a költő; engem; terajtad; festeni fogsz te is; péntek délután; korholó

 

 

a költő

„a költő azt gondolta, hogy
az asztal kék volt.”

pedig az asztal valójában
kék volt
 

engem

gondold meg mit akarsz
tanulni
egy életen keresztül
nem felejt az ember
szeretni
engem
kár volna megismerned
 

terajtad

mint újszülött fára
zacskót kötni szokás
úgy kötődök én is hozzád
nézd eltelt sok év
már kinőttél de én
még mindig tovább
zörgök rajtad
ha fúj a szél

festeni fogsz te is

vastag tusvonallal púderhalvány
rúzzsal fogok festeni éjfekete
akrillal vékony körvonallal
arcom egyszerűre rajzolom (úgyis
marad bennem hiba) aztán
megengedem hogy kiszínezd
a lelkem

péntek délután

(lehunyom a szemem és
hallgatom ahogy) kánon csillan
a sterilzöld padon a-mollban
nyikorog a szertárajtó zongoraszó
ül velem szemben az iskola
dallamosan lélegzik (lehunyom
a szemem és hallgatom)

korholó

tényleg csodálkozol, hogy kihallom
a hangod a kórusból, mikor egyedül te vagy
tenor? talán nem véletlen, hogy
pirossal írok, talán elhagytam a kéket.
milyen szép piros hangod van…
hányszor mondtam, hogy ne
nyald le a vért az ujjamról?!

Vissza a tetejére