Lábjegyzetek VII.

 

 

(A mammerek)

 

                                                                       „Ran-tan-plan, voici le beau régiment!
                                                                       Ran-tan-plan, des enfants.”

                                                                                   (Notre mère szövege és zenéje)

 

1945 tavaszán itt, a Hegyvidéken romokban hevertek az iskolák. Az Érdi út és a Németvölgyi mackós diákjait a Sas-hegy oldalán álló apácazárda, a Notre Dame de Sion fogadta be. A fiúkat is: a derék francia apácák (a mammerek) ekkor láttak először testközelből fiúgyermekeket. Az események gyorsan peregtek a háború után. A felekezeti iskolákat államosították, a sioniak Costa Ricában folytatták áldásos működésüket.

            Az elárvult sas-hegyi épületet birtokba vette az Oleg Kosevoj, ahol a Szovjetunió egyetemeire készítették fel az arra érdemeseket. Rövid életű volt azonban ez a diákotthon is. Helyét hamarosan átvette az épület mai tulajdonosa, az Arany János Gimnázium.

            A régi Notre Dame de Sion tanárai és növendékei néhány éve minden tavasszal összejönnek. A sas-hegyi zárda épületében, természetesen. A résztvevők zöme bőven elmúlt kilencvenéves, szívós ez a háborús nemzedék, amihez végül is tartozom.

            Mi másról, a háborúról beszélgetünk. 1945 tele óta nem történt itt, a hegyen semmi érdekes. Később misét hallgatunk. Álmélkodunk, hogy amit Szent Pál a zsidókról mond, ma az első szótól az utolsóig „politically incorrect”. A szentáldozás körül is van egy kis bökkenő: nem hozott elég ostyát a pap. Kéri a fiatalabbakat, hogy ne áldozzanak. Az, hogy kettétörhetne minden ostyát, meg sem fordul a fejében. A fejekben különben sem fordul meg sok dolog ma itt. Anekdotázunk. Mesélni tudunk.

            Annak idején főtisztelendő Boroska István volt itt a zárdában a pap. Őt Söröskének becéztük, tiszteletlen gyerekek. Egyszer megkérdezte tőlünk, hogy ki mi szeretne lenni. Én azt feleltem: apáca.

            – Az lehetsz, fiam! – bólintott Boroska István. Csak mamáca nem!

            Hát csak így. Üldögélünk az alma mater dísztermében, háborús gyerekek. Itt-ott egy-egy apáca, aki Costa Ricából kereste fel a gyülekezetet. Túlélő persze nem sok akad. Itt tanult, tízévesen, Szabó Ákos, a festő. Tóth Jutka, aki Párizsban, franciául írja a regényeket. Meg ez a néhány környékbeli kislány, akik ma is itt élnek a hegyen.

            Felsoroljuk a mammereket: mère Margarétát és mère Ilonát. Az ő történetüket ki fogja megírni?... Festői figurákban ma sincs itt hiány. Kammerer Mária, anyám barátnője, százéves. Rám néz, bemutatkozom:

            – Tudom, tudom! – hadarja. Az Erzsi fia!

            Szegény anyám már tíz éve halott. Negyvenöt tavaszán náluk ebédeltünk. Ördögpusztán, a somogyországi birtokon. Fehér bóbitás személyzet, az asztalon ezüsteszcájg. A pusztára földút vezetett, ide nem jöttek be az oroszok.

            – Maga tanított lovagolni! – mondom.

            Szaladgál körbe-körbe, kínálgatja a sós süteményt.

            – Akkor még voltak! – szól vissza. Hogy micsodák? Hát, izé, lovak!

            Itt van aztán az Arany János Gimnázium igazgatója is. Bemutatkozik, végül is ő a házigazda. Kár, hogy az Oleg Kosevoj képviseletében senki sincs jelen. Pedig voltak itt a szovjetösztöndíjasok között is híres emberek. A Horn Gyuszi, példának okáért. A miniszterelnök, aki rést ütött a vasfüggönyön.

            Az Aranynak – tudtommal – nem sok híres növendéke van. Öcsém fia-lánya itt érettségizett. Meg aztán – jut eszembe – Háy Jancsi, az író! És Polónyiék nagylánya, Kriszti. Gyuszi, az apa, itt ül a sioniak találkozóján. Minket, kettőnket eltanácsoltak az apácák. Azután visszavettek. Mi még el tudjuk énekelni a főnöknő, a notre mère himnuszát. Franciául, eredetiben.

            Ran-tan-plan! Amikor majd mi is elmegyünk, nem tudja többé elénekelni senki sem.

 


(Bátori Miklós, egy párizsi magyar-francia író)

 

A hosszú életnek – úgy tűnik – van hozadéka is. Az ember felfedezheti saját utóéletét. Szemtanúja lehet, amint fiatal pályatársai fél évszázados holt idény után leporolják a régieket. Az én esetemben a nyugatiakat.

            Ki ne örülne ennek a fejleménynek! Még akkor is, ha egy ilyen újrafelfedezés felszínre hoz réges-régi mulasztásokat. Vagy mondjuk úgy: feladatokat. Például azt, hogy – amíg nem késő – át kellene adnom fél évszázados tapasztalataimat.

            Mindez egy kitűnő kis esszé olvasása közben jut eszembe. Szerzője Bende József, aki Bajomi (Bátori) Miklós, Párizsban elhunyt magyar-francia íróról elmélkedik. „A nyugati magyar irodalom egyik méltatlanul elfelejtett alakja” – írja, és ezzel nehéz lenne nem egyetérteni.

            Keveset tudunk róla. Regényeit többnyire magyarul írta és franciául jelentette meg, lapokban közölt írásai ma már többnyire fellelhetetlenek. Működését a Francia Katolikus Irodalom Nagydíjával jutalmazták, ami nem kis dolog. Túlzás lenne azonban azt állítani, hogy tevékenyen részt vett a párizsi magyar emigráció szellemi életében. Az Ahogy Lehet című kőnyomatos kiadvány szerkesztését akkor vette át, amikor az alapító, P. Rezek Román, feljebbvalói utasítására váratlanul Brazíliába költözött. Az Ahogy Lehet akkor nem volt már a párizsi magyar irodalom jelentős fóruma. Működött már a Magyar Műhely és az Irodalmi Újság, köréjük tömörült – ki-ki ízlése szerint – a párizsi magyar írótársadalom.

            Bende József is megállapítja, hogy Bajomi Miklós egyre inkább elszakadt az emigráció csoportosulásaitól. „Utolsó éveiben felhagyott az írással, ismeretlenül halt meg Párizs egyik elővárosában.”

            Még elnyerte ugyan a kölni Vörösmarty-kör Madách-díját, de ezzel a kétes értékű kitüntetéssel nem szoktak dicsekedni.

            „Nem volt kiemelkedő író, de… kár volna, ha teljesen elfelejtődne” – írja még az

újrafelfedező, és ezzel a megállapítással megint csak nehéz nem egyetérteni.

Ami engem illet, 1957-ben, Strasbourgban találkoztam Bajomi Miklóssal, aki – mint kiderült – Bátori néven adta közre műveit. A Pourtalés-kastély, ahol összekerültünk, menekülttábor volt, azbesztfalai között ’56-os magyar fiatalok éltek, többségükben olyanok, akik – miután megtanultak franciául – a város egyetemén folytatták félbehagyott vagy meg sem kezdett felsőfokú tanulmányaikat.

            Mint ma mondanánk, problémás társaság volt, történetüket megírtam, ez a regényes dokumentum a budapesti Noran kiadásában 2005-ben meg is jelent.

            A tábor parancsnoka, monsieur Binet, néhány hónap után átadta a kormányt Bajominak, aki családostól (feleségével és kislányával) hamarosan meg is érkezett. Hiába volt azonban jómaga is magyar és ötvenhatos, a tábor gatyába rázásába (egy kis képzavarral) neki is beletört a foga.

            A részletekre nem emlékszem. De arra igen, hogy az új vezető nehézkesen beszélt franciául, angolul pedig egy árva szót se tudott. Washingtoni megbízóival nem lehetett könnyű így a kapcsolat.

            Tetézte a bajt, hogy a rábízott félszáz fiatallal sem tudott szót érteni. Abban a történelmi pillanatban egy hozzá hasonló vidéki nevelőtanár nem tudta eredményesen ellátni ezt a feladatot.

            Volt valami ordítozás is, mit tudom én. Tény, hogy Bajomiék eltűntek. Harmadnapra közölte a helyi újság, hogy az Európa Tanács épülete előtt, a bokrok között táboroznak, mióta elküldték őket az amerikaiak.

            Ennyi. Sok és kevés. Soha többé nem láttuk Bajomiékat, táborlakó fiatalok. De az, hogy alig néhány hónappal ’56 után így bántak el egy magyar családdal, megdöbbentő – regénybe illő – adat.

            Ide kívánkozik az is, hogy később rátermettebb vezetők dirigálták a tábort. Albrecht Dezső bácsi és mister Beach: mind a ketten elnyerték a vezetőség bizalmát, és tudtak bánni velünk.

            Bajomi Miklós – itt ismét Bende Józsefet idézem – „mindenféle alkalmi munkákból tartotta el magát és családját”. Nyugdíjba vonulásáig felügyelőként alkalmazta egy jezsuita kollégium.


Irodalmi munkásságáról én sem tudok sokat, de Téglák című regényéről (Les briques, Paris, 1963, Ed. Robert Laffont) írtam annak idején egy recenziót. Még egyszer 1956 címmel az Ahogy Lehet 1963. november-decemberi számában közölte P. Rezek Román.

            „1956 óta hét év telt el” – áll ebben az ismertetésben. „Vajon elegendő-e a távlat, elérkezett-e a komoly, irodalmi színvonalú feldolgozás ideje?” Válaszom: kertelés nélküli nem. Itt is csak hangulatkeltő, idegborzoló háttér a Forradalom.

            Miközben Budapest utcáin dúlnak a harcok, egy Elek nevű ifjúmunkás „éjjel-nappal, fagyban-esőben” ávós kínzójára – Laposára – vár egy bérház előtt. Bajtársai sorban elesnek, miközben Elek „lesi Laposát”. Amikor végre elejti a vadat, véget ér a regény. „Egy olyan visszataszító jellemvonást, mint a bosszúvágy” – írtam annak idején – „rokonszenvessé tenni hiábavaló igyekezet”. Egy magát katolikus írónak valló ember tollából mindez ráadásul gusztustalan. Azt, hogy Bátori Miklós gondolatvilágának középpontjában a hit, a vallás kérdései állnak, Bende József tanulmányából tudom.

            Bátori francia szövege körülményes, fordításízű. Mint egy másik méltatója, André Billy akadémikus elegánsan megjegyzi: reméli, hogy hamarosan franciául fogja írni műveit.

            Becsületére legyen mondva, páter Rezek húzás nélkül közölte írásomat, ami nála ritkaság. Nyilván az egyensúly kedvéért közvetlenül Billy mennybe menesztő bírálata után. De hát ki tudja ma már, hogy ki volt André Billy, „a híres francia kritikus”!

            Íme, egy ’56-os életút. Bepótoltam egy régi mulasztást, leírtam Bajomi Miklóssal kapcsolatos emlékeimet. Annak pedig, hogy mindezt egy fiatal irodalomtörténész kutatómunkája hozta nyilvánosságra, csak örülnünk lehet.

 

 

(Műfajok)

 

A szótáramban zsáner a szinonimája, genre francia szóval, irály régiesen. Ez vagy az, sehogyan sem tudok megbékülni vele. Nemcsak magával a szóval: azzal is, amit ma jelent. Mindenféle mást találok ki magamnak a műfajok állítólagos követelményei helyett.

            Nevetségesnek érzem, hogy a piac kegyeit kereső skriblerek nagyregényként árulják ezeroldalas prózaverseiket. Zárójelben: ez a prózavers miféle fából vaskarika?

            Vagy mivel magyarázzam, hogy évről évre megjelenő novellaantológiáinkban a műfaj íratlan szabályait betartó, maupassant-i értelemben vett novella még csak elvétve sem akad?

            Ami engem illet, sokáig hagytam, hogy novellistának tituláljanak. Még meg is ideologizáltam novellistaságomat. „Nagy novella, nagy gonoszság!” Én találtam ki a közismert francia meghatározást.

            Később elbizonytalanodtam. Életem delén rövidprózának kereszteltem át közepes méretű írásaimat. Megint csak később: lábjegyzeteknek. Összességüket pedig novellafüzérnek, regény helyett. (Elbeszélés szavunkat sosem kedveltem: kezdettől fogva gyanítottam, hogy ami nem beszél el semmit, az nem irodalom.) Most, vénségemre azt fontolgatom, hogy készülő gyűjteményemnek a műfajtalankodások alcímet adom.

            Úgy látom, hogy nem csak én vagyok ezzel így. Napjainkban pózmodern szövegekkel terhesek a (túlélő) könyvesboltok kirakatai. Igazi regényt (románt) már ritkán vet papírra a mai kor mesterembere.

            Utóhang: akadékoskodásom – akadémikuskodásom – többnyire akkor jelentkezik, ha szívem szerinti szépirodalmat olvasok. Olyasfélét, ami (természetéből fakadóan) levedlette (kinőtte) a felsorolt megszorításokat.

            Mint most Szepesi Attila Medvecukor című, két és fél száz, a szerző által barbár szonettnek elkeresztelt szösszenetét. Hogy mindez mi lenne? Lírai önéletrajz? Verseskötet? Nem tudok róla, hogy ennél szebben és hitelesebben lejegyezte volna valaki az elmúlt hét évtized hazai történetét. Telitalálat, amikor Határ Győző őt nevezi „a költői világlátás, az új, az élő magyar líra oszlopos büszkeségének és tartó gyámolának”.

            És talán nem véletlen a műfajtalanság bosszúja sem. Fél évszázados munkássága után is elmondhatjuk, hogy Szepesi Attila nagyszerű életművét mind máig csak a bennfentesek ismerik.

            Hát erről most csak ennyit. Szótáramban a a csinált szomszédságában szerepel. Ellentéte mindannak, ami eredeti, hiteles. Vagyis hát, minek nevezzelek?! Mostanában ezen gondolkozom.

 


(Magyar irodalom külföldön)

 

Azt talán mondanom sem kell, hogy számunkra mennyire fontos a világháborúkban alaposan bemocskolt magyarságképet színesítő és gazdagító irodalom bemutatása világnyelveken. A posztmodern nehezen emészthető, évtizedes uralma után erre most itt van az alkalom. Márai Sándor a lehető legjobb időben jelentkezett.

            Hogy a maiaknak mit javasolnék? Például azt, hogy az elmúlt idők gyakorlatával ellentétben íróinkat olyan nyugati kiadóknál jelentessék meg, akiknél a terjesztés és a népszerűsítés – ha lehet – biztosítva van.

            A kérdés csak az, milyen szempontok alapján ajánljuk fordításra és kiadásra a kortárs műveket. Eddig az általánosabb, elvontabb értékeket preferáló műveket részesítettük előnyben. Most azonban helyzetbe kellene hozni a nemzeti karaktert kifejező, jellegzetesen magyar értékeket is. Egy hiteles magyarságképből nem hiányozhat irodalmunk egyetlen irányzata sem.

            Igen ám, de milyen művek képviselnék eredményesen a nemzeti karaktert kifejező értékeket?

            Nem Petőfire vagy Jókaira gondolok. Őket a maguk idejében megismerhette a külföldi olvasó. Kortárs művek esetében azonban nem ilyen egyszerű a válogatás. Ami engem illet – csak egy példa – Gion Nándorra adnám a voksomat. Gondoljuk meg: ha annak idején lefordítottuk volna a vajdasági író nagyszerű regénytrilógiáját, Szenttamás a világirodalomban valahol García Márquez Macondója mellett foglalna helyet!

            Menet közben azonban eszembe jutottak olyan kitűnő művek is, amelyek valahol a két felvázolt irányzat közötti senkiföldjén születtek. Olyanok, mint például Szakonyi Károly novellisztikája. Vagy akár Tar Sándor is. Ki fogja felkarolni azokat, akik távol minden kultúrpolitikai besorolástól írták és írják életművüket?

            Mondanivalóm lényege – ha ez eddig nem derült volna ki – az, hogy nekünk, íróknak kellene fordításra és külföldi kiadásra javasolni az arra érdemes műveket. Ha jól értettem, itt nálunk ma kultúrharc folyik. A csatát eleve elveszítettük, ha másokra – bárki másra! – bízzuk a döntéseket.

           

 

(A hely, ahol élünk)

 

Az írás varázslás – állítja ez az asszony. Nekem pedig végigfut a hátamon a hideg. Nem tartom varázslónak magam.

            De hát az én barátném alkalmi betűvető. Tájtörténetet ír, a Sashegy történetét. Az utcáét, ahol – mint mondja – negyven éve lakik. Szépen, szeretettel. Csak én, az őslakos berzenkedem.

            Pedig ma már egymáshoz öregedtünk, újak és régiek. Egymásra találtunk, mióta itt, a Sas-hegy oldalán is csicsás palotákat emelnek az újgazdagok. (Nagyapám még úgy mondta volt: a konjunktúralovagok.)

            A déli lejtőn – a temetőtől a Budaörsi úti laktanyáig – keskeny, árnyékos völgy húzódik. Most járok erre először, én északon, a dédszülők gyümölcsösében lakom. Itt, távol a város zajától igazi, békebeli sashegyiek élnek. Őriznek még egy-egy százéves mandulafát, szerszámoskamrának – sufninak – használják a löszfalakba vájt bunkerokat.

            Kint ülünk a kertben – lebetonozott udvarukba, érdekes, soha nem ülnek ki az új tulajdonosok. Barátném az ostromról ír, a sashegyi harcokról szól új könyvében egy fejezet.

            1944 karácsonya után hat héten át naponta gazdát cserélt ez a katlan. Végül már régi ismerősök voltak a házakba berohanó katonák. Hol az oroszok, hol a németek. Ülünk az asztal körül, ropogtatjuk a pogácsát. Mindenki tud azokból az időkből egy hajmeresztő esetet.

            Az egyik idős hölgy például talált egy rohamsisakban – mi úgy mondtuk: rohambiliben – egy hajánál fogva beleragadt fejet. A bunkerban zsidó családot rejtegettek, a nőket pedig – ki ne tudná! – megerőszakolták az oroszok. Két obligát fejezet.

            Vízért le kellett járni a kertek alá. Volt ott valami kútszerűség. A katonák onnan hordták a vizet. Mondom, hol a ruszkik, hol a németek.

            Nekem nincs sok mondanivalóm. Én már feldolgoztam az emlékeimet. Megígérem, hogy összeírom a lelőhelyeket. Már-már útnak indulok, amikor a történések emlékfolyamából előbukkan valami. A varázslat, amiért érdemes volt végighallgatni ezt a hömpölygő helytörténetet.

            A házba akkor éppen a németek szállásolták be magukat. Németek! Egy sváb faluból jöttek, valahonnan Tolna megyéből. Kényszersorozottaknak hívták az ilyen szerencsétleneket.

            Volt ott a házban egy öregember, akinek átlőtték a lábát. Próbálták ellátni, de víz nélkül nem lehetett. Ketten vállalkoztak, hogy lemennek a kútra. Éppen szüneteltek a harcok a hegyen.

            Szóval, azok ketten kimentek. Az egyik visszajött, a másik ottmaradt. Fejlövést kapott. A dögcéduláját behozta a pincébe a társa. Feuersteinnek hívták, és 1906-ban született. Igen, bólogatnak. Van, aki még arra is emlékszik, hogy január 4-én történt az eset.

            Ennyi. Ki érti ma már, hogy mit keresett itt a tűzvonalban negyvenévesen! A céduláján egy völgységi falu neve állt. Besorozták, elesett. Amikor felengedett a fagy, gödröt ástak, és lent, a kert végében elföldelték a botcsinálta németet.

            Ma is ott van valahol, akármilyen hihetetlen, de nem jelölték meg azt a helyet. Jött azután ez a kriegsgraberversorgung. A hadisírokat gondozó egyesület. Lementek Mágocsra is, de onnan akkor már kitelepítették a svábokat. Feuerstein társát ugyan megtalálták, de az is csak összevissza beszélt. A dekkung, a dekkung! – ismételgette. Megmondtam neki! Semmi másra nem emlékezett.

            Annak a családnak még Németországban is utánanyomoztak. A németek alapos, lelkiismeretes emberek. A polgármester – a mágocsi – úgy tudta, hogy Daubnitzba kerültek az itteniek. Feuersteinné, az özvegy, alig egy hónapja halt meg, amikor a nyomára akadtak. Várta az urát egész életében. Volt egy fiuk is, Konrád, egy akkor már negyvenéves ember. Ő azonban nem reklamálta az apja maradványait.

            Így aztán Georg Feuerstein ma is itt van valahol elásva a kertben. Lehet, hogy éppen itt, ahol üldögélünk, elaggott sashegyiek. Mert ez egy ilyen világ. A hely, ahol élünk. Itt nem lesz varázsló az ember. Az is csoda, ha megírja – ha lejegyzi – az ilyen történeteket.

 

Vissza a tetejére