A párduc elalszik

 

 

Odaállt a konyhaajtóhoz, és a keretnek arccal fordulva azt figyelte, mennyit nőtt. Nyitott tenyerének egyik szélét tartotta a homloka előtt, a másikat a fának nyomta. Kicsit hátralépett, és látta, hogy egyáltalán nem nőtt. Inkább még visszanőtt. Lefelé. Hetente kellett ide állnia, az apja a fejére nyomta a favonalzót, és megnézte, hány centi plusz van. Előfordult, hogy egy hónapig, kettőig semennyit se nőtt. Az apja ilyenkor elkomorult, szürke lett az arca, dadogni kezdett. Dadogva mondta, hogy ilyen nincs, a ku-ku-kurva életbe, hogy nem nősz, hát egyél többet, egyél zsírt, mindennap egy kanál zsírt, fuss, focizz, vagy mit tudom én, de ha ekkora maradsz…, és soha nem fejezte be. Mi lesz, ha ekkora marad? Három hónapja nem nőtt. Ő meg félni kezdett, és csalt. Húzta magát fölfelé, hogy beleropogott a csontja. De nagyon csalni nem lehetett, az apja leparancsolta róla a szandált, és ha olyanja volt, még a zoknit is. Mert egyszer, amikor tudta, hogy az apja mérni fogja, négy zoknit húzott föl.

– Mi van vele? – kérdezte az anyját, aki görnyedten ült a konyhaasztal mellett. Szólt a rádió, mondták a híreket. Zátonyra futott egy óceánjáró hajó. A palesztinok. Tornádó valahol. A nagycirkuszban leesett egy légtornász. 

– Mintha nem tudnád – jegyezte meg az anyja.

A gyerek tudta. Figyelt. A légtornász nem halt meg, kórházba vitték. De még nem tudni, hogy mi lesz vele. Hogy képes lesz-e mozogni. Most megfigyelik. A cirkusz köszöni a virágokat és a gyertyákat.

– Ugyanaz?

– Ugyanaz.

Az asszony a tenyerébe söpörte a fekete rizsszemeket. Kiszórta őket. Aztán a fehéreket visszaöntötte a zacskóba. Mintha minden egyes szemet megszámolt volna. Szokott így válogatni. Aztán vizsgálgatta a lisztet, a darát meg a panír zacskóját.

– Az a kurva zsizsik – mondta. – Kérsz kenyérhajat?

A fiú, miközben elvette, arra gondolt, hogy milyen jó lenne kimenni a kertbe. Vagy az utcára. Jó lenne csak úgy menni, elmenni innen, és aztán, ha kedve van, éjszaka visszajönni. Ha már ezek döglenek. Amikor az apja kijön a szobából, neki nem ajánlatos itt lenni. Kimegy, nem lesz itt, nem találja, és az apja lassan megnyugszik, és szépen kienged az ökölbe szorított keze. Nem veri meg.

– És ha egyszer nem jön ki? – kérdezte.

– De kijön. Mindig kijön.

A fiú grimaszolt. És ez a grimasz azt jelentette, hogy nem nagyon hisz az anyjának.

– Nem szeretném, ha kijönne. Ha kijön, megver.

– Csak egy legyintés – mondta az asszony. – Téged még nem vertek meg. Titeket már nem vernek. Honnan tudnád te, milyen az, ha az embert verik?!

A fiú nagyon utálta ezt. Hogy így meg úgy, meg a múlt. Ki a fasz tehet arról, hogy ők hogyan voltak. Ezzel jönnek mindig. Minden kibaszott, lusta, tutyimutyi öreg ezzel jön, az elvesztegetett idejével. Képtelenek belegondolni, hogy most mi van, hogy történetesen vele mi van, csak magukra, az ő elcseszett, elrontott, fasz se tudja milyen életükre gondolnak. Ki tehet arról, hogy szar volt nekik. Éppen fölállt volna, amikor az asszony megelőzte.

– Na, tudod mit? Menjünk el – mosolyodott el az asszony.

– Hová?

– Mutatok neked valamit.

– És ha addig kijön?

– Az lenne a jó, nem? Hogy addig kijönne – az asszony magára kapta a kardigánját, és intett, a gyerek is vegye föl a mackófölsőt. Nincs még olyan meleg, hogy trikóban lehetne kint lenni. Az meg már be is fűzte a tornacipőt. Örült. Mondjuk, talán jobb lett volna az anyja nélkül kimenni, de ez se baj. Amíg ők odalesznek, az apja kijön és megnyugszik.

– Te még nem voltál cirkuszban – jegyezte meg az utcán az anyja.

– Nem voltam.

– Amikor a nagybátyádéknál Pesten…

– Az az állatkert volt, anya, mondtam már.

A sarki villanydoboz oldalán volt néhány plakát. Emberek mosolyogtak onnan. Nemrégen választottak. A fiú arra gondolt, hogy a plakátokon mindenki mosolyog. Szóval, ha választás van, mosolyogni kell.

– Anya, miért kérdezed a cirkuszt?

Végül kiértek a város szélére. Az asszony magyarázott, mutogatott. Itt volt az állatpiac. A környékbeliek árulták a disznót, a marhát. Tyúkokat, nyulakat, ketrecben. Még kecskét is lehetett venni, fekete kecskét, olyan volt, mint az ördög fattya. És abban az időben még járt ide cirkusz is. Érted? Igazi cirkusz. És apád még volt cirkuszban. Jobb, ha ezt tudod.

– Még én is elmehetek – mondta dacosan a gyerek.

– Most már nem járnak erre – szólt egy idő után az asszony.

– Miért nem?

– Nem tudom. Olyan cirkuszok már nincsenek.

Az asszony leült a fűbe, maga mellé vonta a fiút. Előttük a réten már vörösödött a pipacs. Meg kéklett a búzavirág, a langyos szélben bólogatott a katángkóró. Arra volt régen a téesz, mutogatott az asszony. Nyáron lehetett ribizlit szedni. Jól megfizették.

– A cirkuszt meséld – hunyorgott a gyerek.

– Az úgy volt – tűnődött az asszony, és a haját igazgatta –, hogy az apád igazából nem is volt cirkuszban. Csak majdnem. Eladták az összes jegyet, és őt már nem engedték be. Könyörgött nekik. Sírt, rimánkodott, de ott volt egy tűzoltó, aki azt mondta, hogy nem. Biztonsági okokból nem lehet már bemenni. Pedig ismerte a nagyapádat meg a nagyanyádat. Hát talán éppen ezért. Ezért nem engedte meg. Bosszút állt valamiért. Mert kommunista volt. Vagy a nagyapádék voltak kommunisták, már nem tudom. De az biztos, hogy valaki kommunista volt – az asszony megvakarta a halántékát. – A tűzoltó a szabályokra hivatkozott.

– És miért nem ment be máskor az apám? – kérdezte a fiú.

– Aztán nem jöttek többé – mondta az asszony. – Soha többé nem jöttek. Akkor volt itt a cirkusz utoljára.

A gyerek hallgatott, egy méhet nézett, ami önfeledten mozgott egy virágban.

– Ennyi?

– Nem. Nem ennyi – rázta a fejét az asszony. – Mert az apád, mit tehetett volna, leült a sátor szélénél, és hallgatta a tapsot. Meg a zenét. A dobpergést. A sikításokat. Az izgatott sóhajokat. Meg a nevetéseket. Azt mondta, megpróbálta elképzelni, mi van odabent. És hogy sikerült is. Akkor tudod, mi történt?

– Vette a bátorságot, és belopakodott – mondta a gyerek, és izgalmában felállt. A nadrágjához dörzsölgette az izzadt tenyerét.

– Kidugta a pofáját a cirkuszponyva alól egy párduc.

– Micsoda?!

– Egy igazi fekete párduc – bólintott az anyja. – Kijött a cirkuszból. Kimászott a sátor alól. Lassan, puhán lépkedve odament apádhoz, leheveredett mellé, és az ölébe fektette a fejét. Remegett a teste. Apád meg nem félt, simogatta. Azt mondta, csöppet sem félt. A párduc lihegett, néha nagyot rándult a fényes, fekete teste. Aztán elaludt. Egyszer csak nem lélegzett többé. Kiáltozás támadt, és apád azt látta, hogy köré gyűltek. Ott volt a hopmester, a bohóc, a jegyszedő. Üvöltöttek, hogy mit csinált a fekete párduccal. Apád azt mondta, semmit. De hát halott! Csak elaludt. Megdöglött, bazmeg, kiabálták. Toporzékoltak. És aztán kapott néhány taslit.

– Szóval megverték?

– Meg – bólintott az asszony. – De nem is csak ez, hogy az erőművész ellátja a bajodat, mert az hagyján. Hanem hogy a törpe is.

– A törpével mi van?

– Az van – mondta az asszony –, hogy a törpe megrugdosta. Többször. Érted? És ezt nem tudja elfelejteni apád. Vagy ha el is felejti, egy idő után mindig az eszébe jut. Ezért megy be a szobába.

– Értem – mondta a gyerek. – Szóval ezért. Egy törpe miatt. – Kicsit járkált az árokparton, az anyja meg már nem beszélt többet.

– Menjünk haza – mondta hirtelen a fiú, leszedegetett magáról néhány bogáncsot. Az anyja ijedten pillantott föl.

– De hát még biztos bent van.

– Menjünk – mondta a fiú, és már indult is.

Az apja még mindig bent volt. A gyerek önkéntelenül bólintott. Aztán a szobaajtóhoz lépett, lassan lenyomta a kilincset. Belenézett a szoba mélyébe, és mintha nem is kútba, de egyenesen valami bányába bámult volna. Olyan mélyre, ahol már mit sem ér a tekintet. Itt mosolyogjatok, bazmeg. A sötétbe lépett, behúzta maga után az ajtót. Odaoldalazott a fotel mellé. Kitapogatott egy széket, leült. Még közelebb húzta magát. Az apja asztmásan, reszelve lélegzett. Mint akinek fűrész van a torkában. A szagát is érezte. A nikotinszagot. A szeszszagot. Kattogott az óra, milyen távol van egymástól két másodperc. Lógott a családi ágy fölött egy kép. Jézus ül egy hegyen. Egy kék hegyen. Jézus fehér leple kihomálylott a sötétben.

– Csak azt akarom mondani, hogy én nem vagyok törpe – szólt halkan a fiú.

Csönd volt. Nem válaszoltak neki.

– És még azt is mondom – folytatta a fiú –, hogy ha kijössz, úgy verjél meg, hogy belehaljak. Ha nem úgy versz meg, akkor én foglak megölni. Mert én nem törpe vagyok. Érted, apa?

Az apja most sem válaszolt.

– Nem hajtod az ölembe a fejed? – kérdezte a fiú.

Reccsent a fotel. Az apa lassan megdőlt, és a teste a fiú felé hajlott. Már ott volt a homloka a fiú ölében. A fiú odanyúlt. Hideg volt az a homlok, nyirkos. Járt a reszelő, nagyon járt.

A fiú csakhamar kijött a szobából.

Az anya tágra nyílt szemmel állt a konyha közepén. Két szorongó ökle a mellei előtt.

– Mi történt?

– Nem jön ki többet – mondta a fiú, és ment. Kiment. Egyedül. Ahogy eltervezte, és elmosolyodott, mert úgy érezte, máris nőni kezdett.  

Vissza a tetejére