Feró, Aró

 

 

 

A születésnapom után hívott föl apám.
– Tegnap nem akartalak zavarni, gondoltam, biztosan buli van – udvariaskodott.
– Volt, volt, de nem olyan, mint régen – válaszoltam.
Azt hihette, folytatjuk a hagyományt. Az én szülinapom, az ő névnapja (meg a bátyámé, nagybátyámé, unokatestvéremé), és az Erzsébet-nap, Katalin-nap. Gyermekkoromban úgy tartottuk ezeket, mint kisebb lakodalmakat. A nők három- meg ötlapos süteményeket, sajtos pogácsákat és rudakat sütöttek, a férfiak feladata a birkapörkölt vagy a babgulyás főzése volt. Ajándékokra nem emlékszem. Én biztosan mindig kaptam, ők nem sűrűn. Jobban vártam ezeket az összejöveteleket, mint a Télapót vagy a karácsonyt. Mert ez csak a miénk volt.
– Rendesen ettél?
– Persze – mondom.
A világ legnagyobb szerelme volt, amit csak a lánygyermekek és az apák tapasztalhatnak meg. Egy ideig öntudatlanul vallottam az érzelmeimről. Az első szavammal, a csak neki tartogatott kacagásokkal, hogy folyamatosan el akartam rejteni hatalmas mancsaiban a kezem. Ha meghallottam az autója hangját, sikongattam, hogy jött Fejó az Ajóval. Ő pedig az ajtón belépve telebömbölte a lakást, hogy megjött Feró az Aróval. Aztán ha megkérdeztem, hogy van-e valami az Aróban, és ő álnokul kiküldött átvizsgálni a kocsit, olyankor a leglehetetlenebb helyeken találtam eldugdosva Dunakavicsot és meggyes Vadász csokit. Néha nemet mondott dolgokra. De csak azért, hogy az ölébe fészkelődjek, és úgy szimmászkodjak, hogy de apucikaucikaaaaa. Az is tetszett, hogy tisztelettel beszéltek vele az emberek. Segített mindig mindenkinek, s alapvetően békés természete volt, de egy magas, vállas, százhúsz kilós emberhez, aki két búzazsákot egyszerre visz be az istállóba, ösztönösen így viszonyultak. Egyszer azt mondta az egyik munkás, Janimó, hogy ha egyszer Feri bátyám megcsapna, már a szelétől is meghalnék. Én pedig büszke voltam, hogy ennek az embernek a hátán lovagolhatok, a pólóját használhatom földig érő hálóingnek, és ha elég hosszú ideig mondogatnám neki, hogy apucikaucikaaaaa, hozd le nekem a csillagokat az égről, hamarjában a lábaim előtt heverne az összes. De mit is kezdene egy kislány a csillagokkal! Én lovat akartam.
– Lőttél valamit?
– Nem, kislányom, hónapokkal ezelőtt lemondtam. Már nem én vagyok az elnök, és vadászni sem járok ki.
– Hogy mit csináltál?
Édesanyám rendszert szeretett volna vinni a gazdálkodó család életébe. Időben vacsoráztatott, fürdetett, de amikor hazajött apám, én mindig kimentem hozzá a konyhába, és óriásikat ettünk, aminek a vége az lett, hogy én is gurultam, ahogyan ő, de apám annyival rendezte le a dolgot, hogy ez azért van, mert nekünk nagy-nagy-nagy szívünk van. Kell hozzá a test is. Szerinte mindig mindenkiben van jókedv, pláne a gyerekben, csak alaposan fel kell rázni, hogy kijöjjön. Ha felkapott, s a levegőbe dobott néhányszor, mindig ki is jött. Majd amikor nagyobb lettem, és kezdett fújtatni meg erőlködni, akkor is. De tulajdonképpen a mai napig így van ez. Amikor már csak egyet lehet rajtam emelni, aztán visszaejteni a földre. Ami persze már csak amolyan jelzésértékű rázás, valahogy mégis hat.
Ahogy nőttem, egyre szemérmesebbek lettünk. A tanulásban leltünk örömöt. Képeken gyakoroltatta velem a lovak jellemzését. Hogy mi a különbség a csillag és a tűzött csillag között, mi az a ferde hóka, a megtört hóka, hogy néz ki, ha valamelyik csüdben vagy pártaszélen kesely. Én pedig a vadászvizsgájára készültem vele. Felmondta a gímszarvas éves agancsciklusát meg a nagyvadetető-típusokat, így aztán ő lett a környék legjobb vadásza, én meg a lovakat legjobban ismerő kislány.
Aztán ő vadászmester lett, én a megyeszékhelyen gimnazista, és csöndesedett ez a kapcsolat. Ahogyan az lenni szokott, eleinte észrevétlenül. Majd egy idő után, amikor igazán jóízűeket akartunk beszélgetni, az újdonságok helyett régi emlékeket elevenítettünk föl.
Ritkán beszélünk. Ha föl is hívjuk egymást, nagyokat hallgatunk. A legtöbb dolog, amiről másokkal szoktam csacsogni az éterben, túlságosan lényegtelennek tűnik, hogy szóba hozzam. A távolból szeretjük egymást. Némán. A hangosról rosszak az élményeink.
– De hát azt mondtad, hatott a gyógyszer a szívedre.
– Nem a szívem. Nem bírom már a hosszú sétákat, hamar zsibbad a lábam. Le kellett mondanom, úgy tisztességes.
– Miért nem bírod a sétákat?
– Érszűkület. Le akarják vágni mind a kettőt. Vagyis két orvos azt mondja, muszáj, a harmadik azt, hogy szerinte még nem kell.
Hallgattunk. Pörögtek a fejemben a kérdések, amiket nem tehettem föl, ő már régen átgondolta az összeset.
– Nem tudok mit mondani. Azt sem értem, hogyan lehet az, hogy ezt te csak így, ilyen nyugodtan közlöd.
– Kislányom, beletörődtem. Tudod, hogy nincsenek könnyű idők.
Szabadon hagytam lengeni a mondatot. Fogalmam sem volt, mire gondolhatott. Az alkoholra, szeretőkre, verésekre, elhagyásokra, betegségekre, halálra, de valahogy minden elmúlt dolog olyan lényegtelennek tűnt. Legalábbis könnyebbnek, és egyre könnyebbedtek. Szerettem volna ismerni apámat. Mert az a férfi, akit ismerni véltem, nem törődött volna bele. Egyszerűen meghalt volna, ha nem kajtathat tizenöt kilométert egy flaska pálinkával, vagy nem fagyoskodhat éjszakánként egy ostoba lesen fülelve. Ebben a csöndes, ritka telefonokra és még ritkább látogatásokra korlátozódó kapcsolatban az érzéseim már régen az emlékeinknek szóltak, nem neki. A fejemben ő sohasem múlhatott el hatvan, az ő fejében sohasem lehetek harminc. A távolság megtette a dolgát. Éveken keresztül nem kellett lencsét cserélnünk. Változhattak a dioptriák, a fényviszonyok, a másik megkövesedett néhány mozdulatsorban. Engem egy sűrű fekete hajú férfi tanított cseresznyemagot köpni és hatvanhatozni, aki soha nem bizonygatott és tervezett semmit, csak voltunk, mert lenni a legegyszerűbb dolog a világon. De a lenniben nem öregszünk, nem vagyunk betegek vagy bizonytalanok.
Számoltam vissza a napokat a névnapjáig. Kellett valami jó indok, hogy telefonálhassak. Mert ha spontán felhívnám, arra gyanakodna, hogy sajnálom. Vagy arra, hogy valami megváltozott.
A névnapja után egy nappal hívtam.
– Nem akartalak tegnap zavarni, gondoltam, biztosan buli van.
– Nem volt. Ma egy hízót kell elvinnem a földbérletért. Ettél rendesen?
– Persze.
– Kamu – tízből tízszer eltalálja. A fene tudja, hogy csinálja.
Aztán az időjárásról kezdett beszélni. Eltereltem a szót, de újra visszatért erre a gyönyörű napsütésre, ami ajándék ilyenkor. Elhallgattam, amikor rájöttem, hogy nem az időt akarja kitölteni a szavakkal, ezeket tényleg komolyan gondolja. Hagytam egy ideig. Örült a hangja.
– Mit fogsz tenni?
– Arra gondoltam, hogy lövök egy őzet.
– Hát, akkor minden rendben van.
– Persze. Este megfőzöm.
Letettük a telefont, megnyugodva folytattam a munkám. Vettem egy mély lélegzetet, és lassan fújtam ki. Alulról a levegőnek olyan részecskéi kerültek ismét a szabadba, amelyek a tüdőmben tartózkodtak a legutóbbi beszélgetésünk óta. Folytattam a munkám, és megint éreztem azt a békét, ami megbízhatóan tölti ki az életemet.
Olyan jó, amikor minden rendben van.

Vissza a tetejére