(Részlet egy készülő regényből)

Hat órával ezelőtt vettem be az ópiumot. Kicsomagoltam a zsírpapírból, letéptem a nedves barna húsból egy darabot, golyócskát gyurmáztam belőle, és a nyelvem alá tettem, majd az ablaknak vetettem a hátam, és vártam a hatást. A beton hűvös volt, a kősivatag felől finom por szitált a nyitott ablakon keresztül, a sivatagi úton pedig ócska iránytaxik robogtak északnak a tűző napsütésben.

Először a nyelvem zsibbadt el. Nem kellemetlen zsibbadás volt, mint amikor valaki fájdalomcsillapító injekciót kap. Elzsibbadt és eltűnt a nyelvem, mintha sosem lett volna. Nem kellett többé szavakat formáznom vele, nyom nélkül eltűnt. A hiánya nem zavart.

Ezt követte a lábam, mellyel nem kellett járnom többé, az ezerszer elátkozott kezem, mellyel a nőkhöz értem, a szívem.

A gyorsítókhoz szokott szívem, mely dühöngve pumpálja az ereimbe a vért, lehalkult. Csendes dorombolássá szelídült. Eltűnt az arcom és a szemem.

Végül megszűnt az idő.

Nem volt többé múlt, és nem volt többé jelen.

A bőrömről patakzó izzadság nem cseppent le többé a földre, a sivatag felől szitáló finom sárga por, mely beszínezte és megbetegítette a ház kertjében álló pálmákat, megdermedt a levegőben.

A kősivatagban nem pattogtak a kövek, a sivatagi bekötőúton pedig megálltak a fekete Mercedes kombik. Beduin sofőrjeik palesztin kendője, mely kilobogott a letekert ablakon, mozdulatlanná dermedt a levegőben.

Megszűntem én is. Nem emlékeztem arra, hogy ki vagyok, és mért szedtem be ópiumot. Szétszóródtam a sivatagi napsütésben.

A beduin törzsek úgy tartják, hogy az ópium a lélek fájdalomcsillapítója. Ennek a mondatnak az igazságát nem értheti meg az ember, amíg maga nem fogyasztott ópiumot. Ellentétben a többi kábítószerrel, melyeket rövid életem során kipróbáltam, egyedül az ópiumtól rémültem halálra.

Nem azért, mert attól féltem, hogy bajom lehet vagy túladagolhatom magam, dehogy. Nem tartom pótolhatatlannak magam, amióta Rebeka bejelentette, hogy sem férfiként, sem apaként nem tart rám igényt.

Nem félek a haláltól.

Ha meghalok, nem suttogja többé a fülembe holdtalan éjszakákon az ördög, hogy nem vagyok elég, és hogy két ember között semmi sem jelent semmit, ami visszafogná ökölbe szorított kezét.

Szóval nem az életemet féltettem. Egyszerűen csak az első adandó alkalommal, amikor a hatása alá kerültem, rájöttem, hogy az élet csodálatos és elviselhető, ha elegendő ópium áll hozzá a rendelkezésemre. Nincs ugyanis az a kerékbe tört elme, melyet ne forrasztana össze ideiglenesen.

Ez az, ami halálra rémített.

Tudtam, hogy amíg van nálam ópium, én ópiumot fogok enni, és minden akaraterőmet latba kell vetnem, hogy ne vásároljak azonnal még többet, ha elfogyott.

Ezt sikerült is megállnom, bár rejtély, hogy miért. Talán a neveltetésem miatt. A katolikus családból hozott állandó bűntudat tiltotta, hogy életem hátralévő részét szétszóródva töltsem a napsütésben.

Abban nem gátolt azonban, hogy különleges esetekben, ahogyan Dzsojsz mondaná, a lélek legszebb éjszakáin, magamhoz vegyem, hogy lehalkítsam a duruzsoló ördögöt, mielőtt hallgatnék arra, amit mond.

Két héttel ezelőtt pont egy ilyen különleges este volt.  Azóta az ópium hatása alatt vagyok. Éppen elég nyers ópiumot vásároltam ahhoz, hogy elég legyen a hónap végéig. Egy zsírpapírban tartom, a nadrágom zsebében.

Rendes ópiumot csak a beduinoktól tud venni az ember. Hiába is keresed, nem árulnak többé nyers ópiumot a megdőlt házak között a sáros sikátorokban.

Kairó nyomornegyedeinek örökké éhes csürhéi hamar átszoktak a Kínából érkező mesterséges morfiumtablettára, a Tramadolra, ami minden mást kiszorított a piacról.

Ha ópiumot akarsz venni, a beduinokhoz kell menned, az Ármillat törzshöz. Minden héten felhozzák a termést a központi pályaudvarra. Egy piszkos kávézóban osztják szét, keverő ventilátorok alatt, a húszmilliós metropolisz megbántottjainak. A fehér galabíjás férfi, akinek fizetsz, és aki a végén a kezedbe nyomja az ópiumot, Abu Szalemnek nevezi magát. Ez azt jelenti, hogy a béke atyja.

Felhúzott térddel ülök az ablak alatt. A szemem nyitva van, tágak a pupilláim. Nem érzékelem, de beesteledett.

Vörösen remeg a horizont, ahogyan alábukik a nap a kősivatag sziklái között. Továbbra sem vagyok sehol. Túl járok a kősivatagon, a finoman pergő homok birodalmában, az érinthetetlenek honában. Számomra nem létezik az idő.

Egy pillanatra megremeg előttem a kép. Hangfoszlányok csúsznak be alá, melyeket nem tudok értelmezni. Megint megremeg.

A sivatag eltűnik a szemem elől. Érzem, hogy ég az arcom. Most már a csattanást is hallom, és az orromban érzem valaki más izzadságának a szagát. Nem kellemetlen, mint a sajátom. Egyedül a fehérek izzadsága büdös.

„Ne halj meg, Mozungu*!”

A szemem fókuszál. Egy száznegyven kilós fekete nő térdel előttem, és megint pofon ver.

            „Ne halj meg, Mozungu!”

Most már tudom, hogy hol vagyok. Az újabb pofont azonban nem kerülöm el.

            „Ne üss meg még egyszer”.– mondom, és a kezeim közé fogom az arcomat.

„Itt van a barátod, és téged keres.”

A nőt Dzsojsznak hívják. A Kongói Demokratikus Köztársaságban született. Olyan fekete, hogy a sötétben csak a szemei és a fogai látszanak.

Hatalmas teste van, két megtermett férfi is elférne rajta. A hasán úgy hullámzanak a hájredők, mint a fekete tenger. A mellei egyenként lehetnek két kilósak. Meztelenül egy pogány istennőnek tetszik, számtalan ivadékkal.

De Dzsojsznak nincsenek ivadékai. 

Valamelyik felszabadító hadsereg megölte minden gyerekét, mielőtt Szudánon keresztül Kairóba menekült. Az ő lakásában vagyok, Ma’adiban.

Az utolsó kétszintes betonház az övé a sivatagi úton. Nem egyedül lakik. Az alsó szinten az alkalmazottjai élnek. Négy szudáni nő, akik már nincsenek otthon.

Esténként Ma’adi bárjaiban dolgoznak, ha pedig szerencsések, éjfél körül vendéggel érkeznek haza. Reggel ötkor, a ház poros verandáján fejezik be a napot. Hangosan nevetnek, és kitárgyalják a férfiakat, akikkel voltak. Dzsojsz ilyenkor mindig ideges lesz, idegessége egészen addig tart, amíg az egyik lány fel nem hozza a részét a megkeresett pénzből.

Ekkor tér nyugovóra mindenki a házban, és nem is ébred fel késő délutánig. Az, hogy Dzsojsz ébren van, azt jelenti, hogy már bőven elmúlt este hat óra.

Még mindig elég kába vagyok az ópiumtól, ezért Dzsojsz felemel a földről, és a karjaiba vesz.

„Bűzlesz, Mozungu” – mondja becézve.

„Tudom.”

Átvisz a szobán, egészen a fürdőszobáig, és ruhástul a fürdőkádba fektet, majd rám engedi a hideg zuhanyt. Fáj, ahogy a vízsugár hozzám ér. Perceken keresztül engedi a fejemre a vizet, mire visszatér belém az élet, és elkezdem levetni a vizes ruhadarabjaimat. Meztelenül állok a kádban, és a tusfürdőjével zuhanyozok.

„Rakok ki neked ruhát” – mondja, és kimegy. A léptei döngenek a lépcsőn. Fogalmam sincs, honnan vannak férfiruhái. Ezt azonban sosem fogom megkérdezni, mert ilyesmit az ember nem kérdez meg egy madámtól.

Befejezem a fürdést, a nedves nadrágomból kiveszem a pénzemet, a fekete bőrtárcámat, melyben hivatalos papírokat, útlevelet, ilyeneket tartok.

Hallom az ördög duruzsoló hangját a fejemben, hogy azonnal tegyem a számba a maradék ópiumot, de nem hallgatok rá. Fogom, és lehúzom a vécén.

A szobában egy kopott szürke farmert és egy fehér pólót találok az ágyra dobva. A farmer két számmal nagyobb, de az övemmel fel tudom venni. Felveszem a pólót is, a pénzt és az útlevelet elhelyezem a nadrág zsebeiben, majd elindulok lefelé a lépcsőn.

Dzsojsz lakosztályából egy régi falépcső vezet az alsó szintre, ahonnan a lányok szobái nyílnak. Négy lány dolgozik a házában, mind szudániak. Régebben öten voltak, de az ötödik szobát most Marcus foglalja el.

Marcus hatalmas kongói férfi, késsel az övében. Nem kifejezetten kedvel engem. Az ellenszenve nem személyes, a bőröm színének szól. Kongóban mindig bajt jelent, ha feltűnnek a fehérek.

Dzsojsz annak a lánynak a helyére költöztette be, akit az egyik vendég késsel megvágott. Nem tudni, hogy a szaudi férfi miért vette elő a kést, de a lány arcát és kezét csúnyán összevagdosta.

Dzsojsz hatalmas összeget fizetett kárpótlásul a lánynak a munkahelyi baleset miatt, de még így is vinnyogott és toporzékolt szerencsétlen, amikor kitették a szobából. Legalábbis Dzsojsz ezt mesélte. Meg azt, hogy Marcus költözött a helyére, hogy ne forduljon elő többé hasonló eset.

Négy szudáni nő lakik az alsó szinten, kétszer kétméteres szobákban. A legidősebb harmincnégy éves, a legfiatalabb tizennyolcnak mondja magát.

A kétszárnyas bejárati ajtó felett egy poros kolonialista csillár lóg, mely nem működik. A készülődő lányok szobájából szűrődik ki csak némi fény.

Leérek a lépcső aljára, ahol beszélgetésfoszlányokat csípek el:

„Nem is tudtam, hogy Szudánban élnek indiánok” – mondja egy férfi, mire csilingelő női nevetés a válasz. A férfit David Sandersnek hívják, felismerem a hangját.

Benézek az ajtón. Egy magas, vékony amerikai zsidó áll az ágy felett szövetkabátban, és a legfiatalabb szudáni lányhoz beszél. A lány miniszoknyában és kifestve ül az ágyon, pompás fekete lábait kinyújtva, kihívó testtartásban.

A nő észrevesz, és felém fordul, Sanders követi a tekintetét.

„Tudtam, hogy itt leszel” – mondja. Kezet fogunk.

„Tudtad, hogy Pokahontasznak hívják?” – mutat a nőre Sanders.

„Nem, nem tudtam.”

A nő megint nevet, kivillannak a hófehér fogai. Feláll az ágyról, és úgy, hogy jól lássuk a fenekét, felveszi a magas sarkú cipőjét.

„Nem is tudtam, hogy Szudánban vannak indiánok. Bár szerintem ez művésznév, de nem mondja el.”

„ A világ tele van indiánokkal” – mondom. – „Mi is indiánok vagyunk.”

„Igyunk egy kávét.”

„Rendben.”

A nő csalódott arcot vág, amikor kimegyünk a szobából.

„Várj, elköszönök Dzsojsztól” – mondom Sandersnek. Hátramegyek, oda, ahol a közös konyha található.

Dzsojsz a konyhaasztalnál ül, sört iszik és pénzt számol.

„Elmegyek” – mondom. A zsebembe nyúlok, pénzt veszek elő, és leteszek az asztalra ötszáz fontot. Dzsojsz végigmér, felveszi a pénzt, és a többihez teszi.

„Köszönöm, hogy itt lehettem.” – Bólint.

„Ne halj meg, Mozungu!”

Ez a szavajárása az első perctől kezdve, ahogyan megismertük egymást. „Ne halj meg, Mozungu!” – mondta, amikor egy évvel ezelőtt összeszedett a Fárisz bár előtt a földön, mert összeverekedtem a britekkel, és vesztettem. „Ne halj meg, Mozungu!” – mondta az ágyában, és akkor is azt mondta, amikor egy hónap után már minden dolgozójával lefeküdtem a lakásban.

„Ne halj meg, Mozungu!” – mondta, amikor bejelentettem, hogy elköltözök, és akkor is, amikor két héttel ezelőtt visszajöttem. Sosem értettem, mi ez a ragaszkodása hozzám, és ahhoz, hogy életben legyek. Mért számít bármit is, hogy a mozungu él-e vagy meghal. Ha valaki előtt kivégzik a családját, és megerőszakolják, az nem ragaszkodik az életben többé semmihez. Dzsojsz pedig nyilvánvalóan nem ragaszkodott máshoz, csak a pénzhez, mert a szeretettel ellentétben az mérhető. Én is fizettem, igaz, jelképesen, minden napért, amit a házában töltöttem.

„Ne halj meg, Mozungu!”– mondta, amikor rákérdeztem, aztán elmesélt egy történetet Kongóból, amit még gyerekként hallott, a lélek legszebb éjszakáiról. Hogy bizonyos események hatására az emberből egyszerűen kiszáll a lélek, és sétálni indul a holdfényben, egyedül hagyva a testet.

Napokig, hetekig, de akár évekig is magára hagyhatja. A lélek legszebb éjszakájának nevezik ezt, mert egyedül van a lélek, és nem kötik a hús bűnei. A test elárvul, nem tudja, mi szakadt ki belőle, miért nem egész. Ha nem tér vissza belé a lélek, akkor meghal, mert nincsen semmi dolga, nem tart magában semmit.

A törzs szerint, ahonnan Dzsojsz is származott, a lélek legszebb éjszakáin figyelmeztetni kell a testet, hogy ne haljon meg idő előtt, hogy várja meg, míg a lélek visszatér. A mese szerint, ha nem mondják valakinek a lélek legszebb éjszakáján, hogy ne haljon meg, az éj elragadhatja a mulasztó lelkét is.

Dzsojsz úgy gondolta, hogy nekem mondja ezt, mert kívülálló vagyok, nincs közöm Kongóhoz, hozzá, a véletlen vezetett elé, nem tudok visszaélni vele, vagy mert egyszerűbb ezt mondani, mint azt, hogy egzotikus házi kedvencnek tart, aki hajlandó lefeküdni vele.

Engem választott, nekem mondja, de én nem Dzsojszt választottam. Az én választásom egy másik nő volt. Ebből azonban nem lett probléma közöttünk, mint ahogyan bármi másból sem.

            „Ne halj meg, Mozungu!” – mondja Dzsojsz, a szemembe néz, és nagyot húz a söréből.

„Nem fogok.”

Visszamegyek Sandershez, és együtt megyünk ki a bejárati ajtón.