Emléktárgyak

A tárgyak, papírok halomba gyűlnek,
kényszeresen pakolok, keresem a helyüket,
majd kétségbeesetten keresem őket;
az őrülésig izgatom magam,
s fontos dolgokat mulasztok el,
mert ellenállhatatlan, sürgős késztetésből
felforgatom a lakást egy levélért, egy kesztyűért;
borzasztó ez, tárgyi emlékeknek kiszolgáltatva élni,
könnyebbség lenne mindtől megszabadulni már,
de úgy aggaszt a sorsuk, majdnem úgy,
mint az eleven lényeké, hiszen
őket jelentik, akik voltak, s már nincsenek;
a hiány ilyen hatalmassá növeszti
múlt jelenlétük minden apró nyomát
a túlélő szívében?, míg valóságos
létük az egykori jelenben: mint a levegő,
belélegzése észrevétlen?

Kísértés

Tízéves koromban, iskolai szünet volt, nyár,
beletemetkeztem egy könyvbe,
s minden más megszűnt körülöttem, bennem,
életre szóló találkozás volt ez
egy elragadó másik világgal: beavatás.
Már csak a megrendülésre emlékszem,
a könyv tartalmára alig,
de élesen, mint egy filmet, látom,
bár tudatosan nem érzékeltem akkor,
ahogy a forró, késő délelőtti napsütésben
az orgonabokor árnyékában kucorgok egy sámlin,
lepattogzott róla a festék,
szorosan a kerítés mellett
magasodik a két szál jegenye,
öt lépcsőfok vezet a veranda üvegajtajához;
még a tyúkok kárálását is hallom
a baromfiólnak használt fáskamra felől.
Jelképessé nőtt mára ez a környezet,
első szolnoki, rég lebontott házunk udvara:
akkor, ott fedeztem fel mindenkori búvóhelyemet,
titkos remetelakomat,
ott történtek ezután a legfontosabb dolgok,
s történnek ma is.
Együtt azokkal, akik egykor voltak,
itt élnek tovább ők is, akik sohase voltak,
mégis élőbbek, elevenebbek bárkinél,
meghitt, közeli ismerősök:
Margarita kibomló hajjal
repül a moszkvai háztetők felett,
látom Matildot hintóban ülni,
ölében Julien levágott fejével,
és mind a többiek,
regények, versek, álmok hősei,
drága kísértetek. Kísértenek is egyre,
maradjak már mindörökre velük,
és engem úgy vonz, amitől rettegek mégis:
vágyom rá, s a szívem elfehéredik.