Angéla és a Weltraum

 

 

Jani bá a Weltraum mozi öreg gépésze volt. Azt mondták róla, minden filmet látott. Ez nemigen látszott rajta, esetleg azon a gúnyos mosolyon talán, amivel mindenkit nézett. Nem beszélt sokat, mikor lejött a gépházból az utolsó filmnél, vagy délben, holtidőben, velem főleg nem. Néha mondott valamit, amit soha nem értettem, mert nagyon sok foga hiányzott, és valószínűleg végigcigizte az életét. Egyszer beszélgettünk egy másik, régebbi, sokkal szebb moziról (vagy a régi Weltraumról?). Csak minden második szavát tudtam kivenni, de úgy tettem, mintha érteném. Nem akartam feldühíteni. Egy dologra emlékszem, hogy régebben a vetítőgépek nagyon gyakran felgyulladtak, és ilyenkor homokkal kellett leönteni őket. Ezeknél az új gépeknél semmi dolga már, csak felteszi a szalagot, és kész. De már hallott arról, hogy vannak mozik, ahol számítógépről vetítenek. Na, azt ő már nem várja meg.

 

– Megjött Kaszás úr – Kristóf halkan beszél, alig nyitja ki a száját. De nem kellene ennyire elővigyázatosnak lennie. A Weltraum pénztárfülkéjének túloldalán, az előcsarnokban egyetlen szavát sem hallani. Talán ha kiabálna. Ami furcsa, mivel ugyan a Weltraum két üvegajtaja egy forgalmas utcára nyílik, de az ajtók minden zajt elnyomnak, odabent csak az aranyozott falakról és márványoszlopokról visszaverődő furcsa fényekből lehet észlelni, hogy az utcán folyamatos az autóforgalom. A Weltraum előcsarnokában ilyenkor délelőtt mindig kongó csönd van.

Angéla a pénztárfülke bejáratánál ül, oldalt. Az aranyozott márványoszlopot nézi, amin mintha életre keltek volna a halványkék erek. Mintha Jani bá kezét nézné. Vagy mintha egy uszodában lenne a víz alatt, és az úszómedence alját nézné, amin összetört neonfény tekergőzik. Aztán arra gondol, mi lenne, ha tényleg az egész mozi víz alatt lenne, mint valami elsüllyedt, atlantiszi épület, aminek a forgóajtója valamilyen mágia folytán kívül tartaná az óriási víztömeget, de amikor valaki bejön – csuromvizesen, mint amikor odakint szakad az eső –, mindig beúszna vele egy kis óceántócsa is.

Ilyeneken álmodozott Angéla, mert hajlamos volt az álmodozásra, folyamatosan járt az agya, látszott a szemén.

Angéla egyébként nagyon csinos, törékeny, karcsú lány, mégis – bármennyire is hihetetlen – rettentő súlya van, legalább százhúsz kiló. Egyszer megkért, hogy emeljem meg, én próbáltam, de nem ment. Ő meg csak kacagott rajtam. Nagyon hangosan tudott kacagni, rá is szólt mindig az igazgató.  

Angéla most egész napos, vagyis reggel tíztől az utolsó film végéig dolgozik, ami most egy magyar művészfilm lesz. Vagyis három néző fog bent lenni: egy pár, akik a hátsó sorban fogják gyömöszölni egymást, és a vadászkalapos bácsi, aki az ilyen párocskákra szakosodott.

Kaszás úr a hajléktalan cigány, aki be szokott jönni a moziba. Angéla számára aranyos öregembernek tűnik. A bácsikort épp csak elérte, sokkal fiatalabb, mint például Jani bá. De hát nála mindenki sokkal fiatalabb. Kaszás úrnak fekete, göndör haja, gesztenyebarna kutyaszeme van. Egy az indián nyárhoz nem passzoló bundakabátot visel, ami kissé nagy rá, a bundája ujjából épphogy kiér Kaszás úr keze. Kaszás úr koszos, erőteljesen szőrös, és miközben beszél, mindig mosolyog. Mintha azon mosolyogna, hogy ő itt filmet fog nézni.

– Mit adnak? – Kristóf unottan sóhajt. Mintha százszor hallotta volna ezt a kérdést.

– Filmeket.

Kaszás úr nevet. Mintha százszor hallotta volna a választ, de soha nem tudná megunni. Kapirgálja a pénztár üvegét.

– Azt tudom, hogy filmeket. De milyeneket?

– Musical, vígjáték, meg művészfilmeket. Ma éppen. Mit szeretne? Kacor király svéd-magyar koprodukcióban, horror vígjáték, vagy Macombo lázadása, mexikói család dráma.

Kaszás úrnak nem tetszik egyik sem. – Az mi? – mutat Kristóf háta mögé egy plakátra.

– Mamma Mia! Musical. Amerikai – válaszol Kristóf unottan.

– És jó?

– Musical. Amerikai.

– De jó?

– Nem tudom, nem láttam. Az emberek szeretik. Főleg a nénik és a fogyatékos kislányok.

– Akkor kérek egy nyugdíjasat – mondja Kaszás úr, és a tálkára kezdi számolni a mocskos pénzét.

– Ma hétfő van, ma nincs nyugdíjas. Ez kedvezményes nap. Két kedvezményt nem lehet összevonni.

– Akkor van nyugdíjas, nem?

– Nem, mert akkor mindenkinek kedvezményes.

– Értem. Akkor mennyi?

– Hétszáz.

– Sok – Kaszás úr csücsörít szájával, miközben megvakarja őszülő borostás arcát.

– Hm. Legalább röhögcsíges?

– Micsoda?

– Lehet rajta nevetni?

– Ja. Lehet, persze – mondja Kristóf, majd pár másodperc múlva hozzáteszi: és Pierce Brosnan szűk nadrágot visel benne.

– Értem. Akkor adjon egyet, fiam.

– Tessék a jegy. Ez meg a háromszáz visszajáró. Párbaj terem.

– Köszönöm. Kaszás úr még nem teszi el a visszajárót, markolássza mocskos kezében, mintha erősen gondolkozna valamin. – Használhatnám a mosdót? – kérdezi végül.

Kristóf  kissé a kelleténél kimértebben int neki, hogy igen.

Ekkor Angéla feláll a jegykiadó fülkében lévő székéről, odalép Kaszás úr elé, és kioldja előtte a vörös kötelet.

– Á, téged nem is láttalak eddig, angyalom. Merre van a mosdó?

– A ruhatárnál balra – válaszolja Angéla készségesen.

Mikor befordul a Gázláng előtt jobbra, Kristóf kezét érzi a vállán.

– Majd menj utána, ha kijön – mondja Kristóf Angélának. –  Legutóbb, mikor használta, véletlenül rányitottam. Egy WC-kefével mosta a hónalját. Úgy kellett kicsavarnom a kezéből. – Majd kis idő után hozzáteszi: – Egyébként, aranyos, ha pár évvel fiatalabb lenne, azt is mondanám, hogy sármos.

– Van benne valami méltóság, nem?

– Azt nem tudom. Múltkor Miki látta a Húsételbár előtt, ahogy valami régi szovjet katonai egyenruhában, igaz Miki? – kérdezi tőlem, mire én felnézek az angolnyelvtan-könyvemből, és bólogatok. – Dülöngélve énekelt valami orosz népdalt, kezében egy üveg...

– Vodkával?

– Nem, azt azért nem. Heinekennel. Nem tudom, honnan volt ennyi pénze.
– Régebben egy öreg, nagyon erősen kisminkelt nővel jött, aki mindig napszemüveget viselt. Szerintem vak lehetett – mereng Angéla. – De akkor minek járna moziba?

– Szerinted az emberek azért járnak ide, hogy filmeket nézzenek? Nagyon jól tudod, hány idióta jár ide rendszeresen. Meg hány törpe. A legtöbb el se lát a vászonig. Azt se tudja, mi az a film. Simán lehet vak is. Habár ő pont nem az volt. Egyszer... Mindegy.
– Na, mondd már.
– Egyszer arra a nőre is rányitottam amúgy a mosdóban. Véletlenül. Épp púderezte magát a szeme körül. Kaszás úr verte.

– Miért nyitsz rá mindenkire?

– Most mondom, hogy Kaszás úr kezéből csavartam ki a WC-kefét.

– De rá miért nyitottál?

– Mert gyanakodtam! Á, felejtsd el – mondja Kristóf, majd sóhajt egyet. – Egy ideje Kaszás úr amúgy is egyedül jön. Gondolom, szakítottak, vagy agyonverte végül. Azelőtt mindig a magyar művészfilmekre voltak rákattanva, most mindig csak a musicaleket meg vígjátékokat hajlandó megnézni.

Fekete szemüveges, fehér botos nő lép be az ajtón, karjába kapaszkodik egy törpe, aki kapucnis pulcsit és bő zsebes nadrágot visel. Jegyet vesznek ők is.

 

Angéla odaáll az ajtó elé, elveszi a jegyet, letépi a perforált részt, visszaadja. Közben mosolyog, mindig mosolyog. Az ember, ha nem ismeri Angélát, nem is sejti, mennyire természetes, ha az ember nem mosolyog. A mosolynak ünnepnek kellene lennie. Angéla, ha egyedül van, akkor is mosolyog. Mert sosincs egyedül – ő biztos ezt mondaná. De ezzel azért lehetne vitatkozni. Kívülről úgy tűnik, állandóan egyedül van. Még akkor is, ha Jani bá mindenhova követi, egy márványoszlop mögül nézi Angélát örökké gúnyos szemekkel. A vézna testű Jani bá, akinek látszódnak az erek a karján, akinek gúnyos nevetése van, és nagyon kevés foga és valószínűleg sivatagszáraz nyelve.

Angéla szépen énekel. Néha dudorászik magában, amikor nincs vendég. Nem csak a hangja szép, a tekintete is, olyan tekintete van, mint egy tízévesnek – egy tízéves tekintet a harmincéves arcban. A húga profi énekesnő, Angéla horrorfilmek áldozatainak testdublőre. Jól érzi magát a bőrében. Meséli, hogy az egyik forgatáson egyszer annyira hitelesen feküdt órákig vérbe fagyva, hogy elfelejtettek neki szólni, most már mozoghat. Egyáltalán: őt is elfelejtették, és rázárták a stúdiót.

Volt már férjnél, de most is férjnél van. Az első férje az első szerelme volt. Jártak egy darabig, nagy gimis szerelem, aztán szakított vele a srác. Később újra felbukkant, hogy nem tud élni nélküle. Angéla nem értette, de hamar hinni kezdett a srácnak. Összeházasodtak.

Aztán a fiú egyre többet utazott, amikor pedig otthon maradt, csak bámulták a tévét. Angéla nemsokára jelentkezett jegyszedőnek a Weltraumba, elvégre régebben filmszínésznő akart lenni. Talán jól mutat az önéletrajzában, gondolta. Ott ismerkedett meg Sanyival, a gépész sráccal, második férjével, aki nagyjából tíz évvel fiatalabb Angélánál. Sanyi egy nagyon hideg téli éjszakán segített neki záráskor kivinni a kukát. Őmiatta tért meg. Azelőtt „ördögi dolgokat művelt”. De Sanyi megmutatta neki Jézus szeretetét. Akkor pedig Angéla elvált az első férjétől.
A jobb oldal a túloldalon van – ismétli meg a belépőknek napjában több százszor.

A Weltraum főnöke egy szemüveges, kopaszodó, elhízott, hörcsögszerű ember. Szuszogva beszél, nagy foga van, és mindig sok nyál a szájában, talán mert elfelejti lenyelni, talán mert folyton éhes. Rágcsálószemei ide-oda villognak a szemüvege mögött.

Családos hörcsög, két gyermeke van, Hunor és Kevin. A felesége adta a neveket, akinek meggyőződése, hogy ő, mármint a feleség, bizony nemesi sarj. A feleség nagymamája azzal magyarázta, miért nem ismeri a szüleit, hogy elmesélte lányának, amikor ő született, egy lengyel hercegnő épp Kotordon szült. A hörcsögnek tetszett a mese, a feleségnek is. Ennyiben maradtak.

Egyébként a Weltraum főnöke értett a mozihoz. A Weltraum aranykora, legalábbis gazdasági szempontból, az ő nevéhez fűződik. Azelőtt a felső szinten a videotéka és diafilmkölcsönző mellett játékgépek is voltak, amik vonzották a „csürhét”, ahogy a hörcsög mondja. Gyerekeket, munkanélkülieket, cigányokat, a város gördeszkásait és a biciklis szkinhedeket. A hörcsög nem szerette őket. Elvitette a gépeket. Helyébe antik szobrokat állíttatott, felújíttatta a kávéházat, s felolvasóesteket szervezett oda. Az élet iróniája, hogy a hörcsög halála után a moziból egy darabig mexikói kifőzde, majd mezei diszkó lett, aztán semmi. Most is üresen áll.

 

A jegypénztár fülkéje túl kicsi. Csak két ember fér el benne. A jegypénztáros és még valaki. Ha a főnök lejön az irodájából, és úgy dönt, hogy leül, akkor Angélának állnia kell.

És általában le szokott jönni, hiszen odafent nincs mit csinálnia. A bolt tulajdonképpen megy magától. Ki ne akarna filmeket nézni?

A főnök ül tehát. Meleg van, izzad. A pénztáros, Kristóf is ül. Angéla és én állunk. Reggel tíztől éjfélig, néha tovább tart a nagyműszak. Angéla álldogál. Néha mosolyogva ránéz az egyetlen székre, amire leülhetne, és amin az igazgató ül. Én, a másik jegyszedő, akit Angéla éppen betanít, az igazgató irodájára, kényelmes foteljeire, kanapéjára gondolok, az irodára, ahol az embereket felveszik és kirúgják, és ami általában üres.

 

Valamikor az igazgató is jegyszedő volt, azt mondja legalábbis. Talán biztatni akarja ezzel a személyzetet, ennek a kísértetkastélynak elátkozott lakóit. Talán azt üzeni vele, hogy minden lehetséges, bármilyen karrier. Utolsókból az elsők.

Ha nincs ott az igazgató, akkor sem jó, ha Angéla leül – ezt az igazgató többször elmondja, de miközben Angéláról beszél, rám néz. Azért nem jó, mivel így nem látja úgy az embereket, a nézőket, a sunyimód csak a mosdóba igyekvőket (a mosdó az épület szívében van elrejtve), csak akkor, amikor már túl késő, amikor már átlépik a határt. És akkor kész a baj, rájuk kell szólni. Ilyenkor fel lehet pattannia a jegyszedőnek – ha fürge, és elég lélekjelenléte van –, mint egy kerubnak, eléjük lehet lépnie egy barátságos mosollyal (ami egyébként önkéntelenül rátelepedik az ember arcára, majd megszokjuk), és el lehet kérni a jegyet. Lehet kezelni a szituációt, igen. De ilyenkor a vendégek már rendszerint megijednek – még akkor is, ha nem Kaszás úrról van szó, és történetesen van jegyük. És ez nem jó. Nézőket tilos ijesztgetni, igaz, Angéla? – kérdi Angélától a hörcsög, de közben rám néz.

Angélának tehát az esetek többségében állnia kell, ülni csak akkor ülhet, ha épp nincs beengedés vagy kiengedés, és ellenőrizte, hogy a székek az előtérben a helyükön, nincs reklámújság az asztalon, és a WC-ket sem intézték el a nyugdíjas bérletesek délelőtt, délután meg a családok (ők a legveszélyesebbek), valamint ha a moziban egyáltalán nincsenek vendégek.

Az előtérben lévő üres székekre nézek. Azok a székek, mondja a hörcsög, ha kell, napjában többször is, elsősorban a nézőkéi. Belőlük élünk ugyanis, magyarázza, és közben hadonászik rövid karjával. Angéla mosolyogva hallgatja. A mai napig nem tudom, vajon egyetértett-e a hörcsöggel. Soha egy rossz szót nem mondott róla.

Mindig ez a földöntúli mosoly Angéla arcán! Akkor is, mikor áldozatdublőr tinivámpíros és kaszabolós, sorozatgyilkosos horrorfilmekben. Akkor is, mikor arra gondol, mi történik odabent a vásznon, mi történik azokkal az emberekkel, akik nézik a vásznat, hogy fakadnak sírva, hogyan nevetnek, hogyan lesznek szerelmesek, miközben fejük felett nem is látják a fénysugarat, és talán nem is hallják, ahogy Jani bá gépei berregnek. Akkor is, ha Sanyival beszélget Istenről vagy a hétvégi beosztásról. Ez a mosoly akkor is, mikor azt mondja alázatosan: a jegyeket kérem…

 

Miközben ezen gondolkozom, észreveszem, hogy Jani bá Angélát figyeli a lépcső tetejéről. Majdnem felüvöltök ijedtemben, amikor Kristóf a fülembe súgja: Jani bá állítólag sört iszik a gépházban, találtunk üvegeket. Én halkan megkérdem tőle: Szerinted Jani bá csak úgy néz az emberre, mintha gyűlölné, vagy tényleg gyűlöli. Kristóf elgondolkozik a kérdésen, de nem válaszol. Vajon elmondja Jani bának, hogy ilyeneket kérdezek? Vagy a hörcsögnek?

 

Később, este tíz után, mikor bezár az egyik pénztár, és a pénztáros hazamegy, valamelyik biztonsági őr pedig megérkezik, Angéla kinyitja a vele szemközti másik pénztárat, és átviszi oda a dolgait. A napközben kinyitott pénztárfülke kulcsát az immár bezárt, lefüggönyözött pénztár ablaka alatti kis pénzteknőn kell bedobnia, a másik pénztárfülke kulcsát pedig a biztonsági őröknek adni.

A forgalomkiesés miatt ezt a helyiséget csak átöltözésre, lomtárnak használják, tele van lejárt szavatosságú filmplakáttal, kesztyűvel, sállal, esernyővel, napszemüveggel, elromlott pénztárgéppel. Csupa olyan holmival, ami senkinek sem hiányzik.

Ilyenkor Angélának már semmi dolga, csak várja, amíg az utolsó filmről is ki nem jönnek. Hallgatja a kávézóból kiáramló zenét, dúdolgat rá, angolul tanul vagy a biztonsági őrökkel beszélget.

Azaz egyetlen dolga mégiscsak van: össze kell gyűjtenie a szemetet. A chipses zacskókon, banánhéjakon, papír zsebkendőkön kívül a meg nem őrzött jegyeket is, amiktől Angélának mindig kicsit rossz kedve támad. Ezt a műveletet nem lehet akkor végeznie, mikor vannak még vendégek (mit szólnának hozzá, kedves Angéla, mondd!). – De a szemeteszsák – mondja a hörcsög mindig, mintha Angéla nem tudná –, kincs, érték, más szóval pénz, ezért nem pazarolunk szemeteszsákot, a különféle hulladékokat meg lehet fogni, ki lehet venni belőle, s ha ügyesek vagyunk, mint amilyen, Angéla, te is vagy, hát meg sem kell fogni. Egy szemeteszsák jó lehet akár egy évig is. Ne finnyáskodj, Angéla – így biztatja a lányt a hörcsög. És Angéla egész tehetségesen tudja úgy összegyűjteni a szemetet a kukákból, hogy magát se koszolja össze és a zsák is megmaradjon. Ehhez persze évekig ott kell dolgoznia az embernek, hogy úgy menjen, mint Angélának. Aztán az összegyűjtött súlyos kukákat az utcára, a kávézó elé tolja. Talán egyszer én is kitanulom – gondolom.

Ilyenkor nemcsak Jani bá figyeli Angélát, de a biztonsági őrök is. Akik semmit nem csinálnak a Weltraumban, csak jelen vannak. Azért vannak jelen, mert a főbejáratot nem lehet bezárni soha. Tűzvédelmi előírás. Viszont őrizetlenül sem lehet hagyni a helyet. Kell tehát biztonsági őr.

Biztonsági őrből három van. Angélát különösen Zoltán (erős, fanyar testszagú ötvenéves) idegesíti. Zoltán a rendszerváltás előtt technikus volt egy gyárban, utána technikatanár egy általános iskolában. Fáradt? – kérdezi magázva Angélától. Igen – mondja mosolyogva a lány. – Nem csodálom – bólint a férfi, és egy láthatatlan szöszt vesz le a lány válláról. Elcsukló, nyekergő hangon beszél, mint az a politikus, akit Angéla látott is a tv-ben az első férjével, de soha nem jut eszébe a neve. A férfi arcára van írva, hogy nincs jókedve. Valószínűleg ugyanilyen arckifejezéssel fotózták le gyerekkorában is. És kamaszkorában is. És amikor átvette az okleveleit. És a munkásőr-kitüntetését. – Ezek nem dolgoznak – suttogja Zoltán halkan, és fejével a bent szórakozó nézők felé int. Utána már nem mondja, felháborodva kérdezi: – Ezek, kérem, soha nem dolgoznak? Hát igen. Megálltak a gyárak, nem is csoda. Mindenki moziban. Meg plázákban. Nem szeretem ezt a hangos zenét sem. Szóval ez egy úgynevezett kávézó, igaz? Jó, hát kérem, nem jó ötlet kávézót üzemeltetni a moziban, mert mi van, ha tűz van. Vagy ha a nézők beviszik a kávéjukat. Előfordulhat – húzza fel a szemöldökét, és támadóállásba áll.

Angéla mosolya mintha halványabb volna, angol-nyelvtankönyvét, amit a húgától kapott, leereszti. Rágondol, a gyönyörű Glóriára, aki most egy Svédországba tartó óceánjáró luxushajón énekel.

– Vagy urambocsá – folytatja a biztonsági őr –, ha jól tudom, ez egy művészfilm, igaz? Mi van, ha behallatszódik ez a zene?

– Nem tudom – mondja Angéla csüggedten, és arra gondol, vajon Sanyi megvárja-e, ha hamarabb végez.

Közben Zoltán zsebre dugott kézzel járkál fel-alá, mintha egy pártkonferencián lenne, vagy tudományos értekezleten. – A legnagyobb probléma – mondja – pedig ez. Biztonságtechnikai szempontból, ugye. A kávézó előtt, az utcán ülő vendégek. A zaj egy dolog, hát istenem, aki bunkó, az úgy is hal meg. Nincs mit tenni. De biztonsági szempontból ez életveszély. Kérem, ha tűz van – itt felemeli nyekergő hangját, majd rövid szünetet tart –, akkor mi lesz.

Zoltán újabb fél lépést hátrál jelentőségteljesen. Már nem biztonsági őr egy moziban, hanem egy moszkvai konferencián előadást tart egy óriási auditóriumban. – Ugye? – Az egyik kezét felemeli, mintha a kérdés leglényegét akarná vele megfogni. – Akkor mit csinálunk? – Majd az utolsó szavait megismétli. – Akkor mit csinálunk.

Nem egyedül Zoltán szokott a Weltraum épsége és nyugalma felett őrködni, Józsi szintén biztonsági őr. Angéla vele csak ritkán találkozik. A lány most szinte nosztalgiával gondol a tegnapra, amikor Zoltán helyett ő volt. Józsi bajszos, világosbarna, középen kopaszodó, derűs férfi. Negyvennek nézi Angéla, de csak harmincöt. Ez kiderül, mert a férfi rákérdez. Magas és hájas, szeret nevetni. Általában laptoppal jön. Nagyon izzad, de mégsem annyira büdös, mint Zoli. Arany nyaklánca és gyűrűje van, és bolondul a gyorséttermekért.

– Aki odajár – mondta Józsi Angélának valamelyik nap –, az valahogy frissebb. Érted, Angéla? Valahogy jobban kulturált. Én a kommunizmusban nőttem fel, tudom. Te már nem tudod értékelni. Azelőtt például ilyeneket nem láttunk. Nézd meg ezeket a lányokat, akik itt ülnek a szomszéd asztalnál. Szerintem leszbikusok. Hát persze, hogy azok. Azelőtt ezek bujkáltak. – Jobban is tették – mondja erre kissé élesen Angéla.

– Mit mondasz? – kérdezi Józsi, mintha nem hallotta volna.

– Mindegy, Józsi. Megyek, megnézem a kukákat. Lassan Sanyi is végez.

– Jaj, ne haragudj, tudom, te ilyen hívő vagy. Az sem baj. Érted? Ma lehet szendvicset kapni, normális hamburgert, nem olyan házi hülyeséget csalamádéval. Az nem hambi. Na, én meg lassan előveszem a laptopom. Tudod-e, mi az a RAM, Angéla?

– Nem – mondja őszintén a lány.

– Honnan is tudnád. A memória. Emlékezet, érted. Ez a kicsike itt egy Futsuji. Tudod, hogy upgrade-eltem a memóriát rá? Elmondom.

És valóban mondja, amíg Angélának nem akad egy jó kifogása. Van úgy, hogy annyira fáradt, hogy nem jut semmi az eszébe, hiába erőlteti az agyát, és zárásig hallgatja, vagy amíg a férfi meg nem unja.

Józsi rámegy az internetre, megkeresi az MTV 1 külföldi diákokról szóló műsorát. Azt mondja, ő is próbált angolul tanulni, de nem megy.

– És mondja, van valakije? – kérdi Angéla.

– Nincs – vágja rá egyből, dinamikusan a biztonsági őr. – Tudja, milyen nőt szeretnék? Olyan háziast, aki békén hagy. Pillanatra behunyja a szemét és mosolyog, mintha elnézést kérne, mikor ezt mondja. Aztán újra kinyitja, úgy mondja, szinte suttogva: – Meg főzni is tud.

– Tudod, Angéla. Lehet, elmegyek egy ilyen táncos-ismerkedős estre. Csak nem mindegy, milyen zene szól. – Arcáról eltűnik a mosoly, halálosan komolyan néz. –  Én a latint szeretem, nem ezt a mulatós szart. – Felröhög. – Érted, rumba, csacsacsa, salsa, tangó. Az tánc!

 

A harmadik biztonsági őrt Angéla nagyon szereti, ő Juli. Nem nő, nem lány, nem néni, nem hölgy, nem asszony, nem tudom, mi. Talán fóka. Nincs benne semmi gusztustalan. Egy szerethető fóka. A munkaruhája nagy rá. Sokat beszél és pösze. Gyűjti a Murphy-könyveket, és titkon szerelmes, Angéla csak mosolyog, amikor Juliról kiderül, hogy elkezdett salsatanfolyamra járni.

Délelőtt van. Angéla áll, a hörcsöge ül. A pénztárfülkében van egy szekrény, amiben mosogatószereket tartanak, és egy kis csap is, arról viszont nem tudni, miért. A szekrény ajtaja nyikorog. A hörcsög Angélára néz, miközben nagyon lassan kinyitja az ajtót. Elviselhetetlenül hangos zaj tölti be az előcsarnokot. A pénztáros és Angéla mosolyogva nézik, azon gondolkodva, mikor hagyja vajon abba. A hörcsög mosolyog. Egyre jobban látszódnak kusza fogai. Az ajtó milliméterről milliméterre hangosabb. Az igazgatóból egyszer csak kirobban a nevetés. Gurgulázva nevet, mígnem fuldokolni kezd. Kristóf a fejét csóválva mosolyog, mintha neki is tetszene a tréfa, és közben rendezgeti a pulton lévő tárgyakat, a számlatömböt, kulcsokat, bélyegzőt. Angéla is mosolyog, mint mindig, de most csak a vak nem látja, hogy inkább feküdne hullát játszva művérben, mint állna még nyolc órát ezeknek az embereknek a társaságában. A főnök nem hagyja abba, Angélának most már nemcsak mosolyognia, hanem nevetnie is kell. Nevet velünk együtt. Aztán úgy tesz, mintha elfáradt volna a nevetésben. A Gázláng teremből kiszűrődik a Thank you for the music című dal, ami azt jelenti, hogy már a Mamma Mia! stáblistája megy. Ez jó alkalom, hogy otthagyjuk őket.

 

Ha a nyikorgós játékot megunja a hörcsög, hamar elkezdi kigömbölyödő Lord of the Rings- vagy Star Wars-os pólóját paskolgatni, és csakhamar már a parafa táblán lévő étlapot mustrálja. A jegyszedő feladata elhozni a gyorséttermek valamelyikéből (Fáraó, Atlantisz vagy Oázis) a rendelést. A hörcsög hosszasan válogat. Felváltva az árakat nézi, aztán minket, a rabszolgáit. – Na jó. Hozz nekem egy pipiburgert, egy nagy sajtos sült krumplit, három fasírtos pálcikát, egy csokifagyit és egy diétás kólát.

A hörcsög mellesleg 13 éves kora óta autogramvadász. Súlyos albumaiban ezernyi híresség firkálása. Angélával nekünk kell nézni, ha netán Pestről vagy valamelyik megyeszékhelyről valami híresség megjelenik. A hörcsög nem szeretne elmulasztani senkit.

Emlékszem, Jani bá egyszer azt mondta az egyik nézőnek: Legyen világos önnek, drága asszonyom, ez nem az a Weltraum, akibe beleszerettem!

 

Angéla férje, Fehér Sanyi magabiztos a hitében. Egyszer ki akarták rabolni, megkergették a város határában, el akarták venni a telefonját a Koszta fivérek, azóta vallásos. Angéla, mint jó felesége, kiszolgálja őt. Egyik szabadnapjukon, akkor már évek óta jegypénztáros voltam én is, bejöttek a moziba egy párnával, amit valamelyik bevásárlóközpontban vettek. Nagyon drága párna volt. Csak egy volt náluk. Sanyinak. Merthogy mostanában rosszul alszik. Angéla szendvicseket gyárt Sanyinak, aki rászól ugyanakkor, ha vesz magának a lány egy joghurtot a közeli boltban. Angéla csak mosolyog. De Angélának ilyenkor vajon eszébe jut első szerelme, a gimnáziumi osztálytársa? Hogy azt mondta Angélának: „Angéla, te vagy nekem a világ közepe!” Hogy aztán a srác egyre többet járt el bulizni egyedül, a munkahelyén pedig önként jelentkezett az olyan feladatokra, amikor külföldre kellett utaznia? Vagy inkább az a hófúvásos téli éjszaka, amikor Sanyi segített neki kivinni a kukát, miközben odabent a Blueberry nights ment az üres teremnek? Pedig ő gépész. Nem jegyszedő. Jani bá tanítványa. És ahogy beszélt Istenről az a szőke, riadt kék szemű fiú, édes istenem.

Angéla mintha jobban mosolyogna a szokásosnál is, mikor a vallás szóba kerül. Azelőtt azokat a zenéket szerette, mint a gimnáziumi szerelme.

– Annyira hülye voltam. Nem tudtam, hogy az ördög műve. Bálványimádás. De Sanyi elmondta: a sátán nagyon ravasz ám. – Ezt úgy mondja, mint a nénik, mikor azt pletykálják el egymásnak, hogy valaki iszik. Angéla beharapja az alsó ajkát, kicsit szívja is. Mintha azt mondaná: sajnálom, de ez az igazság. Neki is jó hangja van, mint a húgának, Glóriának, aki most épp Svédország felé tart egy luxushajón, és szép, csillogó ruhában énekel egy szomorú sanzont az őszről. De Angéla most már csak egyházi dalokat szeret dúdolni és az Újszövetség bizonyos részeit olvasgatni. És főleg olyan regényeket, amelyeket Sanyi javasol neki. Ha vasárnapra osztják be, morcos mindkettő. Nem hajlandók elárulni a gyülekezet nevét, ahová járnak. A többiek szent családnak hívják őket a hátuk mögött.

Angéla szeme körül már látni néhány ráncot, nem lehet tudni, hogy az évek vagy a sok mosolygás miatt vannak ott. – Azelőtt a sátán útját követtem, most már tudom. Voltak évek, mikor csak berúgtam, hánytam, és más dolgokat is műveltem.

Hallgatom Angélát, és nem tudom, hogy elhiszi-e azokat, amiket mond. Talán ezen mosolyog. Talán csak hinni szeretné. Csak hinni szeretne. Istenben és Sanyiban. Az emberekben, a férfiakban. Magában.

Állunk egymással szemben a Werkmeister terem bejáratánál. Köröttünk folyik be a tömeg, mi tépegetjük a jegyeket. Két mondatot variálunk, hogy könnyebb legyen megtalálni a nézőknek a helyüket. A bal oldal a közelebbi oldal. A távolabbi oldal a jobb.

A távolabbi oldal a jobb. A távolabbi oldal a jobb.

 

Közben Angéla észreveszi, ahogy Jani bá egy oszlop mögül figyeli. – Ez a legfőbb szórakozása, hogy néz, nem lehet eldönteni, hogy miért. Évek óta bámul.

 

Jani bá flegmán pislog egyet, aztán – mint egy öreg teknős – lassan továbbáll. Lassan és hangtalanul vonul a folyosókon. Jani bá állítólag minden filmet látott. Szerintem most is be van állva.

Egyszer elmentem meginni egy sört Kristóffal. A hatodik után Kristóf elárulta, hogy nézte ezelőtt tíz évvel, ugyanígy nézte őt is Jani bá, mint most Angélát nézi. Akkor még jegyszedő volt ő is, egyébként a váltótársa a hörcsög volt. Jani bá pedig állandóan nézte, csak nézte. Aztán az egyik éjjel, mikor vitte ki a kukát a kávézó elé, húzta végig a betonjárdán, vigyázva, hogy bele ne essen a vizesárokba, valaki megkocogtatta a vállát. Jani bá aszott, vékony ujjai voltak. Kristóf nagyon megijedt, kiderült: az öreg, már akkor is nagyon öreg volt, valamit mutatni akart neki a gépházban.
Amikor felmentek a lépcsőn, megfordult a fejében, hogy a fickó elmebeteg, vagy még rosszabb, és el kellene szaladnia. Végül nem tette. Jani bá pedig mikor már mindketten a szobában voltak, hellyel kínálta, a falon meghúzott egy kart, és a fejük feletti mennyezet elmozdult, elhúzódott, és látni engedte a tündökletesen szikrázó, fényes augusztusi égboltot, a megszámlálhatatlan izzó csillaggal. Az öreg felbontott egy sört (már akkor is ivott a gépházban, csóválta a fejét Kristóf), és elkezdett beszélni a régi Weltraumról. Mert mindig van egy régebbi Weltraum, amiről Jani bá órákig képes beszélni azzal, akit arra érdemesnek talál. Egy régi Weltraum, amire emlékezni lehet. Egy régi Weltraum, ami után Jani bá sírhat.

Kristóf persze már akkor sem sokat értett abból, amit mond neki Jani bá, de emlékszik, így mesélte, ő volt az első ember, akinek bevallotta, hogy ő a fiúkat szereti. És habár Jani bá erre csak annyit mondott, hogy „a kutyát nem érdekli, ugye, tudod?”, mégis óriási kő esett le a suhanc Kristóf szívéről. Azt mondja, hogy szerinte Jani bában ugyan van valami félelmetes, de ugyanakkor ott fent a gépházban, fejük felett a csillagokkal, volt valami megnyugtató is. Ha kiválaszt téged, akkor mesél neked a Weltraumról, és bevallhatod minden titkodat. Persze, lehet, hogy nem fogod érteni egy szavát sem, és őt nem fogja érdekelni az, amit te mondasz neki. De utána sokkal könnyebb lesz, hidd el. Beszélgetni nagyon jó. Angéla nem is tudja, milyen szerencsés.

Vissza a tetejére