Anyám rózsafüzér volt, én ministráns. Aztán felnőtt fejjel megmutattam a családnak, hol a krematórium.

A lány M.-hez bújva félálomban hallgatta a testes öreget. Vastag lábak, könnyű papucs, kinyúlt nadrágtartó, foszlott gallérú, pecsétes ing, sárga, hiányos fogak, vizenyős szem. Tar feje felett, a kalaptartón két koszos szatyor. Az előző állomáson szállt fel, fújtatott, zakatolt, forgolódott, végül elhelyezkedett, és azonnal a vele szemben ülő kopaszodó, öltönyös férfihoz fordult: – Tisztelt uram, messzire megy? A megszólított öltönyös a Nemzetközi Nefrológiai Társaság folyó évi vándorgyűlésének emblémájával ellátott aktatáskát szorongatott az ölében, és kifelé nézett az ablakon. A lány szánalmat érzett az öregember iránt. Valószínűleg pénzt kér majd, és ő adni fog neki. Ez a legkevesebb, amit tehet. Kérni nem könnyű. Ha nem kér, akkor is ad. Ujjai a többiek számára észrevehetetlen módon kalandoztak M. testén, aki rezzenéstelen arccal tűrte az expedíciót. Már hónapok óta együtt voltak, de még mindig talált a fiún felfedeznivalót. Két hónap, három hét, két nap… szava sincs arra, amivé lett. Két hónapja, három hete és négy napja még egy fürdőszobában sírt, és minden erejével igyekezett összetákolni a roncsot, aki a vízköves tükörben szembenézett vele. A külföldi tanulmányi kirándulásra sem akart elmenni, ahová kísérőnek hívták egy diákcsoporthoz. Hogy egy csapat felszabadult diákkal túrázzon? Ossza meg velük a rossz kedvét? Figyelmeztesse őket az elkerülhetetlenre? Neki sem szólt senki, hogy ez lesz. Csak elbújni akart, zuhanyozni, vagy fel sem kelni. Téli álmot akart. Lehetőleg átaludni mindent. Álom nélkül. Fogalma sincs, hogyan vették rá, hogy mégis elutazzon. Talán a félelem hajtotta. Túl sok volt otthon a gyógyszer.

Meguntam a nagy akarást. Minden elment belőlem. Az agyam is.

M. percek óta arra készült, mit tesz, ha az öreg pénzt kér. Mert hogy kérni fog, abban biztos volt. Ilyenek ezek. Felszállnak, két szomszédos megálló között, majd meglepődve a zsebükhöz nyúlnak, hogy jééé, hát nem otthon maradt a brifkóm! Fiatalember, segítsen már ki! És ránéznek. Mintha ő tehetne bármiről is! Az öreg hosszú élete során nyilván választások elé került. Mindig van két ajtó, és lehet választani, amin az ember továbbmehet. Onnan újabb ajtók nyílnak, és onnan is továbbiak. Ki tehet arról, hogy valaki egyszer csak egy állomáson találja magát, kezében két szutykos szatyorral, amint nedves szemmel vizslatja a menetrendet? M. már előre bosszús volt, hogy micsoda ócska trükkel fogják megint lenyúlni. Titkon remélte, hogy az indok nem hamvasztás lesz.

Mindent elrendeztem, és azt mondtam magamnak, ennyi.

A kiránduláson nyomorultul érezte magát. Ráadásul egész nap esett. A cipő, amit a túrára hozott, beázott. Vizes zokniban rótta a kemény macskaköveket. Biztos volt, hogy csúnyán felfázik. Jön a zsurlófürdő, a cickafarktea meg az egész kínos procedúra. Utálta magát. A testét, ami vérzik, ha kell, ha nem. A diáktársaság zajos és hevült volt: irigykedve nézte őket. Istenről, szabad akaratról vitatkoztak, sokat cigiztek, és senkinek sem köszöntek.

Még alig múltam ötvenöt.

A lány puha volt és hullámos. Gömbölyű. Kemény. Illatos. Forró. Fehér. Fehér, mint egy hegy. Fehér hegy a trópusokon. Nem volt biztos benne, van-e olyan. Talán a Kilimandzsáró. Hemingway látta ilyennek. Elefánt formájúnak. Fehérnek. A tarkója nyilallt a lány érintésétől. Feltétlenül el kell menniük, hogy megnézzék azokat a hegyeket. Mostantól mindent együtt kell majd csinálniuk. Jövő hónapban kimondják náluk a válópert. Akkor a lány majd hozzá költözik. Vesznek egy új ágyat. Az ágy olyan, mint a tutaj. Ismeretlen vizekre merészkedhet rajta az ember. Úgy látszik, ez ilyen egyszerű. Mostantól kezdve minden egyszerű lesz. Majd ehhez is hozzászokik.

Eltemettem az anyámat. A kezeim között halt meg. Embertelen, mit szenvedett az az asszony, és nem tudtam segíteni neki.

Utálta a haját is. A hazulról hozott szendvicset a szálláson érintetlenül dobta ki. Szerencsére különszobát kapott. Ha Isten valóban mindentudó, és ha valóban az volt a terve, hogy teremt egy minden szempontból előremutató lényt, akkor tervez rá pánikgombot is. Külső gombok persze léteznek. Csak nem könnyű őket megnyomni. Tegnap volt huszonnyolc éves. Holnap hazamegy. Otthon majd találkozik a férjével. A gyomra görcsbe rándult.

Pedig rózsafüzér volt, én ministráns. A pap azt mondta, tartsam kegyelemnek, hogy a jövőben reménykedhetem. De nem vitt rá a lélek. Vagy valami.

A lány naptárja nem volt titkos. Nevetve mutatta meg neki. Találkozásukig szinte csak a napi rutint jelezte: egy biológiai létezés alapszükségleteit. De a találkozásuk napjától titokzatos jelek kezdtek feltűnni: egymásra halmozott felkiáltójelek, pontok árasztották el a lapokat. Olyanok voltak, mint egy késve felébredt alvóügynök sietős kriptogramjai. Az öreg csak nyomja-nyomja a dumát. Nem veszi észre magát. Jó volna elkerülni, hogy ő is így végezze: vonaton, koszos reklámszatyrokkal, két állomás között. Valahogy az volt az érzése, hogy az öreg mindjárt előhúz egy pakli zsíros magyar kártyát, és megkérdezi, tud-e ultizni. Fogalma sincs, mit tenne, ha ő volna a helyében. Az az élőszobros történet, az egyszeri eset volt. És a kísérlet csak külföldön jöhetett létre. Idehaza soha nem próbálta volna meg. Itt valahogy nincs az ilyesmihez elég tér. Valószínűleg megszólták volna, hogy miért nem dolgozik, meg hogy az édesanyja erről vajon tud-e. Kivennék a pénzt a kalapjából, vagy szemetet szórnának bele. Megpróbálnának farkasszemet nézni vele, és elérni, hogy kibillenjen. Egy ideje fárasztották már ezek a folytonosan kikényszerített súlypontáthelyezések. Akik ott, az idegen téren jöttek-mentek, semmi ilyesmit nem akartak tőle. Jó volt állni az ismeretlen ég alatt, fehérre festve, és csak akkor mozdulni, ha annak volt értelme. Világosan érezte, hogy ő ott miféle rendszernek hová tartozó eleme. Nem kap, mondjuk, öt eurót, még hármat sem, de az ötven eurócent per dobás esetleg sanszos lehet: számításai szerint másfél óra alatt összejöhet a bögre forró tea ára. De hamarosan be kellett látnia, szoborként kevéssé volt piacképes. Egy Tutanhamon-imitátor tarolt mellette: szívből utálta. Másfelől viszont nem rohanták meg segítő szervezetek. Nem telepedtek mellé távol-keleti misszionáriusok, hogy levesosztás ürügyén érthetetlen akcentussal megváltást hirdessenek. Senki nem firtatta a családját. A járókelők maximum fotózkodni akartak vele, persze csak azok, akik imádták a cikit és a gagyiművészetet. De senki nem volt vele ellenséges. Láthatóan örültek a jelenlétének, és nem éreztették vele, hogy ő ott elfoglalna bármiféle neki nem járó területet. Egyszerűen elfogadták az adott helyzetet, és benne megmérték őt, a slendriánul kifestett félhulla törpét, aki sehogyan sem hasonlított Alberichre, és ennek megfelelően üres maradt a kalapja is. Csoda egy alak ez az öreg. Vajon mikor áll elő a farbával? Az öltönyös-kopasz már nagyon ideges. Attól ugyan nem kap még csak jó szót sem. A lány nyilván rég eldöntötte, hogy kisegíti. Minden valószínűség szerint egy jelentősebb összeggel, amit egy mai későbbi közös kávézásra szánt költségvetésből von majd el. Kívánta a lányt. Ha ez a két ember végre leszállna, maguk maradnának a kupéban.

Aztán mégis úgy lett, hogy letörülhettem egy vulkán hamuját a cipőmről.

Először megijedt az érzéseitől. Felkészületlenül érték a szenvedély hullámai. Ötévnyi házassága alatt – beleértve a mézesheteket is – még csak hasonló pillanatra sem emlékezett. Öt éven át ugyanazt az egyetlen napot élte. Semmi jel nem mutatta, hogy bármi is változhat. Aztán két hónapja, három hete, négy napja megemelkedett a vízszint: betört mindenhová, és nyom nélkül mosott el mindent, ami számára addig valamit jelentett. Esélye sem volt, hogy valaha partot ér. Úszni fáradt volt. A hátára feküdt, és sodródott. A fiú sótartójához ért: belemélyesztette a mutatóujját. Fájdalmat akart okozni. Éhes volt. Mióta M.-mel volt, folyton éhezett.

Tiszta fejjel beteg voltam, míg el nem indultam. Nem akartam ujjat húzni az orvosokkal. Van egy nemzetközi kórház, valahol nagyon messze, ahol tudnak segíteni rajtam. Csak ennyit tudtam. Egy olyan országban, amelynek a nevét sem tudtam kimondani.

Voltak nők az életében. De két hónapja, három hete és két napja kilépett a karmikus körforgásból. Szokatlan, széles érzésekkel kívánta a lányt. A lány pénzt ad majd az öregnek.  Odaadja mindenét, amije van. Neki is adott, ott a téren, pedig talán nem volt üdítőbb látvány, mint ez az öreg itt. Az öreg is élőszobrozik. Csak ő szavakkal épít. Szépen beszél. Nem türelmetlen. Nem mohó. Nem tolakodó. Nem ellenszenves. Van valami a hanghordozásában.  Ott van benne a parancsolatok csöndje. Fogalma sincs, az öreggel kapcsolatosan miért éppen ez a hasonlat jutott eszébe.

Az ember vagy kivetkőzik, vagy magára ölt. Elmúltam ötvenöt, amikor döntöttem. De nagyon féltem. Addig annyi minden dologban rosszul döntöttem. Mi van, ha ez is olyan lesz? Nem volt már hova visszalépni.

Amikor nagy fájdalom éri az embert, az orvos mesterséges altatással gyógyít. Beutalja a balesetest az ismeretlenbe. Tehát mégis létezik purgatórium. Eddig fogalma sem volt arról, hogy a tudat éber állapotában is léteznek ilyen terek. Pedig ő maga ott mozgott, abban a kiterjedés nélküli közegben. Ezek szerint a purgatórium és a szerelem ugyanazt a teret jelöli. Megijedt: hol van ő attól, hogy ilyenek gondoljon? Ezek M. gondolatai. Mióta együtt voltak, egyre gyakrabban jutottak eszébe ilyen furcsaságok. A fiú azt javasolta, írja le őket. De ő nem tud fogalmazni. Ráadásul arra, amit érzett, nem is voltak szavai. Vak fáradtság és hiperaktív tettvágy között ingadozott. Belül egész egyszerűen összeomlott. Ledőlt az egész tákolmány. Az erek fala megrepedt, és alattuk új, vörös érfal lüktetett. A zsigeri hártyákról leszakadt a szürkepenész. Szívverése lassabb és intenzívebb lett. A szeme új és újabb színeket fedezett fel. A gyomrából eltűnt a bogáncs. Visszahúzódtak a mitesszerek. Eltűntek a pattanásai. Tudatában volt a folyamatnak: hogy nedvesen csillogva csúszik ki belőle egy új valaki. Nem félt tőle. Gyorsan megtanulta szeretni. Hirtelen megrövidültek a napok, és neki sok dolga lett. Várakozott és készülődött, és ettől jelentéssel telt meg a legapróbb dolog is, ő pedig mindent észrevett. De egyvalamire képtelen volt: nem tudott visszaemlékezni a találkozásukat megelőző utolsó fél órára. Nagyon rossz idegállapotban ődöngött a házak között. Félig öntudatlanul vágott át parkokon, tereken. Előző éjjel még felhívta a férje, aki ittas és féltékeny volt. Tudni akarta, kivel kúrel. Férje nemiségre vonatkozó szókincsének ezt az egyedét gyűlölte leginkább. Ugyanakkor ez tolmácsolta legteljesebben férje nemiségről alkotott elképzelését. Nem is lepődött meg, amikor férje felszólította, hogy a számítógépen a sasszemet üzemelje be, vegye a kezébe a laptopot, és a szobában forduljon lassan körbe. Aztán jöttek a kérdések: látni akarta, mit visel. Hogy alsóneműt hord-e. Hogy miért csomagolta magával a selyemkombinét. A lány azon kapta magát, hogy kezében laptoppal, egy szál bugyiban forog a szobában körbe-körbe. Aztán a férje megnyugodott, és akart még valamit. Megadta neki, csak hogy végre egyedül lehessen. Utána már nem is bírt visszaaludni. Gyötrelmesen lassan jött a reggel. Azt mondta a többieknek, hogy beugrana egy áruházba, és venne haza valami szuvenírt. Az aznap délelőtti közös programot így megúszta. Fogalma sem volt arról, hogy mi lesz. Szederjes fellegek úsztak az égen. A terek fáinak zöldjére szürke réteget hordott a hirtelen jött ősz. Esőáztatta házak, csukott ablakok. Idegen feliratok. Túlcsorduló szemetesek. Határozottan félt az elkövetkező három órától, ezért úgy döntött, akármennyire fázik is, teán kívül nem iszik egyebet.

Tudja, tisztelt uram, mikor hittem el, hogy minden jóra fordulhat? Amikor abban a kimondhatatlan nevű országban megittam az első csésze Kilimandzsáró kávét.

Hihetetlen, hogy az öreg kimondta azt a szót. Ugyanarra gondolt ő is alig néhány perce. Vajon hány ember élhet a földön, aki úgy éli le az életét, hogy egyszer sem mondja ki? Ötmilliárd? Hatmilliárd? Az afrikaiakat leszámítva. Miről beszél ez az ember? És kihez beszél? Az öltönyöshöz biztosan nem, mert az látványosan utálja ezt az egész helyzetet.

A lány érezte, ahogy M. teste megfeszül. Kicsit sajnálta, mert az utóbbi percekben az ujjai felbátorodtak, és új irányokban új expedícióba kezdtek. Ez is része volt a napi rituáléjuknak.

Még hogy Kilimandzsáró?! Marhaság! A szomszéd utcába is valamelyik karitatív szervezet kocsijával kellene mennie, hogy a segélyt felvegye. Ennyi erővel mondhatott volna jegesmedve-szafarit is, ahol már fél flakon bornál szembeúszik az első jéghegy.

Egy olyan rendes, modern kávézóban. Egy fejvadász fiáé volt. Sárga, villogó szemű ördögé. Mutatott egy képet a nagyapjáról: kicsi, girbegurba csontozatú ember, olyan állkapcsokkal, mint a bivalyé. A kezében hosszú kés. Mert…, na…, mondta azt a népet…, a fejem nem a régi. Dajak, ez az, dajak. Dajak fejvadász volt. Én meg egy nagy bögre Kilimandzsáró kávé mellett összebarátkoztam a fiával. Elmesélte, bocsánat, ez nem egy olyan egyszerű téma, nem szeretnék senkit megbántani…

Az öreg valahogy utat tört hozzá, ez kétségtelen. Nem is érti, hogyan. Először a hangszín, aztán az a szó, most meg ez a dajakügylet. Egy újabb szó. Talán az egész földön nem él ma ezer ember, aki a száján egyszer is kiejtette volna. Egy kelet-közép-európai ország másodosztályú vasúti fülkéjében pedig biztosan nem.

Szerette a folyamatot, ahogy M. felfigyel. Nem simán figyelt, hanem valami idegenszerű, körkörös jelenléttel. Ilyenkor M. kilépett a közös világukból. A lányt mindennél jobban izgatta ez a más világ. Tehát intuíciójára támaszkodva ő is megfigyeléseket végzett. Megtörtént, hogy fél éjszakákon át nézte, ahogy M. elnyúlva alszik mellette. Nem tudott betelni vele. Titkon remélte, hogy róla álmodik. Az álmaiból is részt akart. Remélhetőleg az egészet. M. most is szélesre nyitotta az ajtót, ami mögött az öreg ült és beszélt, egyszerűen belépett hozzá, és maga mögött becsukta a kaput.

…hogy a képen, az apja mögött látszik a Tilalmi Fa is. Az nagy szó, mert azt a fát nem volt szabad senkinek fényképeznie. Vér áztatta a gyökereit. Mert hogy a Tilalmi Fa alatt történtek bizonyos dolgok. És a fa körül keringtek az elhunytak szellemei. Addig én olyanról még csak nem is hallottam. Az ágyunk fölött ott lógott a szüleim és a nagyszüleim képe. És akkor az a sárga szemű kávéházas ember, akinek a fia már Olaszországban tanul belsőépítészetet, mutat egy fotót. Két nagyapa. Az egyik egyenruhás. A másik mezítelen. Mindkettejük kezében fegyver. Egyforma komolyan néznek az ismeretlen fényképészre. Fel lehet ezt fogni?

Volt egy közös játékuk: a lány ötlete volt. Úgy felfogni a környezetet, mint egy táblára rajzolt képet, amit az ember egy vizes szivacs egyetlen mozdulatával letörölhet. Embereket, akik ártani akartak, kellemetlen helyzeteket, bármit. És akkor újra lehet építeni mindent. Sűrűsödő közös programjaik során gyakorta végezték el ezt a műveletet. De ezt az öreget nem lehetne letörölni, ez szinte biztos. Ez egyszerűen elterpeszkedett a kupéban, és rengő tokával nevetett. Vajon mit mondhatott korábban? Milyen kár, hogy nem figyelte. Arra sem emlékezett pontosan, mikor és hol szállt fel. Vagy már itt ült, amikor ők felszálltak? Nem. Ilyen kupéba, egy ilyen alak mellé ő biztosan nem ült volna be. De miért is nem?

Tudja, kedves uram, ültem ott abban a szép kávézóban, ami egy dajak fejvadász fiáé volt, ittam a Kilimandzsáró kávét, ettem hozzá a finom croissant-t, és hosszú évek után először éreztem azt, hogy na, most hátradőlhetek. Ott, a messzi idegenben, azoktól az emberektől tudtam meg, mi az igazi tisztelet. A nap náluk huszonnégy óra. Egy teljes élet. Ha jól telt, örülnek. Ha nem, akkor is, mert a másnap, az már egy új élet. Nem néznek vissza. Nem töprengenek. Tisztelik egymást, az őseiket és az isteneiket. Hatvan évet leéltem igazi boldogság nélkül. Ott meg úgy fogadtak, mint egy hazatérőt. Meggyógyult a lelkem. Olyan föld az. És mondok még valamit, ha meg nem sértem önöket. Szóval, ülök a dajak barátom kávézójában, amikor nagy kiabálás támad. Színes ruhás emberek tódulnak az utcára. Táncolnak. Énekelnek. Egy taliga közelít. Rajta egy szétmállott ruhás, csupa csont holttest. Csak úgy pattognak a taligán a csontvázkezei. Mindenki ünnepel. Olyan a temetés náluk, hogy évekig elteszik a halottat, és minden reggel viszik neki azt az ételt, amit addig evett. Aztán, amikor elég pénzt gyűjtenek, és az nagyon sok évig tart, mert ők aztán igazán nagyon szegény népek, akkor előveszik őket, és egy négynapos szertartáson megadják nekik a végtiszteletet. Annál nagyobb öröm nekik nincsen. És amit ők annak hívnak, az ám nagyon nagy szeretet. Olyan nagy, hogy még én is belefértem.

Miket beszélsz itt, öreg? És miféle összefüggésekben? Egy másodosztályú vasúti fülkében nem beszélnek ilyesmiről. Általában is keveset beszélnek. Színes magazinokba temetkeznek. Szúdokuznak. Keresztrejtvényt fejtenek. Napilapokban olvassák az előző napi híreket. Kibámulnak az ablakon: nézik az elsuhanó tájat, aminek nem részei. Hogy beszélhet ez itt boldogságról?

Addig még csak nem is sejtettem, hogy érzés ilyen is lehet. Itthon csak egy öreg, rothadó test voltam, akit az orvosok egy halom zárójelentéssel az utcára kergettek. Na, nem jól beszélek, tudom. Bocsássanak meg. Hazajöttem, de megyek vissza. Húsz évet biztos nyertem az életemnek. A nagyon nagy akarás ideje letelt. Még be sem mutatkoztam: a nevem Zsé Ferenc.

Te kedves Zsé Ferenc. Nem tudom, hogyan kerültél éppen ebbe a kupéba, de nagyon örülök neked. Ha megöregszem, én is ilyen szeretnék lenni, mint te. Fogalmam sem volt róla, hogy a boldogságot keresed. És arról sem tudhattam, hogy megtaláltad. De elhiszem neked. Tudom, hogy igazat beszélsz, mert én is szeretek.

Ennek már harminc éve. Én hátradőltem: megvan a fejfám. Engem már ott temetnek el.

Eljöhetnél hozzánk, finom teát készítenék neked. Közösen megnéznénk a filmjeidet. Te is szerelmes vagy. Az élet szerelmese. Egy fiú szerelmese. Beszélj még! Ígérem, nem szakítalak félbe. Csak figyellek, majdnem úgy, ahogyan ő is figyel. Látom rajta. Tudom. Érzem. Nagy folyamatokat indítasz el benne. Olyan folyamatokat, amiket majd én is megértek. Segíts nekem, hogy jól szerethessem.

Öreg, maga egy lávakő. Maga egy kezdet. Maga nem engedi, hogy egymás közt lejátsszuk ezt az ügyet, már látom. Ha akarja, önnek én fogadalmat teszek.

A vonat lassít. Zsé Ferenc feláll, két szatyráért nyúl. A lány jelenléte egész súlyával figyel. M. hunyorogva méri a helyzetet. Az öltönyös akkurátusan elpakolja az újságot, feltápászkodik. Valami elköszönésfélét szűr át a fogai között, ami érezhetően nehezére esik. Kisiet. Zsé Ferenc mosolyog. Nem is mosoly ez, inkább az arcbőr valami egészen természetesen harmonikus redőzése.

Leszállok. Teszek egy kis kitérőt. Gondolkodtam, belemondom a kamerába az életemet. De nincs, aki a túloldalon a gombokat kezelje. Hát elmondom szóbelileg. Leszállok itt-ott. Sétálok, figyelek, fecsegek. Sok szerencsét önöknek. Ők így mondják: gúd lák. Kétszáz-millióan vannak. Mint a méhek. Mint a méhek.