Gašpar

 

 

(részletek a Sziget c. ciklusból)

 

Nem tudlak letenni.

 

Az izmok közt húzódik,

mint megfeszített huzal,

tested súlyának emléke.                  

Nem vagy, nincs tested,

mégis mintha cipelnélek.

 

Nem tudom,

mekkora öleléssel értelek át,

a karjaim egyre hosszabbak lesznek,

elengedi magát a hús is,

néha olyan, mintha a kezemet

magam mögött húznám a járdán.

 

Ahányszor a gyerekért megyek,

karom egészen a térdemig lóg,

nem kell ferdén mennem,

hogy elérjem a tenyerét.

 

*

Még látom, ahogy állsz a teraszon,

éget a nap, hagymaszagod van,

a hátad hajlik,

esőt vársz.

 

Nélküled nem tudok aludni.

Ha élnél, most izzadnál

ebben a melegben,

este sarkig tárnád

a hálószoba ablakát,

könyvvel támasztanád ki,

és várnád a szelet.

 

Eszembe sem jutnál,

nem is néznék rád,

minek, ha úgyis itt vagy.

 

Jobb volt, mikor még nem hiányoztál.

Nem kellett, fájjak vagy fájjál.

Semmi sincs a helyén.

 

Nem tudlak letenni.

 

*

Anyám azt mondja,

nem érti, miért sírok utánad,

úgysem szerettél soha.

 

Ha beszél hozzám,

a mellkasomat nézi,

pont oda döfi a tekintetét,

ahol összeérnek a bordák.

 

Azt mondja, a városban

mindenki engem sajnál.

Emlegetnek téged,

hogy milyen hálátlan voltál,

s egyre csak találgatják,

ki volt az a másik férfi.

Nem tudok hova nézni,

miközben téged szid.

 

Amikor megyek az utcán,

néha már én is találgatok,

melyikük néz rám furán,

melyiknek a mellkasát

lihegted össze mindenféle

szörnyű bűnökkel.

 

*

Mert elfújja a nyarat a szél,

s kitépi ujjait az imádkozóknak,

akkor nem felel majd senki

helyettetek, ezért mondom,

sírjátok a tengerbe hiányát az életnek,

vessétek kövek közé minden bűnötöket,

és hajítsátok a mélybe parázna asszonyaitokat,

verjétek szét kővel az összes halász fejét,

hogy magasba szálljanak mind a ti álmaitok

az én kezeim közé.

 

Imádkozom, látod,

helyetted is, mindent

elmondok, csak hall valahogy

az én hangomon is téged

az Isten.

 

Este a helyedre térdelek az ágyban,

onnan imádkozom,

hogy valahogy vészeld át

a poklodat.

 

Reggel, amíg a nyílt vízre jutok,

felváltva rágok el kétszer

tizennégy imát,

öt miatyánk, két üdvözlégy,

majd újra és újra és újra.

Délután a csónakban

már összevissza mondom a szavakat,

szúrja a szememet a nap,

próbálok sírni,

de értsd meg, oly nehéz sírni

ebben a sós levegőben.

 

A csontjaimra száradok.

Szorítom össze a szemem,

és próbálom elképzelni,

mint szállsz alá forró poklába

az én istenemnek,

mint ropognak csontjaid a tűzben,

azok az édes szagú csontok,

mik hajolva más férfit öleltek.

Szorítom össze a számat,

hogy ne férjen ki rajta

egyetlen káromkodás sem,

de álmomban sziszegem,

hogy kurva vagy,

hiába a szorítás,

az álom eloldja állkapcsomat,

és messze csúszik tőlem

az isten is,

nem tart meg kezében,

úgy ejt el, mint téged.

 

Mert messze csúsznak akkor tőletek a hegyek,

és kinyúlnak a fák közül mind az árnyékok,

de ne féljetek, kezeim leérnek hozzátok,

súlyom alatt hajlik a hosszú ég felettetek,

szemeitekből kiveszem mind a könnyeket.

 

*

Az arcoddal van tele a tenger.

Minden apró törés felületén

ott csillogsz.

Mintha nevetnél,

várom, hogy a hullám

a sziklához csapódva

verje ki a fogaidat.

 

Félek a víztől,

mintha minden pohárban

ott úszna egy-egy csepp belőled,

vagy abból a férfiból.

 

Sokszor elképzelem, hogy

míg fuldokoltál,

a víz meg a só

kiette belőled

azt a férfit, vagy hogy ő is

belefulladt a tengerbe,

még ha másik testet nem is találtak,

hátha odaveszett.

És kezdhetem is elölről

az összes imádkozást.

 

Mert megromlanak mind a szájak és a csókok,

és kihullik az ima a nyitott tenyerekből,

és belezuhannak mind a tengerekbe a bűnösök,

de én nem félek, várok, és állom tekintetét az úrnak.

Vissza a tetejére