Gergely Ágnes: Két szimpla a Kedvesben (memoár), Európa Könyvkiadó, 2013

Bajos dolog az emlékezet, és még bajosabb az emlékek elbeszélése. Talán úgy lehetne közelíteni valamelyest az ideális emlékmondáshoz, ahogyan a busmanok a gyerekeket okítják. Egyszerre több, de legalább két bölcs öreg mondja a magáét hevesen gesztikulálva, afféle totális élményt nyújtva a remekül szórakozó, és a mondandók velejét tökéletesen fölfogó gyerekseregnek. Így aztán valami keveset képesek megőrizni abból a komplexitásból, amit az élet észlelése jelent.

Ehhez képest a memoár még sokkal összetettebb, hogy úgy mondjam, hatványozottabb elbeszélői intenzitást igényelne. Lehetetlen küldetés. Nincs akkora tér és annyi idő, amennyi elég volna rá. Nem marad más, mint a tömörítés szinte a végletekig. A múló idővel egyre sűrűbbé gabalyodó emlékszövevényből föl-fölrántani a fonalak némelyikét. Mégsem az a legveszélyesebb és legnehezebb ebben, hogy éppen melyiket tépjük föl a végtelenül soknak látszóból. Persze ez sem könnyű. Nemcsak irodalmilag, de emberileg sem. Az igazi megpróbáltatás a múlt megidézésének mikéntje, hiszen, ahogy Gergely Ágnes is írja: „A történet besároz minden tragédiát.” Az író tehetetlenül sározza be gyémánttisztaságú észleleteit, meggyőződéseit, tapasztalatait. Nem tehet mást.

„A Kommün végnapjaiban a házat kirabolták a bőrkabátosok, ’Kun Béláék’, a megmaradt holmit elvitték a fehérterroristák, ’Héjjasék’, végül betörték a kertkaput a románok, Laci bácsi úgy rohant le a pincébe, mezítláb, kezében szalmakalap. A román tiszt – inge alatt fűző, száján ajakrúzs – el akarta hajtani a tehenet; nagyanyán kizavarta sodrófával.” Nem pontos a meghatározás, de nem találok rá jobbat: balladai sűrítésű elbeszélés ez. Lírai próza, költői memoár. De mentes minden lekerekítő gyönyörködtetéstől. Ha kutatunk a jelzők között, akkor nem a szép jut eszünkbe ezzel a könyvvel kapcsolatosan.

Nemcsak a történeteket, de a történetek szereplőit is a sűrítő módszerrel helyezi képbe Gergely Ágnes. Rövid, metaforikus, érzéki erejű megjelenítéssel: „Szépségét anyám úgy viselte, mint valami kéretlen szárnyat; megszökött a Miss Hungária-választásról, amikor a nézőtéren a nevét kiáltozták mint esélyes jelöltét.” S ezzel a következetesen alkalmazott írói módszerrel a zegzugos elbeszélés atmoszféráját háborítatlan egységben tartja meg, önmagát mint elbeszélőt pedig tévedhetetlen pontossággal mutatja föl. Mert az igaz, hogy a történet besároz, de a történet írója folyton tisztogatja a munkaasztalát, ha van benne becsület. Azzal, ahogyan egyszerre mondja el a történetet és vele egykori, későbbi és mostani önmagát, a történet elbeszélőjét. Így megteszi a tőle telhető legtöbbet az emlék méltóságáért. Erőszaknak nyoma sincs, mégis a kötet első néhány oldala után világossá válik, itt nincs választási lehetőség: Gergely Ágnes szabályai szerint kell „játszanunk” az ő memoárjában. Márpedig, s ezt is tőle tudjuk: „csontkemény szabadság, a Játék”. A játék pedig mindig társas, ha tudatában vagyunk, ha nem.

Még egy nagyon fontos dolgot terítékre vesz az író ebben a memoárban. Azt, amiről nem akar beszélni. A memoár nem Freud díványára való, legalábbis nála nem. Arany János-i gesztussal veti oda a korlátlan intimitásra éhes olvasónak: „Tárja fel a fene.” S milyen igaza van! Csakis az összefüggések, együttállások érdekesek. Az ostoba utókor „feltárja” a múltat, pedig így csak besározott tragédiákat találhat.

Gergely Ágnes folyamatosan kibeszél a könyvből, valakinek írja a memoárt. De nem a tudatlan utókornak, hanem olyannak, akivel nem kell semmit feltárnia, legföljebb fel- és megidéznie. Olyannak, aki a társ volt, vagy inkább lehetett volna. A játék – életé és emlékezeté – mindig társas. Ahogy öregszünk, egyre inkább megértjük ezt is.

Barna Imre, a kötet szerkesztője joggal állította a Petőfi Irodalmi Múzeumban az ünnepélyes könyvbemutatón, hogy a Két szimpla a Kedvesben regény. Gergely Ágnes regényeiben mindig erős volt az önéletrajzi elem, ezúttal pedig az dominálja a kötetet. Nincs itt semmiféle félreértés. A megidézés kemény őszintesége, a szereplők néven nevezése nem azonos a dokumentum nyerseségével. Éppen az emlékek méltóságának megőrzése követeli meg a regénnyé formálás nehéz mesterségét. Nagyon pontos Ferencz Győző ugyanott elhangzott megjegyzése az emlékek zaklatásáról. A zaklatás kölcsönös és permanens. Az írót kísértik az emlékek, ő pedig folyton újraírja ezeket. Mást nem is tehetne. Az életet és sorsot újraírni pedig csakis szépprózában lehet úgy, hogy mindig egy kicsit másról és máshogyan szólunk, de mégsem hazudunk.

Sőt, egy kis túlzással azt mondhatnám, az írónak kutya kötelessége újraírni az emlékeit, hiszen ahogyan halad előre korban és mesterségben, végre érezni kezdi az anyagot, ahogy a tanuló vasesztergályos – mint a fiatal Gergely Ágnes egykor a gépe mellett. A jó író és az esztergályos esetében tán az a legnagyobb különbség, hogy előbbinek a „selejtjei” is értékesek, a mesterdarabot pedig sohasem készítheti el, pedig azzal bajlódik folyton. Az olvasók nagy szerencséjére – teszem hozzá gyorsan.

Egy kicsit félve írom le, de Gergely Ágnes memoárja – életműve – még valamiért nagyon fontos: női történet ugyanis. Óvakodnék a divatos gendertémába belegabalyodni, nem is stílusra vagy különleges szemléletre gondolok, hanem arra az egyszerű, de súlyos tényre, hogy ez egy olyan emberi történet, amit történetesen egy nő élt meg és beszél el. Azt hiszem, sem több, sem kevesebb szót nem érdemel ez.

Mi tagadás, írás közben egyre csak odázom a recenzensi kötelességet: összefoglalni valahogyan a kötet velejét. Röviden ismertessem, miről szól a könyv? Aki éppen most olvasta ki a Két szimpla a Kedvesben szürkés-zöldes kötetét, rajta az írógépbetűket idéző szavakkal, pontosan érteni fogja ódzkodásomat. Hígítsam könnyen fogyasztható limonádévá a töményt? Vagy válasszam a tetszetősebb és divatosabb módszert? Piszkáljak ki találomra néhány hatásos részletet „kedvcsinálónak”? Nem visz rá a lélek, hiszen már az elején elfogadtam, hogy ebben a társas játékban Gergely Ágnes szabályai szerint veszek részt. Így aztán legszívesebben elkezdeném lemásolni szóról szóra, hogy korlátolt és mechanikus módon ugyan, de hiteles maradjak. Hogy ne sározzam be más emlékeit.

De másolni persze nem kell, minek is. Jut mindenkinek hely ebben a „felfénylő sötétségben”, ahogy a kezébe veszi és olvasni kezdi a memoárt.