Szilánkok 2.

 

 

Apám úgy tűnt el,

egyik napról a másikra,

hogy szinte megkönnyebbültünk.

Anyám csak néha sírdogált,

s azért leste, hátha visszajön.

Voltak napok,

amikor azt mondta,

szerinte elrabolták,

hiszen miért ment volna el tőlünk

ez a jó ember.

S évről évre szépült apám

anyám emlékezetében.

Ahogy múlt az idő,

úgy lett egyre kedvesebb,

dacosabb és erősebb.

Apám nőtt, egyre csak nőtt

anyám szavaiban.

S én is hosszúra nyújtottam

apámat magamban,

hogy körülérjen,

takarjon be, ő védjen,

s mikor esténként arra gondoltam,

hátha meghalt, hát

imádkoztam hozzá,

hogy küldjön férjet,

rendes, izmos embert,

mint amilyenre ő dagadt

anyám szomorú

szabadságában.

 

*

 

Kettéhasadt az éj,

az ég egyik felébe

kapaszkodik az este,

a másik felét már

a hajnal harapja.

Annyira szeretnék

gyereket szülni,

hogy már a tükörbe nézve is

szégyellem magam.

És hallgatni kell.

Anyám úgyis

csak azt mondaná,

hova akarok szülni

férj nélkül gyereket?

Még rendes munkám sincs,

mit akarok a hasamba,

ha a számba sincs mit tenni?

 

Esteledik.

Ahogy fogy a fény

a szobából,

egyre könnyebb lesz

lélegeznem.

A vizes kezemet

egyre csak rázom

a mosogató mellett,

s várom, hátha anyám

megcsúszik a konyha kövén,

elvágódik, kettétöri

a gerincét, várom,

hátha csillogni fog mindenfelé

a kezéből kieső pohár,

és táncolni fog

a szilánkok közt a fény.

 

*

 

Álmomban

magunkra gyújtom a házat.

A házat,

amiben anyám alszik,

hogy legyen már vége

ennek.

Vissza a tetejére