nem. Valaki zongorázott a közelben. Fölnéztem a zsinagóga helyén épült tömbházra. Hunyorogtak az ablakok. Ez furcsa volt, gondoltam, inkább televízió lehet az. Egy spanyol lány zongorázik valahol a Kanári-szigeteken, és szerelmes. Vagy egy brazil lány. Egy mexikói lány. Cigányok kerekeztek el az Alvég felé, hangosan beszéltek. Három cigány fiú. Festett biciklik nyikorogtak alattuk, természetesen.

– A darálót miért kellett megvenni? – kérdeztem édesanyámat.

– Olcsó volt.

– Mikor fogsz te darálni, édesanyám? És mit?!

– Soha nem lehet tudni – válaszolta. – Mostanában olyan idők vannak, hogy reszelni kell inkább. Holnap talán majd darálni. Holnapután pedig szeletelni. Ezek fontos dolgok, és az ember legyen fölkészülve – mondta, és én eltűnődtem, hogy sok igazsága van. Éppen fölkapcsolták a városi világítást. A volt pártház mellett jártunk, ez meg afféle realista kockaház volt, nagy üvegablakokkal, amik mögött most óriási pálmák és monsztérák feszítettek. Énekiskola lett belőle, de tartanak itt tenyérjóslás-tanfolyamot és jógát is.

– Nem is olyan régen új késeket is vettél – jegyeztem meg. – Egy egész szettet.

– Mert kellettek. És ilyen áron bolond lettem volna nem megvenni.

– De tavaly vettél már egy készletet, nem?

– És ha azok kicsorbulnak?

– De azokat még nem is használtad – ellenkeztem.

– Nem kellene mindenen fölakadni. Különben is ez az én dolgom. Érted? Az én dolgom! – dohogott édesanyám.

Tavaly, azt hiszem, svéd késkészletet vett. Azok tajvani gyártmányok, a fölirat szerint, azóta se csomagolta ki őket. Az új kések finn kések, és színesek. A kínai piacon is lehetett venni ilyeneket, de János vagy Kálmán, már nem is tudom, a termékbemutatóra is elvitte őket. És ha a piacon nem kellettek, vagy nem kelt el belőlük elegendő, a termékbemutatón azért mindig akadt gazdájuk.

A következő sarkon valami nagyot csikordult, és mindjárt láttuk is a reflektorokkal bevilágított építkezési területet, ahol most is nagyban működtek. Fürge markolók kanyarodtak az ázott törmelékhalmok között. Egy sárga sisakos munkás éppen vizelt, ránk nézett, majd akkurátusan lerázta a farkát. Ez volt itt korábban a Barnevál. A város egykori büszkesége, munkaadója, a nevezetes csirkegyár. Dolgoztak föl itt kacsát és libát is. Még én is dolgoztam itt, nyári munkán, és most eltüntetik a föld színéről. Fogalmam sem volt, mi épül majd a helyén. A fordulat idején a város másik oldalán is épülni akart egy Barnevál, valakik kitalálták, jó üzletet láttak a dologban, már föl is emelték a betonvázakat, aztán úgy maradt az egész. Egy vidéki Stonehenge, most is látni a vonatból. És nem hogy két Barnevál, de egyetlen sincsen már. Mármost a tyúkról eszembe jutott a hús, a húsról meg a macskatáp. Édesanyám néhány hete vásárolt öt rekesz macskatápot Kálmántól vagy Jánostól a termékbemutatón. Egy rekesz tíz kilót nyom. Most van ötven kiló macskatápja. A spájzba rakta be a sok konzervesdobozt, elfoglalják az egyik falat. Egy kicsit ideges lettem, nem tagadom, amikor megláttam azt a rengeteg konzervet, rajtuk meg a vigyorgó macskafejeket.

– Édesanyám – mondtam neki –, kutyád van, nem?!

– Mintha nem tudnád – dohogta ő, és én jól hallottam, hogy megsértődött. – Egyszer elfogy a kutyatáp. Vagy nem lehet majd kapni. A macskatáp éppúgy jó lehet a kutyának is!

Elgondolkodtam, végtére is igaza van. De nem nagyon volt idő álmodozni, mert édesanyám a temető felé akart fordulni. Óvatosan visszatartottam. Nem itt kellett lefordulni. Megint eltévedt volna. Már oda is értünk az egykori iskolám kerítéséhez. Nagy és sárga, sokszemű épület, szemben a paplak a hajlongó, az est sötétjébe fúródó fenyőfákkal. A szívem szorul el mindig, ha látom. Megkérdeztem édesanyámat, mi lenne, ha a kínaihoz elvinnék néhány macskatápot és az öt teáscsészekészletből, mondjuk, hármat, és igyekeznénk rábeszélni, hogy vegye vissza őket. A csomagolás bontatlan. Nyilván nem annyiért venné vissza, mint amennyiért eladta őket Kálmánnak vagy Jánosnak, anyukám kevesebb pénzt látna, mint amennyit adott értük, de mégiscsak látna valamennyit.

– Meg akarsz alázni, fiam? – kérdezte édesanyám.

– Segíteni szeretnék.

– Mindig is lenéztél engem – mondta halkan.

Végre megláttunk a vidéki szürkületben egy jókora lila labdát. Ott villogott az úttest szélén. Láttam, mások is arrafelé tartanak, imbolygó árnyakat hívott magához az a labda. Bizonytalan, de elszánt léptek csosszantak a vidéki éjszakában. Errefelé mindig súlyosabb az esti pára, mint a fővárosban. Beburkol, és ugyan nem fojt meg, de mintha kloroformban fürdetné meg a reményt.

Ültünk a Lila Labda étteremben, és mindenki előtt volt ásványvíz, az előtérben halkan szólt a zenegép. Igazán, mint egy osztálytalálkozó. Először is ki lehetett, vagy inkább ki kellett tölteni egy kérdőívet arról, hogy mit vásárolnának a kedves ügyfelek leginkább. És vásárolhatnak készpénzfizetés útján, de részletfizetés is lehetséges, továbbá ezen a számon, és itt vastagított, dőlt betűkkel megadtak egy telefonszámot, ingyenesen lehet banki kölcsönökről érdeklődni. A helyi bankok és szövetkezetek segítenek, ez nem kérdéses. És azoknak is segítenek, akiknek már segítettek egyszer. Persze a kérdőív kitöltése, amit egy országos hálózatú, központi adatbank dolgoz föl, ezer forintba kerül. De csak ennyibe. János beszedte a pénzt, jelölt borítékba rakta az ezreseket, és közben kedves volt és barátságos, és ha valakinek gondja akadt a kitöltéssel, nyomban ott termett, és segített.

– Maga nem tölti ki? – kérdezte tőlem.

– Én csak megfigyelőként vagyok itt.

– Attól még kitöltheti.

A termékbemutatóra érkezettek között volt egykori párttitkár, nyugdíjas énektanár, bolti eladó és egykori adminisztrátor, akinek még volt emléke arról, hogy mennyit ért errefelé egy időben a banán. Vagy a narancs. Általában idős emberek voltak, mint édesanyám, akiknek többnyire magányban teltek az estéik, talán elhagyottnak és kisemmizettnek érezték magukat, viszont elpusztíthatatlan volt bennük még valami vágy aziránt, hogy ennek az egésznek, vagyis az életüknek még egyáltalán nincsen vége, nincsen leírás, kiseprűzés, negligálás, igenis van joguk még valami kalandhoz, a meglepetések öröméhez, egy kis kényeztetéshez. Házaspárok is jöttek, meg özvegyek. Édesanyám mesélte, hogy egyszer az alpolgármesterrel jött János. És az alpolgármester vett is egy japán ereszcsatorna-tisztítót.

Meglepődtem, hogy Jánosnak, bár régtől ismertem, milyen kicsi a feje. János csöndet kért, majd kirakta az asztalra a kabalaállatát, az integető elemes macskát. Majd mosolyogva másik dobozt vett elő. Ebben meg a körbesurrogó kicsi kolibri volt.

– Tessék! Körbesurrogó kicsi kolibri – mondta János.

Hallottam, hogy a többiek összesúgnak, hogy ez megint milyen jó, a macska integet a kicsi kolibrinek. János magyarázott, mindenki érezze otthon magát, lazuljon el, legyen nyitott, adjon és gyűjtsön energiákat, engedje, hogy a többiek energiái megtalálják őt. Tessék, neki ne mondja senki, hogy az a macska, ez a játék macska nem boldogabban integet, mint két perccel ezelőtt. Majd kijelentette, egészen bizonyos abban, hogy meglepetést fog okozni, mert olyan termékeket mutat, amiket még senki sem látott, illetve ha mégis, azok hamisítványok voltak, nem egyedi darabok, és a hasonlóságuk puszta megtévesztés volt. Mert ami hasonlít, gyakran az az alapjában különböző. És ami egyáltalán nem hasonlít, az mégis pontosan olyan. Érti-e ezt a filozófiát mindenki? János elgondolkodott. Például az emberek, mi is mennyire különbözünk, de vannak nagy pillanatok, amikor mindenki ugyanazt akarja, ugyanazért a célért küzd.

Amiket ő mutat mindjárt, az eredetiség minden ismérvét bírják. Nagy kartondobozt helyezett az asztalára. János nagyokat nyögött, miközben megemelte. Közben megjelent a pincér, egy vékony, fiatal fiú, azt kérdezte, hogy nem maradt-e ki valakinek az uborkasalátája. János kissé ingerülten pillantott rá, viszont egy öregasszony fölemelte a kezét. Neki nem hoztak salátát. Nem akarta mondani, azt hitte, neki nem jár. De lám, mégis jár. János bólogatott, majd megkérte a jelenlévőket, hogy ha legközelebb így járnak, akkor mutassanak némi türelmet, és csak a bemutató után reklamáljanak.

– De hát a pincér jött, János – jegyezte meg az öregasszony.

– Bocsásson meg, Irma néni, de ezért a megjegyzésért két büntetőpont jár. Sajnálom – mondta János redős homlokkal, majd sokat forgatott, kockás fedelű füzetébe akkurátusan bejegyzett valamit. Az öregasszony lassan fölállt. Csönd lett.

– Tessék megbocsátani! – mondta aztán halkan.

János sóhajtott.

– Én személy szerint megbocsátok. Hát persze, Irma néni. De a szabály, az szabály.

– Nem húzná ki azt a fekete pontot, János?

– Kettőt. Nem tehetem – ingatta a fejét János, majd intett az öregasszonynak, most már üljön le.

Aztán előpakolta a termékeket. Megváltozott közben az arca. Megnyerő lett, kisfiús, csillogott a tekintete. Úgy pakolt, mint aki a szívét teszi ki az asztalra. A legelső áru egy ősi, kínai mintájú számológép volt, aminek a használati utasítása ugyan kínai nyelven íródott, de Li úr, akit a piacról mindannyian ismerünk, bárkinek segít lefordítani, és a fordítás most ötven százalék kedvezménnyel jár. Aztán meg lehet rendelni krumpliültető szerkezetet, magnetikus hátszíjat, hanggal csalogató, mesterséges madárfészket venni. És végül kirakott az asztalra egy jókora baltát. Hogy ez egy különlegesen éles, a kanadai titkosszolgálat által tesztelt, a legnagyobb kanadai faipari cégek által rendszeresített, elektromos kanadai fenyőfavágó balta.

Édesanyám erre már fölállt.

– Elektromos? – kérdezte.

– Elemes, de hálózatról is működik – mondta János.

Édesanyám kijelentette, hogy neki kell az a balta. Megveszi. Most rögtön.

– Édesanyám, az udvarban már nincsen fa – súgtam.

Ő nem is nézett rám.

– Még nőhet – ráharapott a fölső ajkára, mint mindig, ha megbántva érezte magát. – Mindig is ilyen fejszére vágytam.

– Nem fejsze, hanem balta, édesanyám.

– Gúnyolódj csak! – sziszegte.

A termékbemutató után elszívtam egy cigarettát. Kettőt. Mondtam édesanyámnak, aki erősen kesergett azon, hogy nem vehette meg az elektromos baltát, hogy menjen csak haza, az első sarkon balra, a második sarkon megint balra, és a házat már felismeri. De aztán mégis elkísértem. Még otthon is sírt, hogy megint megaláztam. Mit gondolnak most róla a többiek, hogy még egy baltát se vehet. Itt az emberek szája gyilkol, ha nem tudnám. Itt az emberek szája szarból van. Nem nagyon tudtam mit mondani, ezért visszasétáltam a késő őszi estében. A sörözőben még ott ült János. Kifizettem édesanyám vacsoráját.

– Édes jó istenem! – csóválta a fejét, amikor meglátott.

– Mi baj, János?

– Elbaszod itt nekem az üzletet. És nem is csak ez, mert nem rólam van szó. Tudod te, mit jelentek én ezeknek az embereknek?

– Sajnálom – mondtam. – Sört?

Bólintott.

– Unikumot?

– Barackot.

Amikor megjöttem az italokkal, nyomban beszélni kezdett.

– Figyelj ide, itt tervek vannak megvalósulóban. Mi pontról pontra megterveztük a folyamatokat. Az okokat tudjuk, a következményeket látjuk. A hatásokat kiszámítottuk. Nem mondom, a főnökség is segített. Úgy értem, a központ. A főközpont. Adnak tanácsokat, és lehet kérdezni is. Persze nem ész nélkül. Élő internetkapcsolat, szkájp, okostelefon. Az idők szava, bazmeg. Mi bármikor szkájpolhatunk, és majd legközelebb megmutatom a Facebookot is. Az oldalunkat, amin, tudod te, hány lájk van? Két hete elvtárs… polgártárs is járt lent. Előadott. Szűk, válogatott körben, de előadott. Azoknak adta elő, akik számítanak. És én ott voltam. Nekünk – és ekkor valahová oldalra, fölfelé intett a homlokával – volt már bemutatónk a gimnáziumban és a rendőrségen is. Érted, hogy a rendőrségen is? A focipályán már rendszeresen. Legközelebb a két templomban lesz. Kálmán az Alvégen, én a Felvégen mutatunk be. Két templomban egyszerre lesz termékbemutató, és bírjuk mindkét felekezet vezetőinek a támogatását. Volt ilyen a magyar történelemben? Nem volt. Hát erről van szó! Ja, igen, és hogy tudd, én elítélem azt a holokausztot. Szívemből ítélem el. Mert az egy nagyon mocskos dolog volt. De most mondd meg, tedd a kezed a szívedre, mi lenne, szóval mi lenne a mi termékbemutatónkkal, ha még állna zsinagóga. Tudod, hogy az itt milyen bonyolult lenne? Nem azt mondom, hogy szerencsére, de nem áll zsinagóga. Ez tény. Nem az, hogy örülünk annak, hogy nem áll, de viszont ahhoz, hogy nem áll, igenis tudunk alkalmazkodni. Kötelességünk? Az hát. Ezt nekem ne vesse senki a szememre, vagy a szemünkre. Alkalmazkodás és teremtés együtt, ez van, ez így működik, ez az idők szava. Érted? Ilyen dolgok történnek itt, viszont ez már nem is történés, de valósággal történelem. Ez az igazi történelem! És ki csinálja? Mi csináljuk, bazmeg. Személyesen csináljuk. És akarod vagy nem, de az édesanyáddal is csináljuk. Ő is benne van a történelemben. Alanyi jogon van benne.

Elképzeltem az integető macskát és a surrogó kis kolibrit a szószéken. Tulajdonképpen nem rossz. De talán lehetne még fejleszteni a dolgot. Végül csak megbeszéltük Jánossal, hogy veszek tőle egy elektromos baltát. Vagy fejszét. Alkudtam kicsit, tízezerről lementünk nyolcra. Azt mondta, tizenötért két baltát is ad, pótelemekkel. Húszezerért hármat, ugyancsak pótelemekkel. Persze nem hihettem, hogy enyhítek édesanyám bánatán. A vásárlás személyes alkalmától fosztottam meg. De, gondoltam, legközelebb esetleg becseréli a baltát. Átváltja. Beadja az ő elektromos baltáját, kap helyette másikat, ugyanolyat, és csak kicsit kell ráfizetnie. Mert ha már történelem zajlik, aminek ő is részese, akkor magától értetődő, hogy át lehet váltani. Vagy be lehet cserélni a dolgokat. A változtatás lényege nem az, hogy valami egészen új szakad a nyakunkba. Az újba ez a vidék, egyáltalán ez a közösség, ez az ország, a mi népünk mindig belerokkan. Akkor vér folyik. Romok roskadnak az ég alá, és a tíz bibliai csapás legalább. A változtatás lényege az, hogy a régit is lehet újnak tekinteni.

Zárt a Lila Labda, az utolsó zeneszám ment, egy második világháborús katonai nóta. János fölállt, a nadrágját sepregette, és azt mondta, indul ő is hazafelé. Menjünk együtt. Mondtam, hogy persze, magától értetődik. Már a kezemben tartottam az elektromos fejszét, furcsa érzés volt. Lépdeltünk egymás mellett a ködben, ami mögött ablakok gyér fénye hunyorgott, néha fölhorkant valami, egy állat talán, kutyák lánca csörgött, fénye nincs kerékpár surrogott. Egyszerre azt mondtam Jánosnak, hogy kipróbálnám a baltát. Vagy a fejszét. Jó, próbáljam csak ki. Az utcalámpa derengésében megütöttem egy fát. Azt hiszem, nem nagyon működött a dolog. Mintha kalapáccsal vertem volna a törzsre. Akár a fölfüggesztett rézgarasok, rezegtek fölöttünk a súlyos, átázott levelek. Nyakamba csöpögött a hideg.

– Az akácot még nem szokta – mondta János bólogatva. – Napvilágnál kell megtalálni a helyes tartást, és kialakítani a csapás ívét. A dőlésszög fontos. És a testtartás. Túlságosan görbítetted a hátadat.

– Ha helyesen tartom magam, akkor majd jó lesz akácra is? – kérdeztem.

– Kőrisre, bükkre. Akármire, bazmeg.

Megint eszembe jutott a dán film. Vannak kések, darálók, rengeteg macskatápos konzerv. Például János fejét is le tudnám darálni. Akár. De nem. Mi nem vagyunk dánok. Kezet fogtunk. János elmosolyodott, és ez a mosoly fölfénylett a sötétben is.

– Hát persze, te dramaturg. Mi nem vagyunk dánok.

Édesanyám már aludt, jól van, gondoltam, hazatalált. Majd éjfél után kel föl, akkor megnéz néhány sorozatot, és talán eszik. Talán így is történt, nem tudom. De reggel, miután megtalálta az elektromos baltát vagy a fejszét, derűsen lefőzte nekem a kávét. Örült neki nagyon. Aztán tájékoztatott, hogy dolga van, elugrik a piacra és vesz macskatápot, de ne szóljak közbe, mert ez még olcsóbb, most időszaki leértékelés van. És boltokat, bolthálózatokat sorolt, amikben szintén fél áron juthat hozzá bizonyos életszükségleti termékekhez. Hogy ezeket ő most mind megnézi. Jöhetek vele, ha gondolom, mire én azt mondtam, inkább maradok. Adtam neki pénzt.

– Ugyan, hogy gondolod – bosszankodott édesanyám, és elrakta a húszezrest.

Kicsit járkáltam a lakásban, néztem a gyerekkori képeimet. A fiatalkori képeimet. Ittam egy pohár bort. Délelőtt volt. Ittam még egy pohár bort. Kimentem az utcára, és néztem az utcát, hol nőttem föl. Itt nőttem föl? Vagy az egy másik utca volt? Hogy ez az enyém volt, és az enyém maradt? Mi maradt itt, ami ebből az enyém. A föld szaga? A sorsok látványa? Visszamentem a házba, fölhívtam Jánost. Nyomban fölvette.

– Mondjad – szólt a telefonjába.

Elmosolyodtam. Olyan jó volt ezt hallani. Mondjad. Mondjad. Mondjad.

– János, nézd, én tegnap este megértettem a dolgot. Hogy itt nagyban megy a tét. Egészen nagyban. Lenne is erre nézvést egy ötletem – szóltam.

– Nem tudunk fizetni – szólt kelletlenül. Biztosan dobozolt. Vagy elszámolt. Kimutatásokat töltött. Kicsit várakoztattam, hogy érlelje a dolgot. Hallottam közben, hogy megjött édesanyám, és talán nem is egyedül, mert valami zsákok puffantak tompán a házfal mellett. Volt idő megszámolni, pontosan hat zsák esett a járdára. Megint szert tett édesanyám valami fontosra. De vajon mire? Tőzeget vett. Vagy almot. Vagy fűrészport.

– Van ez az integetős macskás megoldás. Tetszik, János. Igazán. Viszont arra gondoltam – és nagy lélegzetet vettem –, hogy a macskát helyettesíteni lehetne Jézussal. Például már a közelgő templomi termékbemutatón. A surranó kis kolibrit pedig a Szentlélekkel. Csak mert nem vagyunk dánok.

János nagyon elgondolkodott. És nyilván az is a fejében járt, hogy ha ez jó ötlet, akkor a központ, vagy a főközpont hálája nem marad el. Végül is a termékbemutatót is ők találták ki. De legalábbis sugallták. És aki szépen, bölcsen sugall, mindent vihet.

– És lenne itt hat zsák, amit meg kellene venni – mondtam.

– Kitől?

– Édesanyámtól.

– És mi van bennük?

– Nem mindegy?

– Végül is mindegy. Ha beválik az ötleted, úgy értem, az ötletünk, szóval ha benyújtom ezt mint egy elképzelést, mert én megtehetem, és nyilván meg is fogom tenni, és ha a központban elfogadják, akkor megveszem az anyádtól a hat zsákot, pedig nem is tudom, mi van bennük. Igaz, túlzottan nem is érdekel.

Igaza volt, miért is érdekelje, hogy mi van anyám zsákjaiban. De akkor az eszembe jutott valami.

– De lenne itt egy probléma Jézussal – mondtam óvatosan.

– A probléma nem Jézussal van – vetette közbe János.

– Igen, igazad van. Viszont keresztre feszítették. És így nehéz.

– Mit nehéz?

– Integetni – mondtam halkan.

Szinte nyomban nevetni kezdett. Fémes, jóleső nevetés volt. Nem gúnyos, nem erőltetett, nem harsány, hanem magától értetődő, aminek a mélyén a legfőbb öröm van. Őszintén, szívből nevetett.

– Azzal te ne törődj, dramaturg! Azt mi megoldjuk. Tud majd integetni, ha mi úgy akarjuk.