Nem tudom

 

 

 

Nem tudom, hogy hol kezdődött

és hol ér majd véget bennünk e pillanat,

rákos tested meghajlít percet és teret,

míg szemedben úgy tűnik, kéken ég a nap.

 

Nem tudom már agyam lomtárából

szétválogatni a bezsúfolt emlékeket,

de kiesik egy kép, mikor a kukoricásnál

nagyapával együtt fűrészeltetek.

 

Téged sem ismerlek sokkal jobban,

mint őt, aki szekerestől fordult árokba,

összeprésel minket kíméletlen, lassan a

dolgok ismeretlen, végső vonzata.

 

Nincs többé előre. Nincs hova hátra.

Zúgnak méheid a szolnoki határba’.

Várnak már örökre mindhiába,

kipergeti mézük az idő rostája.

Vissza a tetejére