Egy relatíve tiszta szoknya

 


Mocskos csuklós busz érkezik a megállóba.
Hétköznap délelőtt éppen csak megtelik a százkilencvenhetes járat. Egy idős bácsival szemben ülök le. Én nem szeretek a menetiránynak háttal utazni, az idős bácsikat pedig valahogy nem szokta zavarni, hogy éppen előre vagy hátra halad a busz. Az ilyen férfiakra szokták mondani, hogy tisztességben, magyar nyugdíjjal őszült meg. Kockás zakó, műszálas, mosástól fényes ing, világos színű, élére vasalt nadrág. Régi, de tiszta, óvott ruhadarabok. Látszik a fésű barázdálta szántás a ritkuló hajban, minden bizonnyal ott lapul az eszköz a belső zsebben, amit időről időre elővesz, és a bal keze takarásában, néhány jól irányzott mozdulattal rendet tesz. Inkább büdös, mint kellemes arcszesz szaga árad róla, valószínűleg romlott. Mert bármilyen bőszen is locsolják, az ilyen bácsik kifogyhatatlan készlettel rendelkeznek évtizedek óta nem gyártott pacsulikból. Rajtam piros-fehér ruhácska, kedélyes, tavaszi napokra való. Minden lépésnél vidáman libben egy kicsit jobbra, majd a lábam váltásával balra. Az ilyen szoknyákban jobban simogatja az ember lábát a langyos levegő, mintha kitenné a teljes bőrfelületét. A ruha játéka vidámságra ingerel, mert mi bajom is lehetne ezen a napon, ebben a szoknyában, még ha a mocskos százkilencvenhetes buszon üldögélek is tíz megálló erejéig.
Így jól nevelten a barna műbőr és a fenekem alatt kiegyengetem a ruhám, és keresztbe tett lábbal foglalok helyet, finoman a bácsira mosolyogva, aki lelkesen vigyorog vissza rám. Tetszik nekem a kisöreg. Utazópózba vágom magam, fülemben szól a zene, én pedig bámulok ki az ablakon. Az üveg visszatükröződéséből szoktam szemlélni az utastársakat, hogy ne hozzak senki se zavarba egy otromba bámulással. A bácsi még mindig mosolyog, arra gondolok, talán emlékeztetem az unokájára, talán régóta egyedül él, és egy-egy ilyen parányi, kedves gesztus is felértékelődik a számára.  De a szájáról a szemére téved a tekintetem, ami pislogás nélkül a térdeimet vizslatja. A busz fújtat, a lengéscsillapítók régen elfáradtak, minden döccenésnél egy kicsit megrázkódik a könnyű anyag. Nem tudok haragudni a szoknyám szegélyére meredő öreg szemekre. Simogat a tekintete. Az arcáról elpillantva finoman egymáshoz is dörzsölöm a bokáimat, hátha kicsit feljebb csúszik a ruha.
Nagyapám nem bírta az alkoholt. Annak dacára, hogy bevitelét rendszeres időközökre sűrítette. Nagyanyám sem bírta az alkoholt. Sem meginni, sem nagyapámban. Egy idő után sütőrumot sem mert tartani a spájzban, inkább leszokott a kókuszgolyó-készítésről. Végeredményben nagyapám sosem szerette a kókuszgolyót, én a háztartási kekszet, nagyanyám meg a lakás minden pontján elpotyogó kókuszreszeléket. Ugyanakkor régi titka az emberi kapcsolatoknak, hogy valakinek mindig engednie kell, hogy a status quo fennmaradhasson. Ezért nagyapám udvariasan elfogadott a vendégségekben felkínált kókuszgolyókból, én többkilónyi háztartási kekszet elfogyasztottam, nagyanyám pedig rendszeres időközönként feltakarította a szétszóródott darát.
Vasárnap járt ki nagyapám a piacra. Lényegtelen bevásárlások ürügyével. Csak egy kiló krumpli vagy némi gyökér megvétele volt rábízva. Olykor nagyanyám is ugyanabban az időben volt kint, köszöntek is egymásnak, ha találkoztak, de közösen sohasem mentek. Nagyapám akkurátus ember módjára a piac szélén megvette a zöldséget, a talponálló úgyis a közepén volt. Nagyanyámnak pedig nyugodt maradt a lelke, hiszen a pénzt sohasem alkoholra adta férje kezébe.
A dolgok rendben mentek a maguk módján, míg elég idős nem lettem, hogy szombatonként akár náluk is alhassak, hiszen a nagyszülők egyik fontos feladata az is, hogy miután gondosan óvták gyermeküket fiatalon a magánélettől, egy bizonyos kor után már biztosítsák azt. A gyereket pedig nem lehet korán reggel hazacsapni, majd csak ebéd után. Az ebédhez azonban be kell vásárolni, el kell készíteni, hogy pontban a déli harangszókor az asztalra kerülhessen. Se előbb, se később. A vasárnapi gyomor a déli harangszóra van állítva.
Így a piacolás nagyapám társaságában zajlott, aki ezért egy kicsit több pénzt kapott arra a kiló krumplira. Nem zavarta a társaságom. Úgyse sokat beszélgettünk. A megbízást teljesítettük, megkerestük a csapszéket, én kaptam szőke kólát, amit a könyöklésre szánt asztal alsó polcára tehettem, az éppen kézre esett. Csak álltunk a másikkal szemben, és poharazgattunk, mint egymás gúnyrajzai. Nagyapám néha rám szólt, hogy mutassam a poharam, én fölemeltem azt az ő asztallapján túlra, aztán hozott nekem is egyet, ha megittam, hozott magának, ha nem.
A kocsma elég gyorsan tele lett, alig lehetett férni a zsibongó tömegtől. Nagyapám egyre vidámabbá vált közöttük, pedig nem beszélgetett senkivel. Akkor egy kör elhozatala után már nem támasztotta vissza botját a falnak, hanem kezében tartotta. Kicsit megsimogatta a tetejét, pedig nem volt azon se faragás, se berakás, hosszú évek izzadságától és mocskától feketére szívta magát a fa. Rátette mutatóujjára, úgy ringatta kezében, majd hüvelykujjával adott neki néha erősebb, néha gyengédebb lökést, tisztára, mintha egy apró hinta lenne. Egyre több ember gyűlt össze a talpalatnyi helyen, de ez cseppet sem zavarta meg játékában. Néha egy szoknyának csapódott a bot, de sohasem annyira, hogy megüsse tulajdonosa lábát. Éppen csak. Egyébként is a legtöbben csak térültek-fordultak, megittak valamit, és siettek is tovább. Szőke pelyhes vékonyka lábak, felfelé pöndörődő szőrű, masszív lábak. Aztán egyszer csak szinte vízszintesre rántotta pálcáját, rámarkolt és stabilan tartotta, úgy hajolt le az asztal lapja alá, hogy megkérdezzen, megittam-e már a magamét. Majd válaszom után oldalra sandított a rúd mentén, ami egy szoknya alatt ért véget. Kicsit emelt még a végén, mire az asszony észrevette ezt, és szó nélkül odébbállt. Egyre többször hajolt le hozzám, fordította félre a fejét, dörzsölte meg szabad kezével az arcát. Hallottam a sercegő hangját az egyhetes borostának, amit a vasárnapi ebéd után nyírt le. Az illett volna, hogy egy jó kilátás vagy belátás után pödörjön egyet a bajszán, de sosem volt bajsza, csak ez a félcentis pattogó szőr ült az arcán.
Szerettem azt a rituálét, ahogyan megszabadult tőle. Délutánra a bőséges ebédtől kijózanodott, és a besárgult papírborítású ócska tükröt támasztotta a kiskonyha ablakának. Percekig kereste a tökéletes szöget, hogy megfelelő világítást kapjon az arca. Igazi pamaccsal igazi habot kevert, ami percekig puhította a szőrt, és ő folyamatosan képes volt az ajkait a szájába visszahajtani, nehogy összekenje azokat. A pengéket csak a tompaságuk tompulása után dobta ki, ezért ezalatt mindig végignézte legalább tíznek a szélét, melyik a relatíve éles penge, amely címet mindig el kellett hogy nyerje egy. Ezt a tudást aztán fiatalon sokszor alkalmaztam. Mindig akadt a kollégiumban egy relatíve tiszta ruha, egy relatíve friss kenyér, egy relatíve rendes srác. Viszont azt sohasem éreztem, aminek ő magát egy piacolás, rántott hús és borotválkozás után. Tisztának, mint a patyolat. Simogatta az arcát, el-elrévedt a tekintete, olykor még a cipőjét is letörölte, és nadrágot cserélt. Megnyugodott. Ezek az apróságok őrjítenek meg. A borotva, a bajusz hiánya, a délelőtti felajzottság, a délutáni nyugalom. Hogy a lényeges dolgokat tudhatom róla, de ahogyan én is öregszem, egyre a lényegtelenre vagyok kíváncsi. Ezért éget az emléke, és jártatom a szám nagyapámról, a botjáról, meg hajdan libbenő szoknyákról. De már megint kanyargok nagyapám történetében. Pedig azon a napon is utáltam az unokája lenni. Láttam, hogy egy idő után már ferde szemmel sandítanak rá az asszonyok, engem pedig figyelembe se vesznek. A vén iszákos kujont ki kell kerülni, büszke pillantással sújtani, az unokája jelenléte viszont családi ügy. Ha rábízták, az az ő dolguk.
Fél tizenkettőkor cukortól és alkoholtól mámorosan ballagtunk haza. Piroslott a nyári melegben a bortól az arca, az enyém a szégyentől égett. Ott és akkor tanultam meg, a részeg embert csak akkor provokáljam, ha nem félek, hogy cselekedni fog.
– Na mi van? Miért hallgatsz?
– Hogy tehetted ezt? – ezt a mondatot olyan sokszor hallottam az anyám, a nagyanyám szájából, hogy nem indíthattam semmi mással.
– Ugyan mit?
– Benéztél a szoknyájuk alá.
Lassan leintett. Az útja közben megváltozott a mozgás iránya, mintha a semmit is képtelen lenne eltalálni a tenyerével.
– De igenis benéztél a lányok szoknyája alá. Meglengetted a botod, és azzal húztad föl egészen a bugyijukig.
– Badarságokat beszélsz. Kicsi vagy még.
– Nem beszélek badarságokat! Láttam! Igenis láttam, hogy mit csináltál!
Ekkor erősen megragadta a karom, én pedig visszatartottam a levegőt. Megijedtem, amikor nagyot rántott rajta, pedig csak az egyensúlyát szerezte vissza, míg leguggolt velem szemben. A földet néztem.
– Nézz rám! – szólt dühösen. Nem mertem, de szófogadósra emelte a hangerőt. – Nézz rám, te taknyos! – felemeltem a fejem. – Mit látsz, mondd csak! Hát ráncos az én szemem? Ráncos?!
– Igen. Az – suttogtam.
– Az nem a szemem. Csak a környéke – mondta, majd csöndben hazabotorkáltunk.

Vissza a tetejére