< Bibinke és > a fehér csoki
Készecske A Nagy Bibinből
Nekiveselkedem ebben a kertes házkertben a tábla csokinak,
hozott tábládnál nincs szebb az őszi esőben,
legfeljebb két tábla hozott fehér,
de az is csak ősszel, az utolsó előtti nyomtatott számban,
kinyomtatom utolsó előttinek a paneles, fehér csokis számat,
mielőtt végleg átmegyek viselkedni a netre.
Kell a tábla fehér, hogy túléljem. Szám szád, fehérem fehéred.
Se veled, se nélküled élni nem tudok,
de nehéz eldöntenem, csiki-
csoki állapot. Lesz fehér táblagépem és hakapeszimakis mélcímem,
ebben a kertes házkertben örökké elérsz, örökbe olvasol,
ésszel éred fel a távozásom. Szaglok szépen,
ahogy csak egy tábla hozott fehér tud ősszel, esőben. Vagy kettő.
Feléled benned a vágy, hogy megegyelek. Hogy legépelj.
Feléled belőlem a vágyat, hogy belőled a hersebb ízeket.
Hogy felőled, hogy megészlelj. Hogy valóban
szűnsz meg a lapozásban,
nyomdaszagod táblagépekbe égett por szagává gyűl,
összetettebb lesz, mint a kertes házi legyek szeme,
s hogy tekintetükben úgy fázol fel, ahogyan régtől fogva szeretnének
a közelünkben fehéredő hasonmások, nem hiszi
ebben a kertes házkertben senki sem.
A csokifolyó őszi eső máshogy tüntet lábnyomot.
A folyó éviről beszélek, meg hogy látni másképp fogod az áthatót,
áthatni az árthatót. Először úgy áll be a fehéregyensúlyod,
ahogy póttanárnál tornasorba a folyó évre felmentett,
vajérzékeny gyerek. Szorongva, mi lesz most.
Nem érti, miért nem az udvart söpri, mint legutóbb,
onnan megszimatolni, milyen színláz a fészvilág,
láznak mitől hiszi magát a hőemelkedés,
a bordásfalnál nagyobbra ki tartja magát, mitől színes a mérséklet.
A sorból meg nem érezni semmit. Folyó ősz után a csontbőr
bokrocskák olyan megszokottan köhögnek öledben,
a védők köhécsele úgy lesz erdőd bozótja, támadóké vezércseled,
a bíró nyíltra tört sípcsontjából faragott bálvány nyakékszered,
aljnövénnyé úgy díszlik minden szavad,
észre alig veszed, hogyan fognak közre mind a boldogok,
csokoládéfosztott lelki szerények. Ápolt füvednek ángyomod
örül: esőddel rokon értelművé a hozott tábla iszonyul.
Nem vér, hanem idő szerinti időzítés az eső.
(Itt az edző időt kér Szentinek. Meg kell beszélni a taktikát.
A tiktak titkát, az idő ízét hogyan őrizze táblagép,
fehérre meszelt hálózat.) Eged cserjécskék színe
ebben a kertes házkertben, cserjécskéknek mélezzük majd azt a kéket,
ami őszegedből ered és utánozhatatlan.
A kör négyőszegesítéséről lesz szó.
Őszentsége, őszi eső, azt tudod, ugye,
hogy egészen más szag terjeng a kertesek kertházaiban,
mint a panelokban, titoktartóbbnak játszik,
nem az a barátságtalan, iskolaaulás szag,
szebbek a fehér csokis tálak, és a sablonos sütemények is szebbfélék.
Félénken kínál egy kevés fogú anyuka,
mondja, hogy kevertet nektek még nem, talán jövőre,
és akkor majd tetejébe serit is a szép lánynak,
de addig igyatok bambit, járjátok ki az iskolát,
és nekem, hogy mehessek külföldre a fehér csokiért,
mert az esőünnep fehér csoki nélkül olyan,
mint a karácsony szegfűszeggel agyonszurkált narancs nélkül,
illatlan, foghíjas. Fog hájas süteményt is csinálni, szilvalekvárral,
fehér csokit reszel a tetejére, nahát. Lapátra tesz.
Az esőevők között ott egy ritkaszőke lány, kakaóvaj minden hajlata.
Kék masnis. Fölköti kakaóvajhaját, s tarkóbőre,
a csokifehér, kivillan, annyi fehéret összetolulni egyszerre
egy szájban életmenet nem produkál még.
Pordukáltat ebben a kertes házkertben nem hazudhatok,
igazítanák útszéli, sárga angyalok.
Egy ültő helyemben kebelezlek be, kebeled
eleje, vagyis teteje olyan szépfehér,
hogy krétáért mindig én szaladok a portára,
legelöl ülsz, hajszálered útközben lássam,
ahogyan áttetszik a kézfejen, körömben a szabályos félholdat,
melyet teltté dagaszt az élesztő, ha a hálózatra végleg kivonulsz.
Visszafelé is megnézlek, akkor már szemből a szemedet,
nincs szebb az őszi esőben, jobban szeretlek meg, mint a vajat,
pedig még nem is tudom, legelöl lesz vajas íze a szádnak,
mélyebbről a csokis zuhog, a fehéres,
és onnantól folyton azt akarom majd minden ősszel,
szakadjon rám az ég minden őszerejével.
Vissza a tetejére