Bugyiverzum

Részlet egy készülő ciklusból

 

 

Nem az számít, milyen volt az apánk, hanem az, milyennek láttuk.

 

Először hozom szóba a fényképet: utca felőli házfal, keskeny virágoskert: rózsatő, sarkantyúvirág, körömvirág, mályvavirágok. Minden poros, csak a mályvarózsák nem. Nem tudni, miért. A falban (a falon?, a fényképen?) három kétszárnyú ablak, nyitott mind. Ezen a képen a családunkból senki sem látható, csak a szomszédok állnak megmeredten – huszonnégy órás tejbegríz, talán. Hatvan éve állnak a fal előtt, nem mennek sehova, pedig közel a budi, de oda sem.

Mindezt hétévesen, hatvan kilóval fiatalabban jegyzem. Vagy hatvanhét évesen. Akkor és most.

 

Amíg az ember gyerek, gurul a világ, kerek, akkor is van méz, ha nincs, és szarulnézetből is szép minden. A fenti fénykép sárgul, mint a ló foga. Hatvan éve lefényképezett pillanat, hatvan fényévnyi távolság. Gurul a fataliga, anyám tol rajta a piacra. Nézdegélek, fejem megbillen. Veréb vagyok, madár. Egy fa lépked utánunk, én szálldogálok: fataliga, taligafa. Ha a fán vagyok, huszonegy kilogrammal könnyebb a talicska, olyankor anyám gyorsabban halad. A verébről eszembe jut Dinnyés József daltulajdonos; egy szál gitárral besétál a fejembe, s váltig bizonykodik: lószar az élet, mi meg a verebek. Tandorit elhessentem, ő túlságosan szenvedélyes. A fotón leverhetetlen madárfészekkel egy fa is áll, a ház előtt, a szomszédok mellett. Emlékszem, mézelő, sárga nap süt, emlékszem, vasárnap van, és én eddig még nem ettem mézet, s kurvára nem értem, honnan a mézes-mázos, hagymázas látomás. A fotón nincsen apám, se anyám, és mégis-mégis! Ott látom őket a földnek illatában, együtt.

 

Anyámmal a piacra talicskázunk. Ha talicskán tolnak, berregek, berregésre csak a talicska jó. Anyám ezt nem tudja, időnként beígéri, hogy agyoncsap, akkor elhagyom a zümmögést. Miközben a malom (a lisztes molnár?) őrli a búzánkat, szétnéztünk a piacon, az árus népek között, s észreveszek egy befőttesüveg mézet. Milyen tisztán átragyog, szól anyám, majd tovább rángat. Méz helyett kapok egy csokor cseresznyét, kettőt-kettőt párban, azokat a fülemre aggatom, az ötödiket, hamm, bekapom. Otthon a ház előtt virágzik, fehéren habzik az akác. Egyél agacsit, szól majd anyám, s szakít néhány fürtöt. Az akácot szinte falják a méhek, bozsognak a jó szagú virágok. Remélem, a méz jobb, mint az agacsi.

 

Egy fénykép a múlt. Az emlék mindent összearanyoz, s bár a képen nem látszik, tudom a fészket, benne a madarat, csőrére cukor tapad, és mézeskalács szíveket fújdogál. Szaros kicsi kép, mézzel retusált, arannyal futtatott, ezüsttel szalajtott, tényleg. Hány surrogás egy kismadár, hány szárnycsapás egy emlék, a mályvarózsa közepéből darázs gőgicsélt nemrég.

 

 

Ha a képre nézek, ezt emlékszem: A nyár faláról ujjammal szedem a mézet, s a te madárlátta kenyeredre kenem, Édesapám. Estefelé kiülök a kapuba, várlak, mit hozol. Főzni való kukoricát? Elfutni nem tudó kisnyulat, amibe véletlenül belevágott a kaszád?

 

Ha este véletlenül nem térsz haza időben, véletlenül elmegyek érted a kocsmába, és te – mit ad a jóisten! – véletlenül ott vagy. Épp időben megyek, maradjon pénz a zsebedben holnapra, és ne rúgj be nagyon – mára. Józsa Irénke is jön az apjáért, takarodj anyádba, mondja Józsa. A köpködőben az alkoholisták időnként elköpik magukat. Te még nem vagy a listán. Egyszer észrevétlen leköptem a padlót, de nem lettem boldog, és örömöm sem lett több. A szomszédok vigyázzban állnak, most mondják nekik: röpül a kismadár... Te a láthatatlan térben beszélgetsz Dani sógorral, aki tegnap jött ki a börtönből; éjszaka nálunk aludt, megy haza a tanyára. A börtönben belépett a téeszbe. A nyár után ősz jön, megskalpolt őszi erdők, aztán leszakad a tél. De nem akármilyen ősz, de micsoda tél! 1956 nyarát írják, akik írni tudnak.

 

Hátficam. Dögöny. Télen Hajósék visszaköltöznek Dévaványára, nagy stráfkocsi viszi majd a bútorokat, két muraközi húzza a terhet. Az öregmama sír, a vénember kiköp. Meglehet, a piától köpköd. Vagy a pipától. Mi lovas szekérrel megyünk. Juliska néni idegesen nyugtat, majd Jóskát és Lacikát keresi, indulnak. Integetnek, utánuk intünk, sírunk. Jó emberek. Ugyan ki jön majd a helyükre? Sose tudjuk meg, miért költöztek vissza lóhalálában. (P)ártatlanságunk kora. Kezdete? Vége? Estére kiderül, hogy a költöztetés során megemelted magad. Körbe-karikába, görbe karikába, csúfol majd anyám. Mivé leszünk, ha nem szeretünk!? (Jaj, anyám, néha befoghatnád!) Másnap nem tudsz majd felkelni, ezért megtaposlak. Csúszós a nagy hátad a rengeteg izomtól, megbillenek, és a horgolt függöny után kapok, lerántom az egészet, ráadásul a földre esek. Anyám a méregtől könnyeit pergeti, mint méhek a mézet – vagy valami ilyesmi.

Most még ott posztol a nyár a képen, Hajósék is ott állnak, néhány árnyéktest ül a földön, a házfalon, árnyékot dob a fa is. Ha mozdul, ha mozdulatlan, száz levele számolatlan. Kezét emeli a szél, szelíd pofon: hűvösödik. Remeg a venyige teste, két csiga őrzi az álmát.

 

A régi ház helyén egy bank. Gondoltam, csak úgy magamnak, bejelölöm, hol volt a fal, a ház. Talán az akác helyét is meglelem. A régi utcák csak volt parányok, a most az most van, az akkor: álom. Legyél zöld fű és zöld moha, vagy élőhús, sajgó, ostoba. A nanám házához vezető utat is órákig keressük. Még az eget is kicserélték. A régi nádtetős helyén másik ház, a ház előtt a fűben házőrző törpék döglenek.

A nádtető mibenlétét igyekszem az unokámnak elmagyarázni, el lehet magyarázni a nádtetőt, ha a másik nem látott még nádat? Tehénszarról meg lószarról habogok, az egyiket tüzelni szedtem, a másik mázolni volt jó. Bence riadtan néz rám, a nagyanyja jól van? Kérdezi: mama, biztos, hogy Kunhegyesen születtél? Mit tudom én! Ezen a tájon.

 

A könnyeknek történetük van, a gyerekeknek szárnyuk, pihentetik kicsi hátuk közepében.

 

A temetés a halottas háznál kezdődik. Mindenkit meg kellett csókolnom. Az erőszakosabbja visszaadta, cuppantva, olyik nyálasan. Egy csomó kedves rokon, nem ismerem őket. Ezeket mind el kell majd temetni. Közvetlenül a halottaskocsi után lépkedünk, közeli rokonok vagyunk. Sétálunk, sétálunk, mormolászik a mélyen gyászoló tömeg. Rosszul vagyok, és egyre jobban. Mi bajod? Anyám kicsit megrángat. Nyüszítek halkan, illedelmesen: csepeg a néni, büdös! Senki más nem mondja, csak én. Folyik a néni az út porába. Suttognak, jaj, csak nyáron ne haljak meg! Jaj. Fekete szegélyes zsebkendőt szorongatnak, nem sírnak. Az orruk alá nyomják, a szájukra szorítják, csak nekem kell büdöseket lélegeznem. Anyám a szám elé teszi az övét, gyorsan lehányom. Pesten már jegelik a halottakat. Valaki sóhajt. Többet nem jössz velem sehova, szégyenkezik anyám.

Föld alája, föld szájába, föld a két szemére, kő a tetejébe.

 

Az élet csupa lehetőség. Feltámadunk, mondja a koporsó, s udvariasan meghajol. Hiszed-e, pisze? Ilyen büdösen? Soha. Az ősz elrepül Afrikába, tavasszal visszajön, mondja a gyermek. Akkor mi lesz? Ősz vagy tavasz? Nagyon-nagyon hülye vagy, így az anyja, bár ő se tudja, mi se tudjuk, azt csak a szívszerelem tudja.

 

Az ÁVO meg a szar. Világok világa, jól van, eljátszódom lenn a porban. Így volt régen, így van ma is, pór embernek jó a szar is. Ezt a kádenciát adta elő a kocsmában Valaki. Több se kellett Valakinek, felnyomta, az ÁVO elvitte, lefogták, a híg szart a szájába döntötték: egyél, igyál, jó a szar is. Szerencsétlen nem tudta, hogy Mátyás gyerek már rég megtekintette az aranyos búzamezőket: kövér búzaszemek, magas sikértartalom, tiszta padlás, rendes ház, képtelenség, hogy ilyen viszonyok közt valaki kalória nélküli, különleges, már-már ínyencségnek számító szart egyen. Bár ha erősen kínálják...

Novemberben, decemberben? Repülő jár a falu felett, repülő cédulák fenyegetnek: Szolnok megye ne nevess, / többet kapsz, mint Budapest! Az iskola falán nagy piros betűk: Rákosit a Dunába, / Kádár Jánost utána! Weisz néniék kerítésén horogkereszt, Pestet lövik az oroszok.

 

Oleg Sztrizsenov, a 41. Váratlanul és felkészületlenül szembe megyek a sorssal. A fénykép, amelyen nem is látszunk, egy vasárnap délután készült. Akkor este moziba megyünk, a film címe egy szám, aminek a mozi előtt várakozva semmi értelme. Anyukám mégis már előtte való nap megvette a jegyeket. Közepes árfekvésűt, mindig a kilencedik sorba. Tizenkét forintot kérek, mondja a pénztáros.

A 41.! Olyan filmek után, mint A halhatatlan garnizon, amiben mindenki meghal, hogy halhatatlan legyen. Vagy az Optimista tragédia Vjacseszlav Tyihonovval a főszerepben. Ő úgyszintén meghal. A halála a tragédia. Az optimistát nem tudom. A szája sarkában mahorka lóg. De hogy! A számozott filmet (41.) Grigorij Csuhraj rendezte. Majd jó sokára ő készít balladát a kiskatonáról, aki orosz létére fél. Pedig azt nem szabadott. Hősnek kellett lenni. A 41.-ben az amúri partizánlány egy kicsike szigeten fehér tisztet őriz, aki, mivel nem vörös, ellenség. A forradalmi nő várja, hogy megérkezzen a bíborvörös vitorlás, s elvigye őket valahová. Őt és a fehér Oleg Sztrizsenovot. Hetek telnek. A lány csak fél szemével mer nyugodni, nehogy mégis szökésbe torkolljon az őrzés. De nincs mit tenni, szerelmesek lesznek. A férfi kezéről lekerül a megkötő kötél, már tud pisilni és átölelni. A lány mesterlövős puskája a kunyhó falán lóg, épphogy a rozsda ki nem veri. Aztán a távolban egy fehér vitorla kék tenger ködén átragyog. Egy hajó ragyog az ég alján. Mit ad az isten, nem vörös. A fiatal tiszt siet a tengerbe, hogy ott találkozzon a mensevikekkel. A vörös partizánlány elhalványul, a puskáért nyúl. A puskatokon negyven rovátka, mindegyik egy halott. Negyven halott orosz, akik ráadásul nem németek. Egymást lövik az oroszok. Miért? Szerették egymást, ölelték egymást, mégis lőtt az a rohadt kurva, a lotyó, a ribanc, a bárcás, a szuka! Tengerbe lőtte az egyetlent, a 41.-et. Örvény pörgetett, sodort a bánat, láttam a szemét, a mélyéig vágytam. A szeme tenger volt kék alapon. Csak hétéves vagyok. Olvasok. Elcsukló hangon olvasom a füledbe, mit mond a férfi, mit mond a lány. Akkor még szinkron nem volt, ez a szó sem volt, én szinkronizálom neked a halált, mert te, Édesapám, analfabéta vagy, és írni is három X-et írsz, ha a neved. A fiatal tiszt, a kozák atamán térdre esik, térdel a tengerben, és látszik a hátán, a szélben repkedő ingén, hogy nem érti, mi történik. Megfordul, a lányra néz. A megsápadt picsa áll a parton, kezéből a puska a homokba esik. Miért, miért csak most ejti el? Miért. A férfi körül a zuhanástól eltörik a víz. Fogy, szivárog az idő, lassan kisimul a tenger, összeforr. Oleg Sztrizsenov színész és fehér tiszt elesett. Mindenki dögöljön meg! Én is. Nincs igazság a földön, mint már annyiszor. Sohasem!

A víz szagával szél szalad, ha meghalunk, mindent szabad. Nyugodt, puha a tenger, boldog nagy szemű arcunk, s álmodjuk egymást, meglehet. Csak térdelünk együtt, egymással szembe, nem nő több árnyék mind a két szemembe.

 

A hős katona szeptemberben elesett. Nagyon megütötte magát. (K. Bence, 7 éves)

 

Hajóséknál Dévaványán kétszer is nyaralok majd, csak azért nem háromszor, mert Jóska pubertálni kezd, leskelődni próbál, amikor a nagy lavórban fürdök. Menjél ki, mondja Juliska néni. Jóska dünnyögi: láttam én már ilyet. Láttál? Durr! Józsi bácsi lekever neki egyet. Ezért nem megyek többet Dévaványára. Hogy Jóskát ne verjék agyon.

 

A múltkor kerestem a fényképet, de… Nem baj, kívülről tudom már, és értem is. Csak azt nem tudom, nem értem, hogy tudtál meghalni – majd. S egyáltalán. Édesapám!

 

A negyvenegyedik – A gyilkos, ő is áldozat, / régóta így hiszem, / s hogy korán láttam a felsebzett, / az összetört vizet, / a vér színét, a jajpirost: / a térdre hullt szerelmet, / a némaságot felmutató, / golyó ütötte percet…

 

Vissza a tetejére