A teknő; Az emlékező forrás; Az erdei emberek

 

 

 

A teknő

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy cigány asszony, aki az emberével lakott kint az erdőn. Nem volt semmijük, még házuk se. Mentek álló nap az úton, és ha rájuk esteledett, megaludtak a sűrű bokrok tövében. Azt ettek, amit találtak: gyökereket, bogyókat, gombákat. Néha, ha falu mellé értek, loptak csirkét is, de csak ritkán, mert féltek a kutyáktól. Jól megvoltak ott az erdőn, különösen nyáron, amikor nem volt hideg. Télen rosszabb volt, olyankor bizony fázott a kezük meg a lábuk, hiába csináltak maguknak földbe vájt üreget, hiába fedték azt le ágakkal. Ilyenkor mindig azt gondolták, hogy meg fognak halni, de végül sose fagytak meg. Amint kiderült az idő, az első tavaszi nap megint az úton találta őket. Mentek sárosan, soványan, hosszú hajjal a fák között, néha leguggoltak a fűbe.

         Egyszer az asszony azt érezte, hogy nagyon megnőtt a hasa. Az ember azt mondta, biztosan valami rosszat evett. Hányja ki egy bokor tövébe, tanácsolta, egyen rá leforrázott csalánlevelet, aztán majd elmúlik. Az asszony úgy is tett, de a hasa csak nem ment le.

         Mentek, mentek az úton, a has meg csak puffadt, mintha a szél dagasztaná.

– Ne haljál meg – mondta az ember –, mert nagyon megverlek! Az asszony nem szerette volta, ha az ember megveri, ezért megígérte, hogy nem hal meg. Gyalogolt tovább.

         Teltek a hetek, a hónapok, de a has csak nőtt. Sose láttak ilyet, soványak voltak addig, mint a kóró. Az ember aggódott, és a biztonság kedvéért jól megverte az asszonyt, nehogy meghaljon. Meg is érte a tavaszt. De akkor már csak feküdözött egy nagy tölgyfa tövében.

         Egyszer csak jajgatni kezdett, hogy jaj-jaj, hát ő mégiscsak meghal, és folyatta ki a vérét a makkos földre. Az ember nézte, és azt mondta neki, hogy hát dehogyis halsz te meg, szülsz nekem egy szép erdei gyereket, azért olyan nagy a te hasad. Biztosan fiú lesz, segít majd nekem tüzet rakni meg gödröt ásni.

         Úgy is lett: az asszony megszülte a gyereket. Ott, tölgyfa alatt, a holdfényben, mert akkorra már leszállt az éjszaka, eléggé tollasnak látszott a gyerek, de az ember csak megvonta a vállát, hogy ha tollas, hát tollas. Hanem amikor a nap első sugarai kisütöttek, az asszony is szemügyre vette a csecsemőt.

         Hát nem embergyerek volt az, hanem bagolyfióka!

– Mit szültél te nekem? – kérdezte mérgesen az ember. – Madárcsőre van, madárfeje, és nagy szürke szárnyai. A lába meg olyan karmos, mint az öregapámé volt. Nem fog ez nekem gödröt ásni, de még tüzet rakni se, csak huhog.

Az asszony úgy találta, a gyerek nagyon szépen huhog, de nem akart vitatkozni. Fogta, elengedte, az meg fölrepült a tölgyfa legmagasabb ágára, onnan nézett rájuk lefele. Aztán, amikor ismét eljött az éjszaka, elrepült nagy szárnysuhogással.

         Virradatkor nem is keresték, mentek tovább az erdőn. Több szó nem esett a bagoly gyerekről, a nagy tölgyfa alatt a moha felitta az asszony kihullott vérét, a has leapadt. Az erdő lombot váltott, a téli szelek ismét fújni kezdtek, aztán lehullott a hó. Megástak egy mély gödröt, befedték, belebújtak télire. Amikor a tavasz első melegei érkeztek, az asszony megint fájlalni kezdte a hasát. Nőtt, nőtt újra a has egész nyáron, és őszre már megint akkora lett, mintha az asszony meg akarna halni.

         – Ne haljál meg, mert nagyon megverlek! – mondta neki az ember.

– Dehogy halok én meg – válaszolt az asszony. Szülök neked egy szép erdei gyereket, aki segít majd tüzet rakni és gödröt ásni.

         Az ember erre megnyugodott, és nem verte meg az asszonyt.

Őszre járt már az idő, mikorra a has akkora lett, mint egy lekvárosfazék. Kongott-bongott, icergett-ficergett, aztán az asszonynak megint hullani kezdett a vére, és leguggolt a földre.

         Várta az ember, hogy mi lesz, de amikor lenézett, hogy kijött-e már az a fiúgyerek, aki segít neki gödröt ásni meg tüzet rakni, csak egy nagy szemet látott.

         Az asszony fogta, és becsomagolta a szemet egy lapulevélbe. Úgy találta, hogy igen szépen pislogat. Az embernek azonban sehogy se tetszett ez a dolog.

– Miféle szemet szültél, te asszony?

A szem nézett nagy csodálkozva, de az asszony maga is látta, hogy a szemhez nem tartozik semmi. Se fej, se száj, se kéz, se láb, de még csak egy másik szem se.

         – Szép, kék szem – mondta kissé elfogultan az emberének.

Az ember a tűzrakáson és az ásáson kívül nem sok dologhoz konyított a világon, talán a veréshez egy kicsikét. Az azonban mégiscsak szöget ütött a fejébe, hogy hogy kerül ide ez a kék szem. Sehogyan se tetszett ez neki.

         – Se nekem, se az öregapámnak nem volt kék szeme. De a tiedé is fekete, mint az ördög seggének az olajos lyuka – tette hozzá elgondolkodva. – Hát akkor hogy a retkes nyavalyába került ez a kék szem a te hasadba?

– Bizonyosan lenyeltem – felelte az asszony.

– Még jó, hogy kijött – folytatta az ember. – Ássuk el gyorsan, nehogy utánunk jöjjön, és megint lenyeljed!

Az asszony kicsit sajnálta a szemet, de azt ő is látta, hogy bizony valóban nagyon kék. Meg aztán: mihez is kezdenének vele?

Mondta, hogy jó, ássák el. Húztak egy kis földhányást a szemre, az meg csak pislogott. Nemsokára már nem is látszott más belőle, csak egy világos folt, mintha egy apró tócsa tükrözné az eget a fák között. Kicsit ki is folyt a vize, mert sírt a szem, amikor az ember meg az asszony távolodott az úton.

         Aztán jöttek a madarak, ittak belőle, jöttek a gyíkok, ittak belőle azok is, és akkor nem sírt tovább, megvigasztalódott.

         Az asszony meg az ember folytatta útját, ahogy addig. Fáztak, mendegéltek, eszegették, amit találtak.

         Következő évben az asszonynak megint nőni kezdett a hasa. Nem szólt az emberének, nehogy megijedjen, hogy meghal, és ijedtében jól megverje. Inkább fogta, nyomingálta a hasát visszafelé, hátha akkor nem dagadozik tovább. A has azonban nőtt, nődögélt, és hangokat adott, csengett-bongott, mint előző évben, aztán ficeregni is kezdett.

         – Jaj, nem akarok én már tollas baglyot – kesergett magában az asszony. – Nem akarok én már síró-rívó szemet se. Nem lesz nekem fiúgyerekem, aki gödröt ás meg tüzet rak, nem lesz nekem már segítségem az erdőn.

Amikor az a valami, ami a hasában nőtt, kifele kéretőzött, az asszony ráguggolt egy hasadt teknőre. Akárki legyél is, én meg nem nézlek téged, mondta, és hagyta kifolyni a vérét a teknőbe. Amikor a titokzatos istencsudája kijött belőle, ráfordította szépen a teknőt, és sietett az ember után, aki éppen fát gyűjtögetett egy tisztáson.

– Hova lett a hasad? – kérdezte az ember.

– Ettem leforrázott csalánt, és elmúlt – válaszolta az asszony.

Az ember nem is firtatta a dolgot, örült, hogy az asszony nem beteg, és segít neki rőzsét gyűjteni.

A teknő csak sírdogált az út mellett, de nem hallotta meg senki.

Másnap hajnalban arra ment egy asszony, aki gombászni ment a faluból az erdőre a fiával.

– Nézze csak, édesanyám, milyen óriási gomba nőtt ott! – kiabált a gyerek.

– Nem gomba az – felelte az asszony –, hanem egy hasadt teknő.

– Ha kirepedt teknő, akkor nézzük meg, édesanyám, hátha lehet még mosni benne.

– Nem vetnek ki az emberek olyan teknőt – válaszolta az asszony –, amiben még mosni lehet. Bizonyosan hasadt az, elfolyik belőle a víz.

– Ha elfolyik, hát elfolyik, majd dagasztunk benne tésztát – feleselt a fiú.

– Dagasztanál te tésztát egy szemétre vetett teknőben? – kiabált rá az anyja. – Hagyd el, fiam, nem is teknő az, hanem kicsinyke sírdomb. Menjük tovább!

Ám a fiú nem hitte, hogy a hasadt teknő kicsinyke sírdomb volna, és csak tekingetett visszafele az úton. Erre a teknő sírni kezdett.

– Sír a teknő, édesanyám! Forduljunk vissza az úton!

Ám az asszony csak nem akart. Ekkor egy tollas bagoly repült el felette, és úgy megijedt, hogy kiejtette a kötényéből az összes gombát.

– Nem teknő az, fiam, hanem sírdomb! Segítsél nekem összeszedni a gombát!

A fiú lehajolt, ám a gombák mind belegurultak egy kék vizű tócsába.

– Sírdogál a teknő, édesanyám!

Az asszony látta, hogy a gombái mind tiszta kékek lettek. Megfordult, visszament a fiával a dombocskáig. Odaléptek a teknőhöz, megfordították. Hát uramfia, egy csodálatosan szép lányka ült abban! A szeme nagy volt, mint a bagolynak, és olyan koromfekete, mint az ördög olajos segge lyuka, de égszínkék, nagy könnycseppek peregtek belőle.

– Hát te meg miféle árokparti teremtmény vagy? – kérdezte az asszony, és kiszakajtotta a gyereket a teknőből. Aztán a fiú is magához ölelte, és úgy találta, ilyen szépet ő még sose látott. Kibélelték ügyesen a teknőt, belefektették a lánykát, és hazavitték a faluba megmutatni.

Az apa otthon kérdezte, leltek-e gombát. Erre megmutatták, hogy gombát ugyan nem leltek, de találtak egy gyönyörűséges kislányt. Olyan szép, amilyet hetedhét faluban se láttak soha errefelé. Az apa nagyon megörült, megcsókolta az erdei kislányt, és reggelig ringatta az ágya mellett.

– Te vagy a mi gyermekünk – mondta neki az apa meg az anya reggel, és a kislány szeméből nem peregtek már égszínkék könnycseppek.

– Te vagy az én testvérem – mondta neki a fiú, mire a kislány nagy bagolyszemeket meresztett rá, és szépséges erdei hangokat hallatott.

Aznap este a sovány erdőjáró ember meg az asszony egy halom elhajigált gombára talált az úton. Kékek voltak azok a gombák, de nem volt bennük féreg. Jól megmosták, megették mindet, és holdfényeset, kanyargósat álmodtak. Mosolyogva aludtak a fűben, akárcsak odaát a faluban a csodaszép lánygyermek a teknőben. Nézték őket a csillagok, és sütöttek le mindannyiukra egyforma ragyogással, tudva, hogy minden jól van, mert az emberi sorsok rajzolata éppúgy köti össze egymással a földi lelkeket, mint a csillagokat a láthatatlan égi ösvények.

Aki azokon járni tud, mindent lát. Tudtátok?

 

 

 Az emlékező forrás

 

Volt egyszer egy lány, aki nem beszélt. Nagyocska volt már pedig, lassan a válláig ért az anyjának, mégse szólt egyetlen emberi szót se. Pedig eszes volt, láthatta azt mindenki a szeme csillogásából. Némának se lehetett gondolni, hiszen gyönyörű erdei hangokat hallatott, és siketnek se, hiszen utánozta a szél zúgását a mezőkön, utánozta a füvek dúdolását. Nem beszélt mégse, csak üldögélt naphosszat mosolyogva a kemencepadkán. Ha kértek tőle valamit, azt megcsinálta ügyesen, de ha kérdezték, nem felelt egy árva szót se.

         Ha vihar készült, a törékeny, fiatal fák hangján sóhajtozott, ha meg a nap fésülgette ujjaival a vetést, zümmögött, mint a melegben keringő bogarak.

         Utánozta a vízcsobogást, a lombok zúgását, a harkály kopácsolását, a szarka cserregését, de az erdő és mező hangjain kívül senki mást nem hallott tőle: emberi szó el nem hagyta a száját.

         A bátyja egy ideig tanítgatta őt, lekuporodott mellé a földre, és formálta neki a szavakat. Azt mondta, szekér, mire a lány a kocsikerék nyikorgását és a sár cuppogását utánozta. Azt mondta neki, kasza, mire a lány a levágott búzakalász hangján sírdogált. A fiú nem akarta tovább gyötörni, inkább hagyta, hadd üldögéljen magában. Az apja meg az anyja pedig azon aggódtak, hogyan talál majd férjet magának, ha felnő.

         Szépnek szép volt ez a lány, azt mindenki láthatta. A haja barna csigákban tekeredett, mint a fák évgyűrűi, a szeme sötétlett, mint az alvó víz, és a mélyén ravasz kis fény csillogott, mint amikor kútba tekint a csillag. A szája? A szája pedig édesen piroslott, mint a kihasadt vadmeggy.

         Szegény anyjának mindig elszorult a szíve, ha ránézett. Mi haszna ennek a temérdek szépségnek, ha nem talál majd társat szegény leány, gondolta. Mert ugyan ki akarna magának olyan leányt, aki csak cserreg, mint a szarka, nem szól soha egyetlen emberi szót sem? Az apja röstelkedett, ha falubeliek a lányát emlegették, mert szégyellte, hogy a szépséges leány egyetlen hangot se volt képes eltanulni tőlük, pedig tizenhárom éve már, hogy becézgették és szidták.

         Egy napon a lány anyja éppen a szőlőt kacsolta, hogy ne kússzanak fel a tetőre az indák, nehogy meglazítsák a cserepeket. Hát, amint fent állt a létrán, azt látta, hogy egy tollas bagoly telepedett a háztetőre. Fogta magát, lemászott a létráról, és beszólt a házba a lánynak:

         – Fogj egy seprűt, és kergesd el azt a tollas baglyot, nehogy a kéménybe fészkeljen! A lány fogott egy seprűt, és elkergette a tollas baglyot, aztán visszamentek a házba.

Este ültek az asztalnál, éppen kenyeret ettek, amikor az apa kipillantott a kertbe. Hát, látta ám, hogy ott repked egy bagoly a tornácon. Odaszólt a lánynak:

– Édes lányom, fogj egy seprűt, és kergesd el azt a tollas baglyot, nehogy a kéménybe fészkeljen! A lány fogta a seprűt, kiment, és elkergette a baglyot.

Hanem reggel, amikor a tejet itták a csuporból, és a lány bátyja kipillantott az ablakon, harmadjára is ott látta ülni a tollas baglyot az eperfán. Éppen indult volna a dolgára, de mentében még odaszólt a húgának:

         – Édes húgom, menj ki, fogd a seprűt, és kergesd el azt a tollas baglyot, nehogy a kéménybe fészkeljen!

         A lány úgy is tett. Kiment, fogta a seprűt és felemelte, hogy ismét elkergesse a baglyot. Hanem a bagoly így szólt hozzá:

         – Ne kergess el engem, mert tudom, hogy te vagy az a leány, aki nem beszél. Tudom, hogy jó a szíved, hallottam, amint gyönyörű szép erdei hangokat hallattál. Tedd le azt a söprűt, és gyere velem!

         A lány megrázta a fejét, hogy nem mehet. Hanem a bagoly tovább kérlelte:

– Tedd le a seprűt a sarokba, és gyere velem az erdei a forráshoz!

         A lány megint megrázta a fejét, hogy csak úgy röpködött a haja, aztán intett a bagolynak, hogy szálljon el messzire. Hanem a bagoly felröppent, aztán harmadszorra leszállt, és úgy kérlelte:

         – Erdei testvérkém, gyere velem a kék forráshoz, és hozzál friss vizet apádnak, anyádnak, bátyádnak. Meglátod, hogy örülnek majd neki, ha este hazatérnek!

         A lány azt gondolta, abból csak nem lesz baj, ha vizet hoz a kék erdei forrásból. Fogta a vödröt, és elindult a bagoly után. Ment, lépegetett a szekérnyomban, kaptatott fel a dombra, ereszkedett le a völgybe, lépkedett át a földeken, árkokon. Lassan elmaradoztak a házak, elfogytak az utak is. A bagoly meg csak repült előtte, és hívogatta:

         – Erdei testvérkém, gyere velem a kék forráshoz, és hozzál friss vizet apádnak, anyádnak, bátyádnak!

         Mentek álló nap hegyen át, völgyön át. Amikor már annyit mentek, hogy a lánynak megfájdult a lába, leült a földre. A bagoly kérlelni kezdte:

         – Gyere utánam még egy kicsikét, ott van a tölgyfák mögött a kék erdei forrás.

         A lány felállt, sóhajtott egy mélyet, mintha esti fuvallat borzolta volna a füveket, aztán ment fájós lábbal a tölgyfák felé. Ott a bagoly megállt, és így szólt:

         – Erdei testvérkém, elhoztalak téged az emlékező forráshoz. Nézz bele, és lásd meg, hogy ő is a testvéred, akárcsak én magam.

         A lány nem értette, amit a bagoly mondott, hiszen neki csak egy bátyja volt otthon. Nem volt neki testvére se a madár, se a földön csillámló víz.

         Hát, amint belenézett a forrásba, a víz tükre nyomban kékre változott. A forrás sírni kezdett, valóságos tavacska lett belőle. A kék tóvízben tükröződött a tölgyfa, és a tövében a lány két erdei embert látott állani. Soványak voltak az erdei emberek, és kérgesek, mint a faág. Az erdei asszony hirtelen leguggolt a földre, és egy szépséges szép lánykát pottyantott a világra. Az asszony fogta a lánykát, és beletette egy hasadt teknőbe.

         Nagyon elcsodálkozott a leány azon, amit a kék víz mutatott neki. Nézte, nézte a forrás tükrében az erdei lánykát, ahogy ül a teknőben, és váratlanul megszólalt:

         – Kik ezek az erdei emberek, akik soványak és kérgesek, mint a faág? És ki az a gyermek ott a teknőben?

         A tollas bagolynak, aki a tölgyfáról figyelt, igencsak elkerekedett a szeme, pedig eredendően nagy, kerek szeme volt, mint minden bagolynak.

         – Te magad vagy az az erdei lányka, akit a víz tükre mutat. És te magad az, aki most emberi hangon, emberi szavakkal kérdeztél engem – válaszolta.

         Na, erre a lánynak is elkerekedett a szeme, és ebben a pillanatban erősen hasonlított a bagolyéra. Belepillantott újra a forrás tükrébe, és úgy mondta emberi szavakkal:

         – Valóban, én vagyok az az erdei lányka, ti pedig mind a testvéreim vagytok. Testvérem vagy te, a tollas bagoly, és testvérem ez a síró víz is. Azok az erdei emberek pedig, akik olyan soványak és kérgesek, mint a faág, a mi erdei apánk és anyánk.

         A tollas bagoly bólogatott a tölgyfán. Azt tanácsolta a lánynak, vigyen haza a síró vízből, merje otthon tele a teknőt.

– Öreg teknő az – felelte a lány, tizenhárom esztendeje ott van már a házban. Elfolyik abból mind a víz, nem lehet abban se fürdeni, se dagasztani.

         A bagoly azért csak elismételte, hogy merjen a lány a kék forrásból, vigyen haza az apjának, anyjának és a bátyjának, éppen annyit, hogy tele legyen a teknő. A lány úgy is tett. Ment, vitte haza a forrás vizét, lépegetett a szekérnyomban, kaptatott fel a dombra, ereszkedett le a völgybe, lépkedett át a földeken, át az árkokon. Közben azt mondogatta magában emberi szavakkal:

– Emlékszem már, mindenre emlékszem. Emlékszem nemzőapámra és emlékszem szülőanyámra, akik engem egykor az erdei teknőben hagytak. Emlékszem testvéremre, a síró kék forrásra, és másik testvéremre, a tollas bagolyra. Ők vezették el hozzám mostani apámat és anyámat, akik rám találtak. Ők lettek az én igazi szüleim, és az ő házukban éltem eddig a bátyámmal, aki emberi szavakra tanított.

         Így beszélt magában a lány, miközben vitte haza a forrás vizét. Ahol kilöttyentette, mindenütt emlékezni kezdett a föld. Emlékezett a talpakra, amelyek átmentek rajta, emlékezett a szekerekre, a vonuló, kövér felhőkre, a csapkodó záporokra, a döfködő villámokra, és emlékezett a hó gyengéd simogatására is.

         A lány lassan közeledett a faluhoz, vitte a kék forrás vizét. Amikor a házhoz ért, letette a vödröt, és elkiáltotta magát.

– Apám, anyám, kedves bátyám, megjöttem! Kék forrásnak vize van a vödrömben!       

         Na, kiszaladt erre a házból az apja, az anyja és a bátyja. Álmélkodva néztek a lányra, aki emberi hangon kiáltozott. Megölelték, megcsókolták háromszor, aztán odamentek sorban a vödörhöz.

         A bátyja belenézett, és réges-régi magát látta a tükrében, amint a húgát hazahozza. Az apa belenézett a vödörbe, és azt a napot látta, amikor a felesége és fia talált egy kislányt az erdőn. Az anya is belenézett, és azt a napot látta, amikor a teknőben megtalálták a kisgyermeket az erdőben.

         A lány ezalatt bement a házba a régi, hasadt teknőért, és kihozta az udvarra. Aztán fogta a vödröt, hogy beleöntse a vizet.

         Az apja rászólt:

– Édes lányom, öreg teknő az, tizenhárom esztendeje itt van már a házban. Elfolyik ebből mind a víz, nem lehet ebben se fürdeni, se dagasztani.

A lány azért csak beleöntötte a teknőbe a kék forrás vizét. Éppen színültig lett a teknő, de nem folyt ki egy csepp se belőle. A víz tükrében aztán meglátták a két erdei embert, a kék forrást meg a baglyot.

Ők az én szülőanyám és nemzőapám, és ő az én kék szemű forrás testvérem, ő pedig az én kerek szemű bagoly testvérem – sorolta a lány gyönyörűséges emberi beszéddel.

– Ti pedig – fordult az apjához és az anyjához – az én drága szüleim vagytok, akik hazahoztatok engem a teknőben, és emberi szavakra tanítottatok.

Sírtak mind a hárman, potyogott a könnyük a teknőbe, de abból mégse folyt ki a víz.

A tollas bagoly ott ült a tetőn. Az anya felnézett, és azt mondta:

– Édes lányom, adj egy tálkában inni a bagoly testvérednek, hátha megszomjazott!

Az apa pedig hozzátette:

         – Édes lányom, ha ivott a bagoly testvéred, hadd keressen magának itt helyet a ház körül, hátha fészket akar rakni!

         A bátyja pedig így szólt:

– Édes húgom, itt fog lakni ezután ez a tollas bagoly a háznál. Ha valaha arra vágysz, hogy megkeressed erdei anyádat és erdei apádat, és beszélgessél a kék vizű forrással, ő majd elvezet hozzájuk. És ha akarod, én, a bátyád, elkísérlek téged.

         Úgy is lett. A bagoly fészket rakott a tetőn, a lány pedig attól fogva gyönyörűséges emberi szavakkal beszélt. A forrás vizét mind megitták, és emlékeztek tőle az összes együtt töltött napra. A lány az erdei beszédet továbbra sem felejtette el, szót értett a cserregő szarkákkal, a daloló füvekkel és a sistergő záporokkal, de már nem ült magában a kemence mellett, hanem beszélgetett apjával, anyjával, bátyjával és minden arra járó falubeli emberrel. Hamarosan híre is ment csobogó hangjának, kedves mosolyának, és ha valaki jó szóra vágyott, úgy kerítette az útját, hogy betérhessen a házukba. Csak úgy mondták egymásnak az emberek, hogy az a ház az, amelyiknek a tetején egy tollas bagoly ül. Könnyű megtalálni, ti is látni fogjátok, ha arra vetődtök.

 

 

Az erdei emberek                 

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy cigány asszony, aki az emberével lakott kint az erdőn. Nem volt semmijük, még házuk se. Mentek álló nap az úton, és ha rájuk esteledett, megaludtak a sűrű bokrok tövében. Azt ettek, amit találtak: gyökereket, bogyókat, gombákat. Néha, ha falu mellé értek, loptak csirkét is, de csak ritkán, mert féltek a kutyáktól. Jól megvoltak ott az erdőn, különösen nyáron, amikor nem volt hideg. Télen viszont fáztak, összeverődött a foguk a hidegtől.

         Mentek hegyen át, dombon át, lépegettek a szekérnyomban, gyalogoltak, míg el nem fogyott az út. Amikor elfogyott, megálltak pihenni. Így ment ez már hosszú esztendők óta. Olyan ráncos volt az arcuk, mint az ág hegyén aszalódott gyümölcs, és olyan kérges a bőrük, mint a faág. Öregeknek látszottak, mert az erdőben négyszer olyan gyorsan telik az idő, mint egyebütt, és minden évszak egy-egy eltelő esztendőnek felel meg.

         Egyszer, tavasz volt éppen, gyalogolt a két öreg a fakadó erdei sárban. Kerülgették a tócsákat fekete körmű lábaikkal, hajtották szét az ágakat a kezükben tartott göcsörtös bottal. Egyszer csak megtorpantak, mert zajt hallottak az ösvényen.

         – Állj meg, asszony – mondta az erdei ember –, mert falusiak közelednek! Ha meglátnak, elkergetnek, meglásd!

Az asszony csak legyintett:

– Nem jár ott teremtett lélek se, csak száraz levelek zörögnek.

Mentek tovább. Hanem az erdei öreg megint zajt hallott.

– Állj meg, te asszony, ha mondom, mert megverlek! Nem hallod, hogy jönnek a falusiak, akik kiabálnak ránk, és köveket hajigálnak?

         Az asszony megállt, hegyezni kezdte a fülét. Valóban zaj szűrődött ki a fák közül. Most már ő is hallotta. Meglapultak egy bokor tövében, úgy füleltek, de a zaj hamarosan távolodott.

         Egy fiú meg egy leány járta az erdőt, felettük tollas bagoly repkedett.  Elvesztették az utat, és most tanácstalanul forgolódtak a fák között. Megpillantottak egy öreg tölgyfát, és odaszóltak a repkedő tollas bagolynak, aki a kísérőjük volt:

         – Bagoly testvér, ülj meg egy kicsit azon a tölgyfán, mi addig letelepszünk ide a kék forrás tövébe. Megpihenünk egy kicsit, aztán megyünk majd tovább. Úgy is lett. A leány levette a cipőjét, és kinyújtóztatta a derekát a tölgyfa alatt, a kék forrás vize mellett. Meg is mosta a lábát, és amikor letörölte puha mohával, így szólt hozzá a kék forrás:

         – Megszomjaztál, elfáradtál, lábad elveszette az utat. Ne bolyongj tovább, testvérke, mert én vagyok a kék vizű forrás. Segítek neked és a bátyádnak. Tudom jól, hogy az erdei embereket keresitek.

A lány igencsak elcsodálkozott.

– Valóban ezért jöttük ide – felelte. – Ha te vagy a kék vizű forrás, aki mindenre emlékszel, akkor áruld el nekem, hol találom meg az erdei embereket! Ők az én nemzőapám és szülőanyám. Itt laknak valahol a fák közt, de nagy az erdő, sehol sem lelem őket.

         – Ne búslakodj – csobogta a forrás. – Itt járnak ők az ösvényeken, a kezükben bot van, a bőrük pedig kérges és fekete, mint a faág. Kérd meg a tollas baglyot, kísérődet, hogy kémleljen körbe a fa tetejéről!

A tollas bagoly felszállt a legmagasabb ágra, onnan kémlelt körbe. Az egyik bokor tövében meglátott két rejtőzködő erdei embert.

– Látom őket, látom őket – huhogta.

A fiú, aki nem értette az erdei beszédet, ült csak a forrás tövében, és pihent. A lány azonban, aki mindent értett a forráscsobogásból, a bagolyhuhogásból, azt mondta:

         – Édes bátyám, itt rejtőznek az erdei emberek a közelben! A tollas bagoly látja őket a nagy szemeivel. A kezükben bot van, a bőrük kérges és sötét, mint a faág. Ahogy a fiú ezt meghallotta, hevesen verni kezdett a szíve. Legszívesebben visszafordult volna a faluba, de nem hagyhatta cserben az édes húgát. Felállt hát, leporolta a ruháját, és intett, hogy mehetnek. A bagoly egyenesen arra vezette őket, amerre a két öreg rejtőzött.

         Közeledett a fiú meg a lány az erdei úton, és amikor egészen közel értek már, az erdei öregember megszólalt:

         – Fussunk hamar, mert jönnek a falusiak, és kövekkel dobálnak meg minket. Egy tollas bagoly is van velük!

Hanem az asszony nem akart elfutni.

         – Hallom – mondta – a tollas baglyot. Hallom a leányt is, igen szép emberi szókkal beszél. És hallom a fiút is, de nem félek tőle. Azzal kilépett az útra, és szembetalálta magát a fiúval meg a lánnyal.

         Azok nagyon megijedtek, de megrémült a bagoly is, felborzolta az összes tollát. Az erdei asszony arca fekete volt, ráncos, mint az öreg gyümölcs. Foga annyi volt a szájában, mint tarvágás után szálfa az erdőn, a szeme pedig mélyen és feketén csillogott, mint a sár közé hullott szeder.

         Az erdei ember, aki félt, hogy a falusiak megdobálják kővel az asszonyát, előlépett a bokorból. A fiú meg a lány, ha lehet, még jobban megijedtek, a bagoly pedig verdesni kezdett a szárnyával.

         Az erdei ember az asszonyánál is ráncosabbnak látszott. A teste száraz volt és horpadt, mint a villámsújtotta fa, a haja pedig szürke, mint a hamu a kiégett törzs körül. Felemelte a botját, hogy rájuk húzzon. A leány kérlelni kezdte:

         – Jaj, ne verjél meg engem, mert én vagyok a te édeslányod. Húsz esztendeje már, hogy megszülettem, és most eljöttem az erdőbe látni téged.

Az erdei ember nagyon meglepődött, leengedte a botját.

         – Nincsen énnekem lányom egy se. Ez az asszony tudtommal csak kettőt szült. Egyszer egy tollas baglyot, másszor egy síró szemet. Nem kellett nekem se tollas bagoly, se síró szem, és nem kellesz te sem, mert nem vagy a lányom.

         A tollas bagoly erre az erdei asszony és az ember elé repült, és így szólt hozzájuk erdei szavakkal:

         – Én vagyok az a tollas bagoly, nézzetek rám! Elvezetlek titeket a kék forráshoz, és ihattok belőle tiszta vizet.

         Az erdei emberek igen szomjasak voltak. Nagy utat megtettek már aznap, örömmel beleegyeztek hát, hogy igyanak a kék forrásból. Elindultak szépen a bagoly után. Mentek az úton, elöl a fiú meg a lány, hátul az erdei ember meg az asszonya.

         Amikor odaértek a kék forráshoz, a víz csobogni kezdett a földből. Sírt nagyon a forrás, patakzott belőle a kék víz. Az ember meg az asszony letérdeltek mellé, és jót ittak. Hát, abban a szempillantásban, ahogy odahajoltak, emlékezni kezdtek mindenre, ami velük történt. Azt mondta az ember:

         – Te vagy a tollas bagoly, akit egykor a fán hagytunk. A forrás pedig a kék szem, ami kimossa bánatában a földet. Ti vagytok a mi erdei gyermekeink!

         Az asszony pedig odalépett a lányhoz, és megölelte ágbogas karjaival, mint mikor inda kapaszkodik a meszelt templomfalra:

– Te vagy a lányka, akit a hasadt teknőben hagytam. Szép vagy, és érted az erdei beszédet. Könnyű a szavad, mint bagoly tolla, és tiszta, mint forrás vize. Látlak téged: te vagy az én leányom.

Na, erre már az öreg erdei ember is közelebb lépett, és jobban szemügyre vette a leányt. Nem sokra tartotta az asszonyokat, se a fiatalokat, se az öregeket, mert nem tudtak gödröt ásni. Hanem úgy látta, hogy ez a lány itt valóban nagyon szép, ahogy az asszony mondta. De szép erős volt mellette a fiú is, aki kísérte. Megkérdezte a fiút, mit csinál itt a fák között, és érti-e az erdei beszédet.

A fiú tisztelettel szólt hozzá. Azt felelte, hogy ő csak a falusi emberek szavát érti. Ott, a faluban nőtt fel, és ez a szép leány az ő húga. Húsz esztendeje már, hogy csecsemőként a családjába került, azóta testvéreként szereti. Azért jöttek a kék forráshoz, mert a lány szerette volna megtalálni nemzőapját és szülőanyját, az erdei embereket. Az öregember bólintott:

– Látom – mondta –, hogy tiszta a lelked, nem akarsz bennünket szavakkal káromolni és kövekkel hajigálni. Gyere, segíts nekem gödröt ásni, tüzet rakni, hadd látom, mennyire vagy ügyes!

A forrás, amelyik még mindig sírt, meghallotta ezeket a szavakat. Ismét csobogni kezdett, és egy szempillantás alatt mély, tágas gödröt vájt a földbe. A bagoly, amelyik a fa tetején gubbasztott, leszállt a gödörbe, és felszívta a begyébe az összes vizet. Olyan száraz lett a gödör, mint a nap szárította, üres patakmeder. A fiú hamar tüzet gyújtott, azzal leültek mind a gödör szélére. A forrás már nem sírt, kéken ragyogott csak a lomb árnyékában.

Lassan leereszkedett a fák közé a sötétség. A csillagok apránként kigyulladtak az égen, egyik a másik után, mint odaát a falu ablakaiban a lámpások.

– Haza kell mennünk a szüleinkhez – szólalt meg a lány. – Ők neveltek bennünket, ők tanítgattak engem is, és most biztosan aggódnak már, hogy hol járunk a bátyámmal.

– Így van, haza kell mennünk – mondta a fiú is –, mert a sötétség hamarosan ellepi az ösvényt. A bagoly mutatja majd nekünk hazafelé az utat.

Az erdei asszony szeretettel nézett rájuk.

– Most már tudjátok, hol lakunk. Ha meglátogattok bennünket, megtanítunk benneteket az erdei titkokra. Segíthetsz az öregnek tüzet rakni és gödröt ásni. Fogytán már az ereje, feketedik szegény, száraz a karja, mint a faág, csoda, hogy lángra nem kap. Gödröt ásni már alig bír, olyan gyönge. Én pedig megtanítom majd a húgodat, hogyan főzzön csalánt, ha megfájdul a hasa, mit tegyen a sebre, ha felsértette a bőrét. Öreg vagyok már, mint ez az erdő. Kinek meséljem el, amit tudok, ha nem tinektek?

         A bagoly huhogott felettük: indulni kellett. A kék víz még egyszer átragyogott a sötéten, aztán már csak egy aprócska fény jelezte, hogy csillog a forrásban a tölgy alatt. A fiú és a lány felkerekedtek, és elindultak a falu felé. Amikor az erdő szélére értek, még visszanéztek, és látták a fák között lobogó tüzet.

         – Köszönöm neked, kedves bátyám, hogy elkísértél engem nemzőapámhoz és szülőanyámhoz, az erdei emberekhez – szólt a lány. – Köszönöm, bagoly testvér, hogy mutattad az utat a fák között. Most már erdei szüleim is tudják, hol van az emlékező forrás, és bármikor meglátogathatják, ihatnak a vizéből. Most már tudják, hogy a tollas bagoly is a testvérem, és a házunk tetején lakik a faluban. Ha mesélek az öregekről, szép, erdei szavakkal dicsérem majd őket, és valahányszor arra járok, viszek majd nekik ennivalót.

         – Én pedig – folytatta a bátyja – segítek majd nekik gödröt ásni és tüzet rakni.

Mire hazaértek, teljesen sötét lett. Kialudt az erdőben a tűz is. A két alvó erdei embert alig lehetett megkülönböztetni a fák sötétlő törzsétől. Csak a fiú meg a lány tudta, hogy hol rejtőznek. Meg a tollas bagoly, meg a kék vizű forrás. És most már ti is: tudjátok, hol vannak, mert hallottátok a történetüket, láttátok kanyargós útjukat a fák közt. Majdnem olyan sokat tudtok már ti is, mint odafent a hunyorgó, okos csillagok.

 

Vissza a tetejére