Pinky

(regényrészlet)

 

 

Behívott minket magához, mert gondoskodó, mert – ezt akkoriban még nem tudtam, de ma már igen – az ő dolga volt, hogy őrizze a rendet Penduben. Vagy ha a rendet nem is – hiszen a kutak mélyén, a pöcegödrökben, de legfőképpen az agyakban sosincs rend –, legalább annak látszatát, a törékeny békét, aminek a repedéseiből unos-untalan felbugyborog valami, viszont elég csak letörölni egy frissen mosott zsebkendővel, és úgy tenni, mintha soha nem is lett volna ott. Moira tanárnő volt a kéz és a kendő, mi pedig Caracallal két zavart macskaporonty, akikre ha nem vigyáznak, előbb-utóbb összekarmolják majd az évszázados diófa szekrény oldalát.

Ültünk vele szemben, nem a lakásán (oda is eljutunk egyszer), hanem a tanáriban, édességgel kínált, amit nyilvánvalóan Von Max boltjában vett (nekünk akkor még „Max bácsi”), megigazította a szemüvegét, és úgy nézett ránk, mintha az elárvult unokái lennénk egy behavazott szentestén.

– Szeretném, ha tudnátok, hogy nem azért vagytok itt, mert rossz dolgot tettetek.

Lopva egymásra nézünk Caracallal: rengeteg rossz dolgot tettünk, beleolvastunk anyáék könyveibe, gúnyolódtunk Onyxon, csak mert ő a legkisebb, és egy köpőverseny is volt a hátsó udvarunkon múlt pénteken, de ezek egyike sem tűnt annak a bizonyos rossz dolognak. Egyáltalán, nem jutott eszünkbe egyetlen olyan bizonyos rossz dolog sem, aminek okán rászolgáltunk volna erre a beszélgetésre.

– Beszéltem édesanyátokkal, és elmondta nekem, hogy az öcsétek beteg. Ezt elmondta nektek is, ugye?

Bólintunk: egyszerre, mint egy komédiában.

– A betegség szörnyű és hatalmas teher, nagyon sokan nem tudják elviselni. Azt hiszik, az isten büntette meg őket, amikor csak a véletlen, azt hiszik, megérdemlik azt a sok-sok szenvedést, pedig nincs benne semmi, amit megérdemeltek volna. Értitek ezt?

Bólintunk megint.

– Hogyne értenétek, ti okosak vagytok, nem kerestek ott még több bánatot, ahol úgyis akad bőséggel. De vannak, akik nem elég érettek ehhez, és ezt meg kell bocsátanotok nekik.

Hallgatunk.

– Láttam, mi történt ma délelőtt, és azt is láttam, hogy bölcsen cselekedtetek.

Erre felnézünk. Sok mindennek éreztük magunkat ezen a délelőttön (gyávának, gyengének, ostobának és tehetetlennek), de bölcsnek pont nem.

– Ők nem tudják, amit ti igen. Nem tudnak arról, amiről az előbb beszéltem nektek, a véletlenekről és a fájdalomról. A tudatlanság pedig tudjátok, mit eredményez?
Rázzuk a fejünket.

– Félelmet. Félelmet bizony, akik ebben benne voltak ma délelőtt, tudatlanok és félnek, de a legjobban a hangadók rettegnek, ők rejtik a rettegésüket a hangjuk mögé. De ti otthagytátok őket, elsétáltatok az öcsétekkel, ahogyan azt egy bölcs ember teszi.

Tart egy kis szünetet, mintha választ várna. Nem kap.

– De meg is tudtok bocsátani nekik? Képesek vagytok szemet hunyni az ostobaság fölött és megszánni a félelmet?

Most tényleg választ vár. A kezeimet nézem, kicsik és tiszták, akkoriban mindenem kicsi volt, és tiszta. Ez múlik majd el először, és napokig szedegethetem majd a körmöm alá ragadt békanyálat.

– Persze – mondom végül –, nincs bennünk harag.

Aztán csak várjuk, hogy Moira néni utunkra engedjen minket.

 

Alig fél órával a beszélgetés előtt kint ültünk az iskolaudvaron, és nem csináltunk semmit, csak tömtük a fejünket az otthonról hozott szendvicsekkel – két szelet kenyér közé préselt fűszeres sajtkrém és sonka, aminek néhány óra után megváltozott a szaga, de soha nem döntöttem el, hogy egyértelműen büdösnek tartsam-e. Onyx viszont eldöntötte, és egy harapás után fintorogva pakolta vissza a tarka szalvétába bugyolált csomagot. Két-három hete nem volt étvágya, ezt tudtuk mindannyian, és fogyott is, elég volt ránézni az arcára és a karjára.

– Kéred a csokimat?

Az öcsém megrázta a fejét: – Fáj a hasam.

Egy mászókánál vertünk tábort: ahhoz már túl idősek voltunk, hogy másszunk (vagy csak annak éreztük magunkat), de üldögéléshez tökéletes volt. Én is letettem az uzsonnámat, leugrottam a sárgára festett rúdról, ami valamiért Onyx karjára emlékeztetett, és szembenéztem velük: – Szeretnél hazamenni?

– Nem.

Talán akart többet is mondani, de ehelyett összeszorította az ajkait – a tekintetében egy csapdába szorult állat tehetetlensége csillogott –, majd mégis engedett az ingernek, és maga elé hányt. Alig volt valami a gyomrában: a tócsát szinte azonnal felitta az iskolaudvar pora, csak a farmerjén maradtak meg az epezöld cseppek. Ezt a többiek is észrevették, és Bütyök vezetésével egy gyerekhorda indult meg a mászóka felé.

– Talán mégis menjünk haza.

Caracal leugrott mellém, és leseperte a morzsákat a nadrágjáról: – Szólok egy tanárnak, hogy el kell mennünk.

– Ne is gyertek vissza!

Bütyök mellett három-négy haverja álldogált, ugyanaz a társaság, akikkel délután járőrözni szokott Pendu utcáin. Bütyök szerint az apja kérte meg őket, hogy segítsenek, de ez valószínűleg nem igaz. Nem csak azért, mert Penduben nincs szükség egynél több rendőrre –annak is igen ritkán akad dolga –, hanem azért is, mert Bütyök apját sokkal jobban érdeklik a dobozos sörök és a szolgálati fegyverrel lelőhető mókusok a kertjük végében, mint a közbiztonság. Évekkel később ezért nyugdíjazzák: egy napfényes délutánon majd találkozik élete legnagyobb és legveszélyesebb vörös mókusával, aminek láttán ijedtében szilánkosra lövi a saját lábfejét.

Egyszerre fordultunk feléjük Caracallal, Onyx a hátunk mögött újra öklendezni kezdett, és talán a szélirány miatt, de most megcsapott az epe kesernyés bűze.

– Szerintem mindhárman elkapták már – mondja valamelyikük, a többiek pedig helyeselnek.

– Úgy hallottam, azt se tudják, mi ez. Akármi lehet.

– Biztosan AIDS – ezt az egyikük azzal illusztrálja, hogy néhány ujjával dugást imitál.

– Tuti, hogy az.

Nyelek egyet: a sajtkrém megromlott a torkomban. Habár ő a fiatalabb, Caracalnak több a lélekjelenléte: – Ha nem engedtek ki, nem tudunk hazamenni.

– Aha, most elmentek, holnap meg visszajöttök, mintha mi sem történt volna.

Közelebb araszolnak.

– Mi a biztosíték arra, hogy nem hozzátok be ezt a szart megint?

– A szavamat adom.

Rám néznek mindannyian, még azt is elhiszem, hogy gondolkodnak, aztán megrázzák a fejüket: – Az semmi.

Mielőtt válaszolhatnék nekik, Caracal harákolni kezd. Mélyről és átéléssel, mint a lerobbant vénemberek Max bácsi kocsmájának árnyékos zugaiban. Ezzel újra megnyeri a figyelmüket: – Amelyikőtök közelebb jön, az ebből kap az arcába.

Megforgatja a szájában összegyűlt slejmet, nyammog hozzá, mintha túl nagy adag vaníliajégkrémet kanalazott volna be. Onyx mögöttünk abbahagyta az öklendezést, és most csak nyálkásan szuszog, mint akinek eldugult az orra.

– Rengeteg AIDS van egy olyan culában – mondom –, egyenesen hemzseg az AIDS-től, és az öcsém rohadt messzire tud köpni.

Caracal bólogat: – Tegnap véletlenül leesett egy csepp, és ott mozogtak benne. A sok kis AIDS, még a hipó is nehezen ölte meg őket.

– Pedig az megöl mindent.

Tanácstalanok, mind Bütyökre néznek, várják, hogy kiadja a következő utasítást. Ő lenéz a hányástócsára a porban, aztán vissza Caracal arcára, látni rajta, hogy borsónyi agyában információk után kutakodik erről az AIDS-dologról, de nem talál semmi használhatót. Jobban oda kellett volna figyelni arra ismeretterjesztő filmre a híradó előtt.

– Menjetek csak – nyögi ki végül –, de ha holnap visszajöttök, ki lesztek hipózva ti is.

Mentünk.

 

Moira tanárnőnek, minden jó szándéka ellenére, valószínűleg fogalma sem volt arról, pontosan mi történt a mászókánál. Csak annyit láthatott, hogy leszegett fejjel kisétálunk Bütyök bandájának gyűrűjéből, és meg sem állunk a tanáriig, ahol Onyxszal a védőnő, velünk pedig ő foglalkozott. Anya még ebédidő előtt bejött értünk az iskolába, a szemei véresek voltak, a bőre pedig száraz. Megbeszéltük, hogy elviszi Onyxot az orvoshoz, de mi hazamehetünk, ha akarunk. Otthon mindent megbeszélünk, mondta, és másnap meg is beszéltünk, de akkor már késő volt.

Szokatlanul sok kóbor kutya járta aznap az utcákat. Többségüket ismertük, és a gazdájukat is, de felbukkant néhány, amiket még soha nem láttunk. Szaglásztak az árokpartokon, követtek minket a szemükkel, és olykor utánunk is lódultak, behúzott farokkal kuncsorogva a hátizsákunkban szagló szendvicsmaradékokért. Odaadtuk végül nekik, és ahogy egy mustársárga tacskóféleség – ősz pofával – a tízóraimat csócsálta, azt mondtam Caracalnak:

– Nem fognak leszállni rólunk.

A kutya a kezéből evett, hagyta megvakarni a fültövét, aztán mikor az utolsó falat kenyérhéj is elfogyott, elszaladt.

– Lehet.

– Ez tuti.

Caracal felállt és leporolta a nadrágszárát. Ugyanolyan magas volt, mint én.

– Majd megunják. Tudod, hogy mindent meg szoktak unni.

– Addigra lehet, hogy mindegy lesz.

Úgy néz rám, mint aki meg akarja kérdezni, mire is gondolok pontosan, de végül nem kérdezi meg. A tacskó biztos távolból figyel minket.

– A tanárnő beszélni fog velük.

– És?

– És? Beszél velük, és leállnak, különben kicsapják őket vagy mittomén.

– Vagy beleszarnak.

Átvágunk a parkon, amiben a szobor most emberi torzónak tűnt, és nem jégkrémnek. Boldog torzó, amelyiknek nincs más dolga, csak ülni egész nap a mályvabokrok közt, és tűrni, hogy lefossák a cinegék és a tövébe pisáljanak a kóbor kutyák. Séta közben megnéztem magamnak, és arra jutottam, hogy én nem akarom, hogy akármilyen kutyák lepisáljanak.

– Tudsz jobbat? – kérdi Caracal a mályvabokrok közt.

Megdörzsölöm a fülcimpám: – Ötletem, az van, de nem fog tetszeni.

Az ajkába harap. Már akkoriban is csinálta.

– Mi az?

– Ha Bütyök leszáll rólunk, a többiek is le fognak, ugye?

– Azt hiszem.

A torzó arca – ha egyáltalán az tényleg arc, és nem belelátunk valamit, ami nincs is ott – bamba. Elégedett magával, szinte mosolyog ránk, persze azt is bambán.

– Tehát csak meg kell leckéztetnünk, és minden rendben lesz.

– Meg akarod verni?

– Azon túlteszi magát, és visszatámad. Nem akarjuk, hogy visszatámadjon.

– Akkor?

– Olyat kell mutatnunk neki, amit nem felejt el. Ami akkor is vele marad, amikor mi már messze járunk.

Találkozik a tekintetünk, és Caracal tudja, mire gondolok. Penduben egyetlen hely van, ahová elviheted, amit el akarsz felejteni – és amit épp ezért nem felejthetsz el soha.

 

Ha megmerítkezel a Békák tavában, akkor az kimos belőled mindent: összetört szívű szerelmesek járnak ide egy éjféli úszásra, hogy aztán úgy kússzanak vissza a partra, hogy már arra a bizonyos névre sem emlékszenek. A hínártól és iszaptól sűrű víz elmos mindent, azt beszélik, épp attól ilyen sűrű, ami benne maradt, amit az úszók hátrahagytak, hogy ne kínozza őket többé. De ugyanez történik akkor is, ha valaki mást merítesz alá, nem pedig a saját lelked. A tónak mindegy.

Bütyök és a barátai hordában járőröztek délután, talán még pár kóbor kutyát is megrugdostak, de végül, mint általában, a rendőr fia egyedül indult haza a falu szélén álló házukhoz, ahol a kert végét – kerítés híján – fatörzsekre spriccelt mókusvér és széthagyott sörösdobozok jelezték. Ezen az estén nem ért haza: Caracallal az árnyékból figyeltük, ahogy elhagyja az utolsó utcalámpa fénygyűrűjét, és amikor befordult volna a saját utcájába – utcának túlzás is volna nevezni, lebetonozott ösvény, ami genetikai hibaként válik ki a főútból –, utolértük és az útját álltuk. Nem volt nehéz: Bütyök őszintén rettegett attól, hogy hozzáérünk, és amikor Caracal megértette vele, hogy ha megpróbál elfutni, nyakon köpi, valószínűleg a szökés gondolatáról is letett. A csuklóit hátrakötöttük: a konyhából csent spárga messziről virított a fehér kamaszbőrön.

– Ezért ki fognak csapni titeket, ezért apám be fog zárni titeket, és eldobja a kulcsot.

– Hova zárna be? A pincébe a döglött mókusok közé? Penduben nincs börtön.

– Akkor elvisznek egybe, a göthös öcsétekkel együtt.

A cipőm talpával taszítok egyet a hátsóján, elvéti a ritmust, de utána nyugodtan sétál előttünk tovább: – Honnan veszed, hogy apád vagy bárki tudni fog erről?

– Mert elmondom nekik, gyíkarc, az lesz az első, hogy elmondom nekik.

A betonútnak vége: jobbra az erdő széle, balra a növekvő tisztás, aminek a közepén ott vár minket a Békák tava.

– És ezt honnan veszed? – kérdezem, miközben gyengéden bal felé irányítom. Lépteink nyomán az alkonyi lehűléstől kába tücskök ugranak szét a fűből. Mintha lassított felvételen néznénk őket.

Von Max kocsmájába jár egy öregúr, aki állítólag fiatalkorában úszott egyet a tóban. Húsz lehetett vagy huszonöt, és összevitatkozott a barátaival, hogy a Békák tava babonaság, vagy a hínár tényleg abból növekszik, amit az emberek benne hagynak a vízben. Meztelenre vetkőzött és alámerült, egy egész csapat figyelte, ahogy lubickol, köztük volt Bütyök apja egy karton sörrel, tanárok az iskolából, akik akkor még nem voltak tanárok, csak okoskodó nyikhajok, lányok, akikről nem lehetett tudni, mi izgatja őket jobban, a meztelen férfi mutatványa vagy a legenda a békalencse alatt.

Kétszer úszta át, ami nem nagy teljesítmény, mert a tó valójában igen kicsi. Egyszer oda és egyszer vissza: aztán kimászott a langymeleg vízből, ernyedten lógó péniszére zöldes moszatdarabok tapadtak és borostáját körömnyi levélkék díszítették. Ránézett a feszülten figyelő tömegre, mosolyra húzta a száját, és annyit szólt:

– Nincs ott semmi. Sehol nincs semmi.

Azóta sem beszélt többet, csak tologatja a sakkfigurákat a kopott táblán és fejrándításokkal rendeli az újabb italokat.

Bütyöknek is eszébe juthatott a történet, mert lassítani kezdett. Caracal előrelátóan megfogta a csuklók köré hurkolt spárgát.

– Ezt nem tehetitek…

– Nyugi.

– Ezt rohadtul nem…

– Ha nem hallgatsz el, le foglak köpni.

Elhallgat. Az AIDS ijesztőbb egy iszapos tónál, ami talán csak egy babona, és minden történet róla homályos gyerekmese. Bütyök nem látja, ahogy egymásra nézünk a háta mögött Caracallal, és mindkettőnk tekintetében ott a tanácstalanság, hogy hogyan tovább. Én látom a sajátomat az övében, ő látja a sajátját az enyémben. Azt nem beszéltük meg, meddig menjünk el. Fogalmunk sincs, mennyi az elég.

– Nem akarunk elvenni tőled mindent, Bütyök. Csak a félelmet és gonoszságot, az összes többi a tiéd marad.

– A fogaidat is kitörhetnénk, de nem tesszük.

– A szádba köphetnénk.

Nem felel semmit. Alig pár méterre vagyunk a tótól, a föld már puha, a füvet felváltották az élénkzöld vízinövények. Átázott a cipőm, megállunk és leveszem.

– Szerintem te is vetkőzz – mondom Bütyöknek.

– Tessék?

– Ruhában akarsz úszni?

– Nem akarok úszni.

– Mi sem akartunk sok mindent. Csak ülni és tízóraizni.

– Most meg azt sem tudjuk, hogy bemehetünk-e egyáltalán az iskolába anélkül, hogy a tuskó haverjaiddal belénk kötnél.

– Gyertek, az hülyeség volt, az csak olyan…

– Tudod, milyen érzés az öcsénknek úgy végigmenni a folyosón, hogy magadfajta összesúg a háta mögött? Minek is hívjátok? Takonyporonty?

– Azt nem én találtam ki!

– De hagytad, hogy használják.

– Rendőr akarsz lenni, nem? Mint az apád, de még a saját haverjaid közt sem tudsz rendet tartani.

– Pedig ez a munka felelősség. Vetkőzz!

– Összekötött kézzel nem tudok.

Most kezdenek kuruttyolni. Fel sem tűnt, de eddig csend volt, viszont ahogy Caracal leoldja Bütyök csuklójáról a spárgát, rákezd az egész tó. Bütyök megrázza a kezeit (zsibbadtak lehetnek), ránk néz, olyan megalázottsággal és gyűlölettel, amilyennel mi néztünk rá délelőtt a mászókánál. Aztán nekilódul, és rohanni kezd.

Talán az esti félhomály, talán a pánik miatt, vagy mert a tó szántszándékkal csalja magához az embereket, hogy etessék meg, Bütyök nem Pendu, hanem a Békák tava felé rohant, komikusan trappolva a lábai alatt meg-megsüppedő növénycsomók és apró iszapgödrök között. Én indultam utána először, gyorsabb és biztosabb manőverekkel ugrándoztam a mocsaras földön, és mire Bütyök elérte volna a mélyülő víz szélét, addigra már a sarkában voltam. Mikor rájött, hogy elvétette az irányt, megtorpant, engem viszont vitt tovább a lendület: nekiütköztem, összekapaszkodva borultunk bele a vízbe, és ő került alulra.

Abban a pillanatban gyűlöltem, és biztos voltam benne, hogy megérdemli, amit kap. Kúszni próbált – még mélyebbre a tóban –, de én a hátára ugrottam, megmarkoltam a hínártapintású haját, és a víz alá nyomtam a fejét. Bugyborékolt. Brekegett.

Kiemeltem, hallgattam, ahogy kapkodja a levegőt, úgy éreztem, mondanom kellene neki valami kegyetlent, de nem jutott eszembe semmi. Visszanyomtam inkább a víz alá, rángatózott, tiszta rodeó volt a hátán ülni. Caracal kiabált: messziről hallatszott a hangja, mintha a mocsaras part, ami a Békák tavát övezi, időközben nőtt volna. Nem sokat: csak annyit, hogy az öcsém még ne érjen oda hozzánk.

– Érzed, ahogy megtisztulsz?

Vizet köp, és hínárt. Már meg sem próbál lerázni a hátáról, csap egyet-kettőt a karjaival, de csak az iszapot és a csiborokat kavarja fel. Hagyok neki egy levegővételnyi időt és visszanyomom. Akkor is a víz alatt van a feje, mikor Caracal mellénk ér, és rám kiált, hogy engedjem el.

Elengedem.

– Meg is ölhetted volna.

Úgy ugrok fel Bütyök hátáról, mintha hirtelen felforrósodott volna. Caracal a hátára fordítja, így állunk fölötte, figyeljük, ahogy remegő kezekkel szedegeti a hínárt a szemgödréből és az orrlyukaiból. Kezet nyújtunk neki, mikor megpróbál felállni, támolyog, de nem esik vissza. A szemei üresek: ránk néz velük, de úgy tűnik, fogalma sincs róla, kik vagyunk. Nekünk meg arról nincs fogalmunk, mit mondhatnánk neki.

Köp egyet: sötétzöld hínárcsomó csapódik a szájából a vízbe. Megfogjuk a vállát, mert úgy fest, el akar dőlni megint. Belénk kapaszkodik, így cuppognak a lépéseink, mikor távolodunk a Békák tavától.

– Köszönöm – mondta Bütyök félúton. És másnap nem kötöttek belénk.

Vissza a tetejére