Fekete fény

 

 

A napjaim a következőképp kezdődnek. Három vödör vizet hozok a kútról a főzéshez és mosakodáshoz. Nyáron palackos gázzal melegítünk, télen a fafűtéses kályhát használjuk az ételekhez is. Én vagyok a legöregebb. Két kézzel húzom föl a vizet, egy kisebb testvérem pedig fél kézzel kicsit kitámasztja magát a kút kávájára, a másikkal a kötelet egyengeti, hogy ne csapódjon túl sokszor a vödör tartalma a tégláknak. Anyám mindezt meg tudja oldani egyedül is, de a vízhúzás mégiscsak férfimunka. A mosakodást a legkisebb kezdi. Mire én kerülök sorra, szürke, lúgos hab úszik a víz tetején. Ha női illatú szappanunk van, csak mímelem a dolgot. Egyszer az iskolában az egyik srác azt kurjantotta a tornasorban, hogy a Csokinak olyan illata van, mint egy buzinak. Utána végig a tesióra alatt eltúlzott gesztusokkal szagolgattak.

Délután zsírért kell boltba mennem. Van papucsom. Szandálom is. Csak jobban esik mezítláb menni. Kihúzom magam, a szemem méterekkel előttem jár, hogy tudjam a céltudatos, közepesen gyors tempót tartani. A mellettem elsétálók messze kilépnek a pázsitra nagy fekete cipőikkel, nehogy rálépjek a lábukra.

Üres kosarammal körbejárom az összes sort. Kíváncsi vagyok az újdonságokra. Néha az összetevőket is elolvasom, hogy az alapanyagokat a nyelvemen összeadva elképzeljem, milyen ízű lehet a halva vagy a Nutella. Mindig az édességeknél állok a legtöbbet. A neonfény úgy esik a csillogó papírokra, hogy amikor közelebb hajolok, egy pillanatig elvakít, mielőtt újra kiélesedne a kép. Nagyban. Kitöltve a látóteremet. Megérintem az egyiket. Próbálom legalább az illatát magamba zárni, de semmi sem érződik ki a gondosan hegesztett csomagból. Sebesebben veszem a levegőt, amitől finoman megzörren a csomag. Megijedek, és elejtem. Általában árgus szemekkel figyelnek a boltban, de most valahogy senkit sem érdekelek. A szelet csoki kicsinek és árvának tűnik a fényes járólapon. Hirtelen ráébredek, mennyire ártatlan ez az áhítat. Mennyire jelentéktelen a sok ezer csokoládé között ez az egyetlen darab, ami hozzám kerülve már különlegessé válhatna. Mint az elektromos feszültség, úgy erősödik a fehérség közepén köztünk ez a kapcsolat, míg az áram össze nem rándítja a testem, húzza a kezem a földig, és a csoki egyszerűen belesül a tenyerembe. Lehetetlen elengednem. Felmérem, hogy így nem hagyhatom el a boltot, szélsebesen a hasamhoz simítva a kis csomagot, becsúsztatom a fecskémbe. Egyet lépek, és azonnal zörögni kezd a papír. Sietve a farpofáim közötti vájatba illesztem, majd szorítom össze őket, hogy ne maradjon helye a sztaniolnak hangot hallatni. Berakok a kosárba fél kiló zsírt, majd lassú, feszes léptekkel megyek a kasszához.

Ahogy a sarokig jutok, elveszem a fenekemtől a szúrós csomagot. Tisztelettel tartom kezemben a csokoládét. Nem akarom a zsír mellé tenni a nejlonba.

Hazaérek, anyám szúrós szemmel nézi a fényes szeletet. Idegen a mi kis szobánkhoz. Kiveszi a kezemből, és leteszi az asztalra. Elrakja a zsírt, megszámolja a visszajárót, aztán a csokoládé fölkerül a szekrény tetejére. Nem merek méltatlankodni.

Tavaly karácsonyra az önkormányzattól kaptunk egy dobozt. A szociális munkás hozta ki, most volt bent nálunk először. Anyám megkérdezte, kér-e egy pohár vizet. Nem fogadta el, így aztán hellyel sem kínáltuk. Rossz, térdüknél kopott bársonynadrágok voltak a csomagban. Sálak, kesztyűk, cukor, tészta, rizs. És egy tábla csokoládé. Addig könyörögtünk, míg ki nem bontottuk. Hétszer három négyzetből állt össze a tábla. Nyolcan vagyunk testvérek, de Annus még nem eszik szilárdat. Mindenki kapott egy kockát, a maradékot pedig föltette anyu a szekrény tetejére.

Emlékszem, milyen volt. A fényben lenni. Édesnek lenni. Egésznek lenni. Harmóniába kerülni a belsőmnek a bőrömmel néhány rövid pillanatra, majd újra szétszakadni. Végre az a sötétség vont be belül is, amit kívül eddig bántónak éreztem. Pedig ez a szín jó. Szétárad a számban, beborítja a nyelőcsövem, megfesti a gyomrom belsejét. Azt hajtogattam magamban, hogy bárcsak távol maradtam volna, bár soha ne lenne fogalmam arról, milyen érzés a teljesség. De ez a gondolat is egy rázkódással, mint egy lázgörcs, változik át az éhes vágyakozásra, hogy csak még egyszer, egyetlen pillanatra megtapasztalhassam, milyen érzés az, amikor nincsenek a dolgoknak sarkai, hogy bármikor megsebezhessenek. Keménynek, fagyottnak érzem magam belül. Elnyeltem ezt a csöpp melegséget, mintha sohasem lett volna.

Ezután a hét minden napján megálltunk a szekrény előtt, mint a szemérmes vadak. Csak bámultunk fölfelé. A csokit nem láttuk, de amikor sokat beszéltünk róla, akkor érezni véltük az illatát. Senki sem tudta megmondani, milyen volt az íze. Amikor vasárnap megkaptuk az újabb kockát, én ostoba módon a várakozás napjait pörgettem végig a fejemben, így eltűnt a számból ez is anélkül, hogy megfoghattam volna az ízét. Amikor erre rádöbbentem, kiszaladtam az udvarra, és elbújtam a ház mögé. A falnak vetettem a hátam, leguggoltam, a tenyeremmel betapasztottam a szám és az orrom, úgy leheltem a kezembe, majd tüdőztem le az illatot. Egy órát ültem így.

Visszatérve a konyhába: anyám szoptatta Annuskát. Az egyik öcsém körbe-körberohangált egy papírrepülővel, de néha odafutott anyám másik csecséből szívni egyet. A mellbimbója csillogóan és szinte feketén emelkedett ki a bőréből, édeskés illat jött felőle. Mire megszáradt volna, Miska ismét odafutott kortyolni belőle. Belesápadtam a gondolatba, hogy ezért lehetnek mindig a legkisebbek a legelégedettebbek. A gondtalanság cukros, meleg lehelete lengte őket körül, míg én magamon csak a pólóba száradt fanyar izzadságot éreztem. Érettfelnőtt-szagom volt. Dús és oszladozó. A kicsik cuppogtak vagy kacarásztak, anyám pedig ült, feszes, barna arcán egy fekete lyuk, melybe ritmikusan helyezte a cigarettát, majd ömlött ki belőle a szürke füst. A szemei a százas szögekre emlékeztettek, ahogyan kihívóan bámultunk egymásra. A fejembe vettem, hogy ezt a tejes-édes állapotot zárja magába a csokoládé. Gyerekebb akartam lenni. Anyatejet akartam enni. A szekrény tetején lévő csokoládét akartam. Mind a hét kockát.

Másnap az iskolából hazaérve az asztalon találtam az üres csomagot. Hitetlenkedve forgattam, miközben azt kérdeztem, hát ez? Miskára rájött a fosás. Ennyivel rendezte le anyám a dolgot. Elküldött zsírért, hogy legyen miben krumplit sütni.

Este álmatlanul forgolódom az ágyban. A csokoládéra gondolok, amit anyám lopott tőlem. A sötétben felé fordulok. Az ágy szélén fekszik, feje kényelmetlenül kicsavarodva, a haja a földet súrolja. Lélegzése lassú, kifújva a levegőt, mintha halkan nyögne. Éppen csak. Közelebb húzódok. Összevissza ugrál a szemgolyója. Ujjaim lassan a hálóing madzaga felé araszolnak. Lassan meghúzzák az egyik végét, kioldódik a masni. Nyöszörög egyet álmában, a fejét visszateszi az ágyra. Oldalra fordul, nagy keble kitekint rám. Arrébb tornázom magam, számat a mellbimbóra helyezem, majd ügyetlenül szívni kezdem. A kezét a fejemre teszi. Hagyja.

 

Vissza a tetejére