Hernán Cortés találkozása a csokoládéval

 

 

 

A bilaterális megállapodást lezáró és azt teljes terjedelmében megszentesítő protokoll részeként már csak egyetlen apró mozzanat maradt hátra. A szemben álló vagy inkább ülő, részint pedig guggoló feleknek a kézjegyükkel ellátott dokumentum fölött el kellett fogyasztaniuk az egyezségre jutás italát. A spanyolok mindenre föl voltak készülve, ám ez a fejlemény teljesen váratlanul érte őket. Hónapok óta vergődtek a szúrós indák függönyével teleaggatott erdőkben, túlméretezett, vérszomjas ragadozókat rejtegető hegységekben, rothadó tojás bűzével fertőző ingoványokon, a pokol tüzével hevített, csontszáraz sivatagokban, miközben folyamatosan kaszabolták ezt a naiv, jól táplált és egy közönséges csatra is rácsodálkozni képes népet, amelynek uralkodója most nyílhegyként kihegyezett figyelemmel arra várt itt, hogy Hernán Cortés végre megragadja az eléje tett obszidiánkelyhet, és belekortyoljon.

Csakhogy Hernán Cortésnek kételyei támadtak az itallal kapcsolatban. Csontjaiban nemcsak az utóbbi hetek csatározásainak fáradtsága lüktetett, hanem az a félig-meddig bizonyossággá érlelődött sejtés, hogy a világon semmit sem adnak ingyen; főként nem egy birodalmat, amely, ha leszámítjuk azt a körülményt, hogy telis-tele van a civilizált ember számára ismeretlen veszéllyel, más módon és megközelítéssel maga lehet a mennyország. Ez a csarnok is csupa fényűzés. A falakon annyi az arany meg a drágakő, hogy szinte nem is látszik tőle az építőanyag; a hordó méretű, öblös vázákba rendezett virágok pedig mint megannyi sziget csábítják maguk köré az ilyesfajta fölfedezésre fogékony, rikító tollazatú madarakat; miközben valami titkos léghuzat sejtelmesen és felettébb álmodozásra csábítóan lengeti a spanyol templomok drapériáira emlékeztető, ám azoknál összehasonlíthatatlanul könnyebb és színpompásabb kelméket.

A rozsdásodásnak indult páncéljaik alatt hidegen verejtékező spanyolok hasonlóképpen érezték magukat, mint akinek a toledói inkvizítori hivataltól hoz idézést a posta. A hadászati szempontból könnyed győzelmeket hozó csaták azért fölöttük sem múltak el nyomtalanul. Izmaikat valami ismeretlen, bujkáló láz gyöngítette, apróbb-nagyobb sebeik mint parányi hüllőkből képződött miniatűr állatkert, folyamatos lüktetéssel, vonaglással és sajgással hívták föl magukra a figyelmet; elkopott, kirojtosodott és a hajnali nyúlós ködöktől megkeményedett ruhájuk bőrt horzsoló reszelővé változott; nem beszélve a lábbeliről, ami a vizet és az ízületeket támadó hideget a legcsekélyebb ellenállás nélkül bocsátotta át magán.

Velük szemben egy kikent-kifent, jó modorú és megmagyarázhatatlan módon jókedvű társaság helyezkedett el, mert hát mégiscsak arról volt szó, hogy ezzel a szerződéssel elkerülik a vérontást, még ha annak árán is, hogy lemondanak az önállóságukról meg az aranytartalékaikról. Hernán Cortés pontosan tudta, hogy az ilyesmit sehol a világon nem veszik félvállról, és bár jelenleg nem egy politikailag kikupálódott és erős hadsereggel megtámogatott nagyhatalom áll velük szemben, azért ennek a népnek is biztosan vannak piszkos politikai trükkjei. Nézzük meg például ezt a kelyhet. A benne illatozó löttyöt Hernán Cortés régebben egyszer már megkóstolta, de akkor nem nyerte el a tetszését. Keserű volt, mint a menyét epéje – ami ugyebár köszvény ellen a legjobb orvosság –, az aztékok mégis majd megvesztek érte. A tolmács szerint azt tartották róla, hogy serkenti az elmét és élesíti a látást, nem beszélve arról, hogy a rossz szellemeket is kipurgálja az emberből.

Hernán Cortés szemében mindez nem volt több pogány istenkáromlásnál, de azt is tudta, hogy ha eltolja magától a kelyhet, a most még trónon ülő, ám a szerződés egyik titkos, le sem írt záradéka szerint napokon belül fölkoncolandó azték király arcáról lehervad a mosoly. Csak egy intésébe kerül, és a termet elözönlik félmeztelen, kőhegyű dárdákkal felfegyverzett palotaőrök, akik idomított vadállatokat küldenek harcba, és mert zárt helyen a toledói acél nem sokat ér, a spanyolok sorsa megpecsételődik. De ha megissza az italt, utána pedig egy kurtát biccentve távozik, az sem kizárt, hogy egy fertályóra múlva émelyegni kezd, és görcsökben fetrengve elterül a földön. Néhány emberét már látta ebben az állapotban, amikor egy errefelé honos varangy nyálába mártott nyíllal megsebezték őket. Meghaltak mindnyájan, mielőtt még a pap végigmondhatta volna fölöttük a miatyánkot. Könnyen elképzelhető, hogy ezt a mérget használják majd ellene is, mert a barna főzet keserű íze minden egyéb zamatot semlegesít.

Hernán Cortésnek nem volt kedve meghalni, főként nem ezen a dicsőséges napon, amikor annyi szenvedés és hányattatás után végül elérte a célját. Nagy tervei voltak ezzel az ölébe pottyant birodalommal, és nem csak az arany miatt, mert azt nyilván az utolsó karátig benyeli majd a kincstár. Miközben az útjába kerülő városokat fosztogatta, és katonáival a megállítására küldött, egyre nagyobb seregeket tiporta és mészárolta, két kardcsapás között azon gondolkodott, mi mindenből lehetne itt üzletet csinálni. Az itteni piac nyilván nem elég tőkeerős ahhoz, hogy a spanyol luxusárut befogadhassa, de fordítottan már működhet a dolog. Van itt például egy termék, amit a katonái jobb híján csöves magnak neveznek. Sütve, főzve és darálva egyaránt mennyei étel. Igaz, hogy a túlzott fogyasztása annyira fölfújja az embert, hogy hastájékban szűknek érzi tőle a páncélját, de ha este, csata után, mondjuk vacsoraként fogyasztja, reggelig eltávoznak tőle a szelek. A színes madártollakért pedig az úrhölgyek fognak kemény dukátokat pengetni, mert ugyebár régi igazság, hogy a nők a legjobb vásárlók, ezért a legnagyobb bevétel reményében őket kell megcélozni. Ez a talán legnagyobb és legbiztosabb bevételt garantáló terméke, a szárított jaguárzsírból őrölt afrodiziákum esetében is beválhat, mert az – istenkáromlás ide vagy oda – garantáltan hatásos. A katonáin többször is tesztelte a készítményt, és elmondhatja, hogy az eredmény több mint kielégítő. Bár az itteni nők nem ismerik a túlöltözöttség fogalmát, és szépség tekintetében sem állnak rosszul, a fiúk annyira nekihevültek a szertől, hogy hosszú időre mentesültek a bőség keltette megcsömörlés nyomasztó érzületétől.

De most itt meredezett előtte ez az apró, zöldeskék derengésbe burkolózó edény. Hernán Cortés legszívesebben belespiccelt volna egyet a csizmájával, hogy telibe találja vele a kaján ábrázatú, fölpuffadt hasa alapján nagy csövesmag-zabáló azték uralkodót, aztán meg kardot rántva miszlikbe aprította volna az egész delegációt. Csak azért vett erőt magán, mert tudta, hogy hiába üvöltené el teli torokból a szokásos harci formulát – istenért meg a királyért! –, a serege túl messzire állomásozik innét ahhoz, hogy ezt meghallhassák; nem beszélve arról, hogy az utóbbi napok idegfeszültségétől kimerült legénység mostanra már úgy benyomta magát jaguárzsír porral, hogy képtelen mindenfajta nem ágyban végzett harci cselekményre.

Így aztán Hernán Cortés erőt vett magát, és ujjaival a kőfotel könyöklőjén dobolva, azzal a rá jellemző szúrós nézéssel meredt az italos edényre, amivel a lefejezésükre várakozók méricskélik a fejük begyűjtésére rendszeresített vesszőkosarat. Ebben a végtelenül hosszú pillanatban borostyánkőbe dermedt pillangóként derengett elé mindaz, ami nyomot hagyott az életén. Újból látta a salamancai egyetem szemet kápráztató díszítései között az eldugott koponyán ücsörgő békát, a kopár extremadurai tájon vörhenyesbarna füvet legelésző, acélkéken csillogó testű bikákat, az Újvilág felé mutató karavella orra előtt zöld dunyhaként emelkedő és süllyedő óceánt; a vörös és fekete árnyjátéknak tűnő kubai naplementét, az őserdőbe ékelődött és a dús növényzetben szinte érzéki csalódásnak látszódó azték városokat, a sivatagot részeg óriásokként átszelő portölcséreket, és a keletről nyugat felé zúgó szivárványdíszes madárrajokat. Ez most mind egybeolvadt, és barna péppé változva belesüppedt ebbe az átkozott kehelybe.

Lényegében két lehetőség közül választhatott: ha elutasítja a megegyezést szentesítő italt, magára uszítja a most még jelentős ellenállásra képes azték csúcsvezetést, ha pedig belekortyol, az önkéntes halált választva véget vet ennek a már eddig is szerencsés véletlenek halmazának tűnő kalandnak. Lehet, hogy az Úr szándéka is éppen ennyi volt: elvezette őket idáig, hogy aztán megálljt parancsoljon, bár az sem kizárt, hogy ez is csak egy újabb próbatétel. Fölsorolni sem tudja, hányszor történt velük csoda, amíg idáig eljutottak: előfordult, hogy esőt kaptak a sivatagban, gázlót találtak a sebes sodrású folyón, és gazdag vadászzsákmányra leltek, amikor már egy morzsa sem maradt a tarisznyájukban. Talán nem is hat azonnal a méreg, és marad annyi ideje, hogy riadóztassa a sereget.

Így hát előrehajolt, és elszántan megmarkolta a tégelyt. Fölemelte, a magasba tartotta, ahogy a boroskupát szokás, aztán egy gyors fohászt rebegve belekortyolt. Arra számított, hogy a keserű íz hideg tüze azonnal megégeti a szájpadlását, miközben akkora ütést érez, mintha korbáccsal csapták volna fültövön; de ez csak egy olyan ember képzelgése volt, aki soha nem kóstolt semmilyen boszorkányfőzetet. Ez a nedű egészen másként hatott. Hernán Cortésben azt az érzést keltette, mintha nem is itt ülne, az azték főváros diplomáciai központjában, hanem otthon, az extremadurai Medellínben, a szülői ház széles, napsütötte erkélyén, annál az asztalnál, amit a mester azért gyalult tükörsimára, hogy rajzolni lehessen rajta. És nem is egy szörnypofákkal díszített, testet és lelket egyaránt megkínzó kőfotelben ücsörgött, hanem egy teljesen szokványos, hétköznapi támlás széken, amelyről a meztéllábas talpa nem ért le a földig. Éppen a kertet próbálta lerajzolni: a hámló kérgű olajfák között ágaskodó tuják őrséget állnak az apró kavicsokkal teleszórt és simára gereblyézett útnak, amelyen az apja közeledett. Fehér ing volt rajta, mellénye kigombolva, egyik vállát lábuknál összekötött fácánok füzére húzta, a másikon meg ott lógott a hosszú csövű muskéta, amely egészen az erkélyig szellőztette magából a csípős lőporfüstöt. A vázlat lassan készülgetett, mert a nap folyamatosan permetezte rá azt a meleg, sárga fényességet, amely a feketét előbb szürkévé, a szürkét pedig világossárgává halványította. Hernán Cortés egy idő után be is csukta a szemét, és hátát a szék támlájának döntve hagyta, hogy ez a kellemes érzés végigfolyjon rajta, és megsimogassa, mintha az anyja keze volna, amely az ábrándozásból visszatérítve szelíden hívja be a szobába reggelizni.

Aztán meg mintha már fázósan, bársonykabátban kucorogna ugyanott, de a kertben csak az olajfák változatlanok, a tuják helyén satnya új hajtások próbálkoznak, és bár a szék ugyanaz, a karfája erősen megkopott, a csizmába bújtatott lábát pedig be kell nyújtania az asztal alá, hogy kényelmesen elférhessen. Írótollat tartó jobb kezén majdnem olyan fehér a bőr, mint az a papír, amelyre a levelét írja, és amikor a szolgáló kijön a gyertyával meg a pecsétviasszal, föl sem merülhet, hogy megérintse őt, a gazdáját. Még néhány szó, aláírás, és készen van az iromány. Az agg Hernán Cortés akkurátusan összehajtja a papírt, odatartja a szolgálónak, hogy a gyertya fölött megolvasztott viaszt rácsepegtesse, aztán rányomja a pecsétgyűrűjét, amelyen apró betűkkel a ,,Marqués del Valle de Oaxaca” írás fut körbe. Ha elég világosan fogalmazott, az udvari kereskedelmi és élelmezési megbízott nem fogja figyelmen kívül hagyni azt az eljárást, amely az Újvilágból származó élénkítő ital finomabbá tételét magyarázza. Csak egy kis javítás kell ahhoz, hogy ebből az italból, amit a levele írása közben is nagy élvezettel kortyolgat – mert ha lehet egy személyes megjegyzése: skófiumarannyal szövi át öreg napjait –, olyan csemege váljon, amelynek senki sem képes ellenállni. Szerény, kétszázalékos részesedést kér a szabadalomért, amely nem más, mint a cukrozásos édesítés. Az uralkodók is így fogyasztják a csokoládét, ezt 1521 augusztusa óta tudja.

Vissza a tetejére