Iskola előtt; Chanson; Köszönettel Gustav Klimtnek
Iskola előtt
Reggel, ahogy az asztalra ömlött a tej,
és a kockás terítő mind felitta,
szánakozva fogtad meg remegő kezem.
A kenyérmorzsák repedve várták,
megütsz-e.
Karodat vállból rándította az inger;
a sámli eltörött.
Forró szeretkezésbe torkollt
nyugtatóink hiánya.
Chanson
Ez egy csendes, kedves, halk
ragaszkodás –
ha elmész, akkor sem halok meg,
szeretett vagy,
mint a törött pasztellkészlet
az alsó fiókban.
Ez egy csendes, halk, kétségbeesett
ragasztás,
lassan kiszárad és elenged,
nyálazhatod újra.
De ez vízhatlan műanyagból van,
nem úgy, mint számtalanszor átnedvesített szívem.
Ez egy lágy, halk, könyörgő
rakodás,
indokaim létsora,
szerelmem jogosít, hogy
alázzalak, ha elmegy
ez a gondola
Köszönettel Gustav Klimtnek
Soha olyan szépnek nem
láttam még magam, mint
aznap, lefekvés előtt.
Magammal néztem szembe, s tetszett
az ismeretlen.
Reggel, csak úgy, hirtelen átlátszó lettem,
ami tulajdonképpen természetes.
Kiszóltam üveghangomon,
gondoltam, tizennyolc éve bennem
vagyok már, hát bemutatkozom.
Drága anyám is pont velem szemben ült
– viharos hajnal, merénylet késhegye –,
tekintetbe nem vehettem, hát
csak ömlött lényegem,
ijesztő volt: furcsa és sötét csillogás,
zavarodott, mint egy láp,
vagy mint augusztusi napon egy
gutaütött villám.
Buggyant egyik szó a másik után
riadt, szép szememből,
ahogy ott álltam magammal szemben.
Azt hittem, másnapos vagyok.
Nemcsak nekem volt déjà vu érzésem,
anyámnak is;
harminc éve összetépett kép.
Kérte, menjek el.
A falon ott maszatolódott
a tükör:
benne a tény, az elvitathatatlan,
virgoncul csacsog,
hogy mocsárláposan, drótozottan
– és a konyha egyszerre kattan velem –,
de vagyok.
Vissza a tetejére