A kéregető Isten

 

 

Ott, az autók közt, arra jár az Isten.

 

Igen, ő az. Az a szakállas, ott, kissé elrongyolt

ruhában. Látod? A vállát görbén tartja, ezzel is

jelezve, hogy megalázza magát. Kéreget, persze.

Nincs hol laknia. Van egy titkos helye, egy szűk

utca elhagyott szuterénlakása előtt. Oda vackolja

be magát éjszakára, a lépcsőre, két kukát is oda

szokott húzni, hogy a járókelők ne vehessék észre.

 

A múltkor még meg is szólított az Isten.

 

Várakoztam épp a lámpa előtt. Nyár volt, mégsem

akartam a klímát bekapcsolni, emiatt le volt húzva

az ablakom. A fedélnélküliek újságja volt a kezében,

azt mutatta, úgy kérte a pénzt. Egy pillanatra, mikor

az arcába néztem, meg az a csontos, sovány alakja,

ahogy a szemembe villant, azt hittem, az apám.

Ő volt ilyen, nyolcvanévesen: vékony, de energikus.

 

Aztán csak rám nézett, s továbbment az Isten.

 

Meg sem várta, hogy adok-e neki pénzt. Én meg

álltam ott, mögöttem dudáltak akkor, mert a lámpa

zöldre váltott. És, persze, aztán magamhoz tértem,

hajtottam tovább. Azóta gyakran visszatérek, és

figyelem az Istent. Vagy az apámat. Nem is tudom.

Néha úgy érzem, semmit sem tudok. Csak nézem,

ahogy kéreget az újságjával, és zavarban vagyok.

 

Ott, az autók közt, sétálgat az Isten.

 

Szép lenne beszélni vele, de nem merem megszólítani.

Szeretném újra megölelni, ahogy tettem valamikor.

Még nagyon fiatal voltam, vagy nem is voltam, talán

azokban a pillanatokban még nem is vagyunk, amikor

van bennünk erő megölelni azt, akit később magára

hagyunk. Talán a születésem előtt öleltem magamhoz

Isten csontos és inas, szomorú testét. Talán csak akkor.

Vissza a tetejére