Závada Pál: Természetes fény, Magvető Kiadó, Bp., 2014

Többen megírták korábban és most is, amikor a Természetes fény napvilágot látott, hogy Závada Pál lényegében ugyanazt a könyvet írja újra és újra. Lényegében, igen, csak nem ugyanúgy. Bizonyos szempontból ez a hogyan talán fontosabb is minden másnál. A hat év alatt született nagyregény, a Természetes fény ugyanis egyszerre kiteljesedés, összegzés és megújítás.

Mindaz benne van, ami a kezdetektől érdekli Závadát. Főként a velünk hurcolt múlt tudott és öntudatlan megélése. Titok, hazugság, önámítás, önigazolás, bölcsesség, katartikus megtisztulás, amivel együtt élünk a jelenben is. De Závadát az is mindig érdekelte, hogy a múltfeltárás munkása maga hogyan „dolgozik” a múlton már akkor, amikor még csak megismerni szándékszik. Micsoda átható ködökben tapogatózik, hogyan és jófelé-e, még ha a legjobb szándékok és az igazságkeresés hajtja is. Mit kezdhetünk az emlékezet sokféle formában kavargó darabkáival? Hogyan faggassuk az emlékmondót, hogyan illesszük össze a szétszórt mozaikokat? Vagyis: hogyan kutassunk? És ha találunk valamit, mit kezdjünk vele? Mennyire ismerhetjük meg a múltat, ha megismerhetjük egyáltalán?

De ez csak a probléma egyik része. A másik ugyanolyan súlyos. Az íróra tán még nyomasztóbban nehezedik rá. Hogyan beszéljük el, amit találtunk? Hiszen az elmondás maga is formálja, alakítja az anyagát. Ez esetben az emlékeket, a múltat, végső soron az igazságot. Ha jól értjük, ezzel (is) vesződött az író az elmúlt három évtizedben. Vesződésének remek eredményeit olvashattuk a Kulákpréstől a nagy sikerű Jadviga párnáján át a karcosan sűrített Idegen testünkig.

A Természetes fényben mindezek tanulsága is benne van. Benne van a személyes emlékek kiterjesztett világa, a dél-alföldi T. nevű község, vagyis Závada szülőhelye, Tótkomlós mikroközösségének sorshistóriája. A szlovák, német, magyar, zsidó és cigány etnikai és vallási sokszínűség meghatározottsága, meg mindaz, ami ezzel jár. S az a bő évtized 1937 és 1947 között, amelyik magába képes sűríteni a magyar régmúltat és az utána következőket. Ez az időszak, amelyikbe korábban is belebotlott az író, amelyik szinte kikövetelte magának a figyelmet. S amelyiknek mostani írói megidézése szinte napi politikai aktualitást kölcsönöz a Természetes fénynek. Holott írójának ez kimondott szándéka nem lehetett. Így éri utol az élet az irodalmat.

A regényben számos fotográfia szerepel, a szöveggel egyenrangú alkotóelemként. A cím is fényképészeti vonatkozású: Természetes fény. Vagyis adott fény, ahogyan a szaknyelvben a műfénnyel, a mesterséges, a műtermi világítási körülményekkel szembeállítják a természetest. A laikus könnyen hiheti, hogy a természetes ezúttal hitelesebbet, igazabbat jelenthet, de a helyzet nem ilyen egyszerű. Závada azon kevés irodalmárok egyike, akik nemcsak érdeklődnek más ábrázolási eszköz, mondjuk a fényképezés iránt, de hajlandók is megtanulni e szakma alapját. Így bátran föltételezhetjük, hogy a természetes jelzőt nem a hamisan leegyszerűsítő vonatkozásban használja. Hiszen a műfény sem feltétlenül hazudik. A vaku villanása, a lámpák ereje képes lehet fölfedni a szem előtt rejtve maradt mozzanatokat. A profi világítással a kusza és zavaró köznapi fésületlenség ellenében képes lehet sűríteni a látványt a fényképező. Ahogyan, mondjuk, az író teszi a realista fikcióban. Ha valaki mégis ragaszkodik a természetes fényhez, akkor éppen a pillanatok zavaros kuszaságát szándékszik megőrizni. Nem akarja a valóság sérülékeny szövetét semmilyen eszközzel felsérteni. Alázattal elfogadja, ami van. Alkalmazkodik a helyzethez. És mégis sűrített látványt nyerhet ki az esetlegességből. A fotográfia egyik nagy önellentmondása ez. Elvileg kivitelezhetetlen, mégis folyton sikerül. Igaz, csak keveseknek.

Erre gondolhatott Závada, amikor a címet választotta. Az elmúlt harminc évben összegyűjtött dokumentumanyaga, eddig megírt fikciós és nem fikciós művei, a jelen és múlt állandóan változó realitása volna a fésületlen témahalmaz, amelynek bonyolult és érzékeny szövetét nem szabad fölsértenie. Meg kellene őrizni mindennek romlatlan, adott igazságát, de ugyanakkor át is kell lényegíteni. Minden megőrzött elem arra szolgál, hogy a nagy állókép, a regény része legyen. Saját adott (rész)igazságával szolgálja azt. Így vagy úgy.

Igen, így vagy úgy. Hiszen a természetes fényben szemlélődés Závadánál, az írónál azt jelenti, hogy minden szó és kép, amiből a több mint hatszáz oldalas mű építkezik, a megtalálás, értelmezés, átformálás bármelyik stádiumába kerülhet. Ugyanis csakis ebben a bonyolultan és művi módon újrateremtett „fésületlenségben” exponálható ki irodalmilag a látvány.

Az átformálás stádiumai azt jelentik, hogy szerepelhet szó és kép a maga eredeti, nyers dokumentum formájában, a dokumentumra alapozva és íróilag megemelve, megformálva, vagy lehet az a dokumentum pusztán apropó, sőt, akár kitalált is, hogy – a regény kontextusában – a szó eredeti értelmében vett írói fikció kiinduló- vagy ellenpontja lehessen. Így aztán nem csoda, ha ezzel az egyébként súlyosan komor könyvvel kapcsolatosan rendre a játékosság szó jut az eszünkbe. Szigorú következetességgel játszik az író hősei életével, amennyire a történelmi tények és a formálódó regény belső törvényei megengedik neki.

A játék korlátozott szabadsága nélkül esélye sem volna rá, hogy valamiféle igazság irányába tapogatózhasson az alkotó. Ez a játékosság segíti elő ugyanis, hogy a négy-öt főbb szereplő saját nagyon is szubjektív igazságai kibontakozhassanak. A saját személyiségük, látókörük, tapasztalataik, döntéseik szerinti konzekvenciákat levonhassák – az olvasó érdeklődő szeme előtt. S az olvasó számára ezekből a maguk világában érvényes, de sokszor egymást meghazudtoló, néha csak árnyaló igazságokból kibontakozhat a bonyolult és dialektikus kép, amelyet történelemként emlegetünk. Abban a szörnyű évtizedben, amelyet Závada vizsgál, éppen az az esszenciális – s ettől szomorúan aktuális –, hogy eltűnnek a különféle emberekben addig működő közös nevezők. Nem élhet egyik ember a másik mellett békében, amikor az én „igazságom” kizárja a másikét.

A kötet első harmadában úgy érezzük, majdnem elveszünk a regényben burjánzó élet sokszínűségében. Evangélikus tótok, katolikus magyarok, gazdák és cselédek, zsidó iparosok és kispolgárok, ménesbirtokon szolgáló lovászok, politizáló nincstelenek és jómódúak és még annyian mások. Férfiak, nők, szerelmek, házasságok, Jadvigák lányai, Miloták hősietlen tragédiái, a fényképész utókora mind ott kavarog. Ráadásul a maguk regényi idejében és a visszaemlékezések többszörös idősíkjában egyszerre.

Még az elbeszélők is többen vannak. Nemcsak az író maga mondja el a történetet úgy, hogy közben ő is része, szereplője a regénynek, de az ő interpretációját is fölülírja időnként egy alaktalan (kollektív?) emlékező. Ez is a játék része. Az elbeszélői egyes és többes szám váltogatása akár egyetlen történeten belül képes szembesíteni az emlékek ellentmondásosságát és viszonylagosságát úgy, hogy plasztikusan megmutatja a részigazságok mélyen gyökerező erejét. Kísérletezett már ezzel Závada, de tökélyre most csiszolta a nagyregényben. Az utókor tudásával – és mai hazugságaival – visszatekintve pusztán patetikus konklúziókat találnánk. A játék azért is kell, hogy a történet képes legyen írni önmagát. Fölfedezést, meglepetést jelentsen, egyszerűen szólva átélhető legyen. Igazi irodalom.

Az elbeszélői pozíció váltogatása és a módszerek, stílusok sokszínűsége teszi lehetővé a sokféle szereplő „igazságainak” összességében szenvtelen elbeszélését. Bemutatva az „élni kell” pillanatnyi imperatívuszát, de történeti távlatban pusztító korlátoltságát. A korlátoltság következménye sokféle lehet. Ha a sors úgy hozza, akár meg is semmisíthet másokat fizikai valójukban, ahogyan a zsidó fényképész főhőst, Weisz Kóbit, vagy a fronton értelmetlenül elesett, bár amúgy másokat többféle módon – gyilkosként, felelőtlen egoistaként – (meg)bántó, sőt elpusztító gazdafiút, Koleszár Matyit.

Másrészt a „magam igazsága” lassan ölő méregként önpusztító is lehet. Megölheti a lelkét az embernek, ahogyan a két Semetka gyerekét. A Szlovákiába áttelepült Máriáét – az elpusztult zsidó fényképész, Kóbi örök szerelmeséét –, aki csak (keserű) emlékeiben él, valójában lemond az életről. Vagy a fivéréét, Jánosét, aki mindig hajlik a jóra, de saját meg nem értett hazugságai és bűnei súlya mégis agyonnyomja. Emiatt köti föl magát a regény végén.

Úgy hal meg, hogy nem látja be az értelmét a saját tragédiájának sem. Ahogy nem láthatja meg a saját helyét a történelemben, a nagy közös játékban. Ő sem érti meg, hogy a jövővel üzletileg kalkulálók éppen azért tehetnek meg adott esetben mindent, mert tudják: az emberek ragaszkodnak a saját igazságukhoz. Csak élni akarnak a maguk törvényei, keretei szerint. Csak hagyják őket békén…

Semetka István tragédiája a magyarok többségének sorsát példázza. Nem született gonosznak, sőt elég gyakran keresi és kívánja a jót. De nem hajlandó soha, egy valóban igaz pillanatra sem kilépni saját igazságának köréből. Megszenvedi, szégyelli, hogy ártatlanokat kellett kínoznia és ölnie üzemszerűen, „rendfenntartó karhatalomként” a megszállt Ukrajnában. Ha rajta múlna, tán nem is engedné az ilyet. De a kényszerítő körülmények, a pillanatnyi túlélés érdekében folyton képes hazudni magának és másoknak is. Hiszen kénytelenségből „csak” fölpofoz egy zsidót. Na de, ha valakit föl lehet pofozni azért, mert annak született, aminek, akkor mi mindent lehet még megtenni vele? De ezt a kérdést Semetka nem teszi föl magának, és számosakat később sem, amikor a saját igazsága és az „élni kell” törvénye szerint választott vagy éppenséggel tétlen maradt, és persze azzal is választott. Semetka minden sorsfordító és apróságnak tetsző döntésében, ahogyan végül asszonyt és hazát, végső soron életet választ, ugyanaz az inkább jobbat akaró, de halálosan korlátolt és jobbik énje miatt az életébe belekeseredett örök vesztes marad. Lehet-e jobb az ember a szenvedéstől? Többnyire nem. Végtelenül szomorú tanulság ez is.

A langyosakat kiköpi az Úr, olvasható a Jelenések könyvében – de a történelem velük végezteti el a csúnya munka oroszlánrészét. Ezért nem igazi és teljes fel- és megszabadulás a háború vége sem a Természetes fényben. Ahogyan a további magyar sorsfordulat sem lett az. Sem az úgymond szocializmus, de 1956, 1989 és a többi sem. Bár ezekről már nem ír Závada. Mégis leginkább emiatt „áthallásos” a könyve manapság.

A Természetes fény főbb szereplői mellett elképesztő mennyiségben kavarognak még figurák és sorsok a könyv lapjain. Asszonyoké, lányoké, nem magyaroké, közel és távol élőké, a regény jelen ideje szerinti múltbelieké és még sorolhatnánk hosszan. És ez is nagyon kell. Ez a mennyiségi, oldalszámban is megmutatkozó kiterjedés. Hiszen a szinte befoghatatlan sokféleség és bonyodalom nélkül nem alkothatnánk érzéki fogalmat arról, mennyire nehéz is tisztán látni és élni a mindenkori jelenekben. Különösképpen akkor, ha nem tetézzük – mert nem bírjuk, nem akarjuk, nem is jut eszünkbe – a gondjainkat azzal, hogy másokéit is folyton a magunkévá tegyük. S így aztán olvasóként nem érzünk, nem is érezhetünk jogot az ítélkezésre, legföljebb kényszert a megértésre.

Amúgy ez a mennyiségi kiterjedés, ez a sok-sok könyvoldal arra is szolgál Závadánál, hogy a regényszerűséget erősítse a domináló dokumentumjelleg mellett. Ennek köszönhető, ahogyan a barátság hétköznapi természetéről – nőknél és férfiaknál egyaránt – oly plasztikus képet alkothatunk. Ahogyan a szerelem végtelenül szubjektív, de mégiscsak világba vetett természetéről is. Ahogyan Weisz Kóbi és Suta Klára szerelmének lelki és testi kiteljesedését Závada „mellékesen” bemutatja, ritka szép teljesítménye a magyar prózairodalomnak. Vagy ahogyan az ember a fiatalság észvesztő hajtűkanyarjait bejárja Sógor Mihály sorsát követve.

Nagyszerű dolog, hogy Závada a saját írói hátterének és – ahogyan maga is említette Sebaldot például – inspiráló irodalmi mintáknak engedve, rátalált erre a magyar irodalomban új fikciós formára, és rögtön ki is teljesítette. Ismerős és ismeretlen emberek képei és emlékei, de mindenekelőtt Szűcs Miklós invenciózus és pontos könyvtervezői munkájának segítségével.

Az idén hatvanéves Závada Pál ennél stílusosabban nem is ünnepelhette volna a saját kerek évfordulóját. Bár az ünnepelt ő, az ajándékot, persze, mi kapjuk.