Hídon; A pesti kosz

 

 

Hídon

 

Áll a Stefán a hídon, nézem. Ez be fog ugrani, szólal meg bent a fejemben valaki, dehogy fog, gondolom, de hát a Stefán ott áll a híd mellvédjén, gyűrött barna dzsekiben, a lábán a farmerja le van okádva, ha jól látom, és cigarettázik, persze így hátulról csak annyit lehet látni, hogy füstöl a haja, bele a gyenge ködbe, áll a mellvéden, és nem mozdul. Mellé lépek. „Na mi van?”, kérdezem. „Mi lenne, semmi”, válaszolja. Bámulunk lefelé mind a ketten a vaksi, fagyos Dunára, és hallgatunk. Nagyokat bír hallgatni a Stefán. Én sose bírtam, de azért most hallgatok. Aztán végül ő szólal meg. „Nem kellenek már a nagy igazságok”, mondja, „a sok kicsi az, ami számít”. Meglepődök. „Mi van?”, kérdezem.
Így kezdte, tényleg így kezdte, hogy „Nem kellenek már a nagy igazságok, a sok kicsi az, ami számít”. Én meg erre azt kérdeztem, hogy „mi van”. Stefán meg se hallotta, mondta tovább, mintha most olvasná fel valamelyik odalenn úszó jégdarab hátáról: „a kicsi igazság barátságos, beburkol, megbújik bármiben, buta viccekben, szájon kiszalasztott mondatokban, a véletlen kézmozdulatokban, tényleg bármiben”, Stefán rám néz, de a szemén látni, hogy nem engem lát, és mondja tovább, „a kicsi igazság tévedhetetlen, ha hagyod, hogy a kicsi igazságok irányítsák az életed, soha nem lehet komolyabb bajod, a kicsi igazságokban bízni olyan”, folytatja Stefán, de rettentő halkan, „mint egy jó sós tengeren ráfeküdni a hullámhátra, és csukott szemmel megvárni, hogy a víz szépen magától letegyen a partra. A kicsi igazság a barátod. Ezzel szemben a nagy igazság rideg, abszolút és magának való. Talán ezért is van az”, mondja, és újabb cigire gyújt, „hogy mindazok, akik a szentgrált vagy a tudom is én, mit keresték, végül mind ráfaragtak, persze a legtöbb előtte még magával rántotta, akit csak lehetett”. Erre nem tudom, hogy mit mondjak. De ha zavarban vagyok, általában beszélni kezdek. Most is. „Te kibaszott hamvasbéla, akkor most leugrasz, vagy mi van?”, kérdezem. „Nem ugrom”, mondja. „Akkor mit csinálsz?” Vállat von. „Jól van, akkor leugrom”.
És mielőtt még felfognám, hogy mit csinál, tényleg leugrik. Leugrik. Ilyenkor mi van? Hallom a saját hangomat, ahogy ordítok. Pár másodperces késéssel érkezik el a fülemig, de hogy mit ordítok, fogalmam sincs. Próbálok lefelé nézni, hogy hol a Stefán. Hány méter lehet ez? Ilyenkor mi van? Nem látom sehol. A Duna jeges. Hány fok lehet ilyenkor a Duna? Mínusz öt? Hülyeség, a víz, az nullafokos lehet, és kész. De hát kurvára hideg van. Mindenütt jég, Stefán sehol. Parti őrség vagy vízi rendőrség vagy mi a kurvaélet, sehol. Igazából hogy lehet, hogy sehol egy kurva lélek? Kurvaélet. Kurvaélet. Telefonálni kéne. Kinek kéne telefonálni? Hány fokos lehet a víz? Hány méter lehet ez a vízig? Egyáltalán meddig bírja egy ember a jeges vízben? A Duna jeges. Hány fok lehet ilyenkor a Duna? Ilyenkor mi van? Kinek kéne telefonálni? Abbahagyom az ordítást. Legalábbis már nem hallom a hangomat.
Futok a part felé. Egy tizenvalahány évvel ezelőtti szombat este jut eszembe, valami eleve elcsesződött házibuli, ahol a lakástulaj franciaágyán ülök egy tök idegen gyerekkel a falnak dőlve. Eukaliptuszos cigarettát szívunk, de úgy gondolunk rá, mintha fű lenne, legalábbis én, mert a srác azzal kínálta körbe, hogy elszívás után húsz perc röpke eufóriát okoz. Ma totál seggfejnek tartanám ezt a srácot, akkor meg halálosan jó arcnak tűnt, valami amatőr színkörbe járt, filmrendező akart lenni, vagy egy fejjel magasabb volt nálam, és nővel jött a buliba, szóval ott ülünk, és a srác egyszer csak elkezdi mesélni, hogy ő hídugró, a barátaival valami régi vasúti hídhoz szoktak kijárni, persze megkérdezem, hogy az nem veszélyes-e, mire ilyen lazán legyint, hogy hát tudni kell, mit csinálsz, és elkezdi magyarázni, hogy hidat ugrani úgy kell, hogy ne arccal meg hassal csapódj be, mert az fáj meg veszélyes is, hanem lehetőleg lábbal lefelé, és mindenképpen cipőben, a cipő, magyarázta, az kurvára fontos, az védi meg a talpat a becsapódáskor, meg persze vigyázni kell arra is, hogy honnan ugrasz, mert egy csomó minden lehet a víz alatt, és akkor egy pillanat alatt meghalsz, de azért kurvajó, amikor zuhansz, meg amikor feljössz a vízből, és kiúszol, meg hát ott van az, hogy megcsináltad, magyarázza a srác. Érzem a számban az eukaliptuszos cigi csípős ízét, ahogy futok a part felé, és nem emlékszem, mit mondott a srác tizenvalahány évvel ezelőtt, hogy hány méter magasról lehet beugrani anélkül, hogy meghalnál. „Halló!”, szólal meg egy álomittas női hang, és akkor veszem észre, hogy a mobilom a fülemnél van. „Szólj már bele”, mondja a nő. Rájövök, hogy a nő az anyám. Ezek szerint, ha baj van, őt hívom. Reflex lehet.
„A Stefán beugrott a vízbe”, mondom neki. „Hol vagy?”, kérdezi az anyám, ez is reflex, gondolom, én meg próbálok valamit válaszolni, de nem tudom összerakni, mit kellene mondanom. „Visszahívlak”, mondom inkább, és kinyomom a telefont. Szédülök. A jégdarabokat bámulom a híd lábánál. Megint arra gondolok, hogy ilyenkor mi van.
És akkor meglátom a Stefánt. Mászik kifelé a vízből a budai oldalon. Rohanni kezdek, át a hídon. Mire átérek, már felmászott a rakparthoz, és csak ott áll. Nézem. Az arca leírhatatlan – üres? feldúlt? szenvtelen? dühös? kétségbeesett? szórakozott? Néz vissza rám, rázza a hideg. „Mi a szar volt ez?”, kérdezem. „Minek ugrottál be?” Úgy reggel hétre járhat. „Menjünk”, mondja Stefán. És megyünk. Szerzek valahogyan egy taxit, és hazaviszem. Még csak náthás sem lett egyébként, simán megúszta az egészet. „Mi volt az a duma a kicsi igazságokról?”, kérdezem még hazafelé. „Semmi. Csak hamvasbéláztam” – mondja. De tudom, hogy azért ez nem teljesen igaz.
Aztán soha többet nem beszéltünk erről.

 

 

A pesti kosz

 

Az a kis pesti kosz, abba betegedett bele. Ezt írta. Előtte jól ment minden. Amikor elment, akkor se látszott szomorúnak, még bizonytalannak se. És ezt azért nem akartam teljesen elhinni. Egy kicsit mégiscsak bele kellett volna halnia abba, ami történt, de ő aztán nem. Csak fogta a legharsányabb árnyalatú rúzsát, azt a cikláment, és nekiállt kikenni a száját. Az ő korában. A mi korunkban. Egy kicsit se sírtál?, kérdeztem, meg vagy te őrülve, minek sírnék, mondta, most legalább új életet fogok kezdeni. Végre-valahára. Erre a jelenetre, ahogy keni a száját, úgy emlékszem, olyan tisztán, mintha egy hatalmas mozivásznon vetítették volna le nekem, sokszor egymás után, hogy igazán jól megjegyezzem. Még a szája sarkában azt az apró szőrszálat is látom magam előtt, amit régen boszorkányszakállnak hívtunk. Elfelejtette kitépni, pedig mindig ki szokta. Látom a bőre redőiben a púderszemcséket. A haja lenőtt, de csak egész kicsit. Én mégis élesen látom azt a pár milliméternyi ősz részt az évek során egyre világosabbra melíroztatott haj tövénél. Milyen gonoszság, hogy már alig egy hét után kilátszik. Milyen méltánytalan. Nézem a kezét, amit mindig olyan gondosan krémezett. Undok módon arra gondolok, hogy a kézfején a finom bőr úgy elvékonyodott a sok évtizedes használattól, mint egy öreg kézitáskán. Végigsimítja a szemöldökét a gondosan manikűrözött körme hegyével – egyenként regisztrálok minden szőrszálat a barna szemceruzasatír vonalán. Neki is egyre kevesebb a szemöldöke. A szeme viszont még a régi, a ráncok ellenére. A tekintete ide-oda röpköd, a tükörből látom, hogy azon gondolkozik, melyik blúzát vegye fel, melyik parfümöt válassza. Nem a diort, az túl öreglányos.
Szóval új életet kezdesz? Igen, mondta, vadonatújat, csak figyelj, most legalább megtehetek mindent, amit azelőtt nem tettem volna, pedig mindig akartam. Igen?, kérdeztem, na és mégis mi mindent? Jaj, hát mit tudom én, mondta, ott van például a riviéra, oda mindig el akartam menni, hát most majd el is megyek! No jó, és kivel? Mi az, hogy kivel, egyedül!, eladom ezt a rohadt nagy lakást, kell a francnak, az árát meg elmulatom a tengernél. Most ugye viccelsz, kérdeztem tőle, persze, mondta, de csak félig, amit az új életről mondtam, az tökéletesen komoly, éppen ezért most fogom magam, és meg sem állok a tengerig, ott kibérelek egy apartmant. Persze tengerre nézőt, mi?, nevettem. Magától értetődik, mondta, na és hát ott fogok élni, mit szólsz?, telente majd meglátogathatsz, amikor itt úgyis hideg van, jó lesz, nem?
Én tényleg egész sokáig azt hittem, hogy csak a szája jár. Még az a konok hatékonyság se lett gyanús, amivel nekifogott elrendezni a dolgait, mert hát az élénk színű blúzaiban, ciklámen rúzsában meg a bármi-csak-nem-dior parfümjében tényleg elkezdett mindenféléket bonyolítani, hirdetéseket adott fel, ingatlanügynökségekkel tárgyalt, régi kedves darabokat adott be az ócskáshoz, macskákat ajándékozott el, és könnyű nyári ruhákat meg olasz szótárakat vásárolt. De hát mégis. Gondoltam, azért az ember akkor sem indul el sehová, nem, mert csak, elvégre a mi korunkban már megengedheti magának, hogy szentimentális legyen, és ragaszkodjon például a sárga villamosához, amin utazás közben mindig egy kicsit meg van sértve, amikor nem adják át neki az ülőhelyet, de akkor is, ha átadják, hiszen ennél azért még fiatalosabban néz ki... vagy hogy ne akarjon máshová járni, mint ugyanabba a közértbe, amibe már húsz éve jár, mert ilyenek vagyunk, hát nem?, mindenki ilyen, a mi korunkban az ember egyszerűen nem költözik el arról a helyről, ahol a háziorvosa meg a fodrásza megtalálható, mert ez így ésszerű, és amúgy is, ragaszkodunk a jó kis pesti levegőhöz, ami olyan sötét bevonatot tud csinálni az évek óta a szekrényben álló edényre, és egyáltalán, ragaszkodunk a gangon terjedő rántotthús-szaghoz, a mindent összeszaró galambokhoz, a rengeteg bunkóhoz, akik mindenhová betolakodnak, meg a mit tudom én még, mihez. Szükségünk van ezekre. De egyszer csak ott állt előttem, és büszkén lobogtatta a repülőjegyét, csak oda. Akkor persze kénytelen voltam tudomásul venni, hogy elmegy.
Nem vitt magával sok dolgot. Új életet kezdek, emlékszel?, mondta, majd kinn veszek mindent; ezzel a felkiáltással tán ha három nagyobb bőröndöt vitt magával, meg valami régi ládát, ezekbe voltak összerakva az érzelmi tárgyai, ahogy hívta őket, mindaz, amit azért mégse bírt csak úgy hátrahagyni. Ezekkel érkezett meg a tengerre néző apartmanjába, valahol ott az olasz riviérán. Nekem persze azért részletesen beszámolt, néhány naponta beült a városban egy internetkávézóba, és megírt mindent, már persze gondolom, hogy mindent. De mondom, egy darabig jól mentek a dolgok, teljesen kivirult, küldözgette a fotókat, amiket az új, rúzshoz passzoló ciklámenszínű telefonjával csinált, tulajdonképpen én is egész belelkesedtem. Ki se pakolt hetekig, lefoglalta a tenger meg a kagylós spagetti meg az aperolfröccsök esténként a parti bárban. De persze aztán előbb-utóbb ki kellett pakolni. Mindig ki kell. És akkor történt, mint utólag kiderült.
Én először csak annyit vettem észre, hogy eltűnt, azaz hogy elmaradtak a szokásos e-mailek. Két hét is eltelt így. Aztán az üzeneteimre se válaszolt. Aggódni kezdtem, persze, de hát mégis mit csinál ilyenkor az ember?  A végén azért tényleg eljutottam odáig, hogy felülök egy repülőre, vagy kitalálok valamit, amikor végül is kaptam egy sms-t, jól vagyok, ne izgulj, most már minden rendben lesz. Ezt írta. Meg hogy majd mindent megír levélben. Én meg erre persze még jobban elkezdtem izgulni, de nem akartam türelmetlenkedni, gondoltam, most már kivárom. Hát vártam, és meg is jött a levél. Nem e-mail, hanem levél, rendes postai levél, elsőbbségivel, saját kezű átvételre. Az ember mégiscsak így közli az igazán fontos dolgokat.
Szóval a levélben megírta, hogy mi történt. Tudtam, hogy kicsit szégyelli az egészet, de nekem azért el akarta mondani. Örültem, hogy így van. Tehát az történt, hogy néhány hét után elkezdett végre kicsomagolni. És ekkor a kezébe akadt egy kis fehér porcelánkancsó, egy olyan kis tejszínkiöntő, amit kávézáshoz szoktak az asztalra rakni, a készlet, amihez tartozott, már rég nem volt meg, de a kis kancsóhoz ragaszkodott. Sokszor láttam még Pesten ezt a kis kancsót a konyhájában, az üveges szekrényben, a legfelső  polcon. Sose használta, csak úgy ott volt, ahogy az ilyen dolgoknak ott kell lennie. Aztán, amikor eljött, újságpapírba csomagolta, és betette a bőröndjébe a szép színes blúzai közé. Te megérted majd, írta, pontosan így történt: kicsomagoltam a kis fehér kancsót, és végighúztam rajta a mutatóujjamat. És képzeld, írta, ott volt rajta a pesti kosz. Az a pesti kosz, tudod. Ott volt az ujjam hegyén. És a kis porcelánkancsó oldalán is, mindenütt. És ahogy én megláttam azt a kis pesti koszt, írta, valahogyan rám tört az egész. És leültem a földre, írta, úgy, ahogy voltam, és elkezdtem hangosan zokogni. Zokogott. Olyan sokáig sírt, hogy a szomszéd lakó átkopogott, hogy nem bír tőle aludni, ő meg bocsánatot kért, de tovább zokogott, mert egyszerűen nem bírta abbahagyni. És ez így ment egy teljes napig, míg úgy ki nem merült, hogy rosszul lett. A szomszéd kihívta a mentőt, bevitték a kórházba, és ott is tartották, amíg rendbe nem jött teljesen. De mondom neked, húzta alá háromszor is a levél végén, most már minden nagyon rendben van. Csak gyere, és látogass meg.
Csak gyere, és látogass meg, kérte. Úgyhogy végül mégis vettem repülőjegyet. Csak én retúrt. És most megyek, irány a tenger. Még úgysem láttam a tengert soha. Amikor a levegőbe emelkedik a repülőgép, egészen picire szorul össze a gyomrom. És a ciklámen rúzsára gondolok, meg arra, ahogy aznap otthon kikente a száját, én meg néztem. Meg a tengerre néző apartmanjára gondolok. Meg a fehér kancsón arra a kis pesti koszra. És közben repülök a tenger felé.

Vissza a tetejére