Évente néhányszor hazamegyünk. Mikor lehet. Mikor tudunk. Húsvét, búcsú, halottak napja. Korábban karácsonykor is mentünk, de kisgyerekekkel macerásabb, mert hideg a ház fent, nem lehet kifűteni. Nagyanyám csak lent tüzel. Leszedette dédanyám házában a csempekályhát, és rakatott magának egy fájin sparheltet, az neki jó lent, de fent télen reszketünk. Fázik éjjel a kezünk meg a fejünk, minden, ami nincs a cserge alatt. Nagyanyám vett a házalóktól jól kinéző műszálas ágyneműt, ami alatt az ember úgy fázik, hogy közben izzad. A gyerekek is megfáznak, nem mehetnek oviba, hetekig otthon kell maradni velük, ezt nem engedhetjük meg a mai világban. Visszaérünk Pestre, másnap meló. Meg az az ágy is, amin aludni szoktunk. Azon halt meg nagyapám. Emlékszem a sárga színére, amiről nem tudom, hogy a májától vagy a répás Kubutól volt. Mindig eszembe jut, ha belefekszem. Sok minden felkavar, de valamiért mégis megyünk. Dédihez. A gyerekeknek dédi a messzeség szinonimája. Viszonyítási pont. Olyan messze van, mint dédi? – kérdezi a lányom. Dédi megtanítja a feleségemet kenyeret, diós kalácsot sütni, és mesél. Nyolcvanon túl. Nem volt neki se könnyű, csodálkozik, hogy az Isten megtartotta az elméjét épen. Visszük a gyerekeket is, hogy ismerjék meg, emlékezzenek majd rá, ha nem lesz, hogy szeressék meg a földet, ami nekem fontos, hogy meséljek nekik. Mondjam el, ami nekem fontos. Játsszanak a kakassal, tyúkkal, nyúllal, menjünk fel az erdőre, fogjunk rákot a patakban…

Halottak napjára érkezünk. Régen voltunk a temetőkben, nagyanyámat is elvisszük a sírokhoz. Egyedül már nem tud messzire menni. Tiszta kendőt köt fel, előveszi a nordic walking botját, amit Svédországból hoztak neki a rokonok, akik tavaly karácsonyfavágni voltak kint. Azóta jár két bottal, amióta a lábába egy ácskapcsot tettek az udvarhelyi kórházban, mikor tavalyelőtt elcsúszott a jégen, és eltörte. Az volt a rosszabbik lába, most az a jobbik, de szinte mindegy, mert egyik se hajlik rendesen. A küszöbön mindkettőt kézzel emeli át. Mikor eltörte a lábát, akkor még nem volt nordic walking botja, csak két mogyorófa pálcája, amit befestett ezüstszínű kályhafestékkel, úgy ment a kórházba. Úgy mégis elegánsabb.

Kicsoszog a jobbik meg a rosszabbik lábával a kicsi kertbe, a ház mögé, egy késsel. Nyolc csokor krizantémot vág. Spárgával átköti. Szép fehér csokrok. Megtelik velük a csomagtartó. Míg öltözik, addig is hallgatja a Mária Rádiót. Éjjel is megy. Arra alszik, arra kel. Csak bekapcsolódik az aktuális imába. Felhallatszik a rádió. Első éjszaka nehéz aludni, de aztán hozzászokik a fülünk az éjszakai imákhoz.

A halottak napja tíz éve még fontos volt. Találkoztunk a síroknál. A bátyám hazajött Ausztriából. A nővérem és a kisebbik bátyám kijött a városból, én is Pestről, és anélkül, hogy bármit megbeszéltünk volna, ott álltunk, négy féltestvér a síron égő mécsesek fölött. Volt ebben valami ünnep a domboldalba ásott temetőben, ahogy mécsesek, gyertyák világítottak a korai sötétben. Világítani megyünk, így mondtuk akkor, és világítottunk.

Mára már nem sikerül összejönnünk. Egyik bátyám Ausztriában ragadt, a másik a Duna-deltába költözött, orosz nővel él. A nővérem és én Pesten. Mindenkinek apró gyerekei vannak. Valószínűtlen, hogy véletlenül apám sírjánál együtt világítsunk. Anyám még nem járt apám sírjánál, pedig húsz éve meghalt apám. Igaz, csak élettársak voltak, és akkor anyám már mással élt. A temetésen se volt ott. Csak mi, a négy féltestvér. Álltunk ott, a régi óvodából kialakított ideiglenes ravatalozóban, apám nyakán kenderkötél nyoma, az ablakon szakadt zsírpapírt recsegtet a szél… Viszünk az ő sírjára is egy fehér krizantémcsokrot, letesszük, mécsest gyújtunk. Ismeretlenek állnak a sír túloldalán, ők is mécsest gyújtanak, leteszik a sírra. Nézzük egymást, húsz év körüli gyerekek. Nem ismerem őket. Aztán megérkeznek a szüleik. Ők már ismerősek. Apám első feleségének a rokonai. Csak közben megőszültek, mióta nem láttam, a gyerekek meg felnőttek. Együtt világítunk.

Nagyanyám este elmeséli, hogy ha nem tud aludni, és nem imádkozik, gyógynövényes könyveket olvas. Ha elfárad a szeme, előveszi a nagy sárga zacskót, amibe a gyászjelentéseket évek óta gyűjti, és átnézi egyesével. Gondolkodik. Felidéz. Mindenkit eltemetett maga előtt. Urát, négy testvérét…, a férfiak korán halnak, azt már megszokták a faluban, de ami nem volt megírva, az a két fia. A kisebbik huszonkét évesen halt meg. A ’89-es forradalom után börtönözték be, tizennyolc évesen. A börtönben inkább nagyapám látogatta. Szamosújvár, a híres Gherla, Jilava messze voltak, elég volt, ha egyikük ment. Négy év után szabadult a nagybátyám, elnöki kegyelemmel, ideiglenesen. Budapesten tisztázatlan körülmények között felakasztva találtak rá az albérletükben. A Máltai Szeretetszolgálat mentője vitte haza cinkkoporsóban. A pap nem akarta a családi sírhelybe temetni. A felső temetőbe se akarta, de még az alsónak is csak a felső sarkába volt hajlandó, ami az akasztottaké. Nagyapám ígéretet tett annak idején, hogy ha kiderül, hogy nem öngyilkos lett, kiásatja. Nem derült ki semmi. Ott maradt, s alussza örök álmát, ahogy mondani szokták. Cinkkoporsóban. Érettségi fénykép van a sírkövén. Alatta idézet. Fiatal, mosolygós gyerek. Húsz éve, hogy ott fekszik.

A cinkkoporsón egy cserefa koporsó van. Néhány évre rá nagyanyám idősebbik fia a kilincsre akasztotta magát. Ő is oda került a temető sarkába, elkülönítve a többi halottól. Egymáson a két gyerek. Egy cink, egy csere. Nincs mennyország az öngyilkosoknak, nincs helyük a szépen elhunytak között, akiknek emléke szívűnkben örökké élni fog. Az idősebbik nagybátyám nevét nem íratták fel a sírkőre.

Ez a rendszer sok életet vágott tönkre, mondja nagyanyám. Végignézek a soron. Az öngyilkosoké elég hosszú már, de egyben sincs egy anyának két fia egymáson. Ez a nagyanyám sorsa, két gyerekét egymás fölé. Keménynek kellett lennie, hogy ezt kibírja. Nem szokott sírni. Nagyapám mellé kemény nő kellett. De nem tudta felíratni a második öngyilkos gyerek nevét a fekete márványra. Az már sok lett volna. Szembenézni azzal, látni a két nevet. Nem csinál ő úgy, mintha nem történt volna meg, de mégis. A falu előtt szégyelli? Hát nem tudom. Aki ismer, úgyis tudja, hogy ott vannak, mondja. Kemény nő, sok mindent kibírt. Csodálkozik, hogy a Jóisten megtartotta az elméjét épnek. Serceg a viasz. Világítunk. A gyerekek a sírokon ugrálnak. Kacarásznak. Még nem tudják, hogy mi van a föld alatt. Még nem kérdeznek. Tetszik nekik a sok gyertya.