Az öregedő Isten

 

 

A csokoládét, azt szereti az öregedő Isten…

 

Fogatlan szája mosolyra nyílik olyankor,

ha csokit lát az Isten, és igen, ekkor valóban

jókedvű is. Kevés öröme van már, nem sok

minden maradt meg, amiért még lelkesedni

érdemes. De a csokoládé! Ha az ajkai

közé veszi, és lassanként a megkeményedett

ínyével kicsit megropogtatja a lassan olvadó

csokiszeletet, nos, olyankor a tekintete ismét

a régi. Érdemes mindeközben az arcába nézni,

szinte évtizedekkel fiatalodik vissza, és

a teste is energikus lesz megint, olyan,

éppen olyan, mint amikor a világot teremtette.

Mint amikor megteremtette szomorú, haldokló

világunkat.

 

Mondom, a csokoládét, azt szereti az Isten…

 

És persze a bort. Na azt még nagyon, csokival

együtt, ahogy szopogatja a csokit, és rá egy-egy

korty könnyű, fűszeres vörösbort iszik, na,

ez már maga a boldogság. Csillog a szeme, ahogy

az ajkához emeli a poharat, kicsit vár olyankor,

a szájában megmelengeti a mennyei nedűt, és

szinte érezni, hogy mosolyog kivételes lénye.

Nekem megint csak a Teremtés pillanata jut

ilyenkor eszembe, ha tanúja lehetek a bor

ilyeténképpen kivételes ízlelésének, ahogy

egy pillanatra kilépünk az idő könyörtelen

változásából, és hisszük, elhiszi az Úr, hogy

még bármi lehet. Mindent elfeledtet velünk

a testi élvezet.

 

Mondottam, Ember, a csokoládét szereti az Isten,

 

és olyankor, ha csokit és borocskát fogyaszt az Úr,

mondottam, elnyugszik a világ. Nem lőnek egymásra

fegyveres banditák, és ha magasba száll a repülő,

nem fenyegeti semmilyen rakétakilövő, nem történik

erőszakos halál, ha az Úr jókedvűen csokira talál,

és mellé bort iszik. A szomszéd Zsuzsika sem hisztizik,

nem nyafog, hogy fájdalmasan búvik elő a fog, nem

kiabál a házmester sem, hogy áll a lépcsőházi bál,

és a házőrző farkaskutya nem őrjöng vicsorítva

a kis kedvenc sziámi kandúrra, és nincsen ilyenkor

tüntetés semmilyen ügyben, mert köröttünk a teremtett

lények, a nagyképű szerények s a gazdag szegények,

tudják, hogy jókedvű az öregedő Isten. És ilyenkor a világ

már nem hasad tovább…

 

Mert élni azért szeret, barátunk, az Isten.

Vissza a tetejére