Az ellenőrzés

 

 

 

Nulladik óra előtt érkeztem az iskolába, fél hét körül. A portás nekem nyitotta a kaput, megdicsért, ahogy szokott mindig, közben mélyen a szemembe nézett. Egy-két másodperc alatt felmérte, milyen kedvvel érkeztem, mintha a belső időjárásomat vizsgálná, aztán visszaült a helyére, és olvasott tovább. Sosem mondott semmi okosat vagy biztatót, sosem érdeklődött.
– Jól nézel ki.
Leültem a zsibi legtávolabbi asztalához, a tantermeket még takarították, és fél óra alatt elolvastam egy verseskötetet. Hét óráig minden teremnek tisztának kellett lennie, akkor már mehettem az emeletre, a helyemre. A szürke folyosón végigsétálni olyan volt, mint kimászni egy barlangból, megszületni: a földszintről az emeleti fény felé tartó alig félperces út erőt adott a mindennapi oktatás hülyeségeihez. Az általában lassú, lomha órákhoz. Néha találkoztam a takarítónővel, köszöntünk egymásnak, mintha temetőben találkoznánk, nem túl vidám esemény, de azért mi élünk, tudjuk, milyen elveszíteni valakit, a halál megtanított már minket az élet tiszteletére, jóregge-jóregge. De aznap öt takarító sürgött-forgott a folyosón, az összes lámpa felkapcsolva, még a magasan lévő tablóképeket is megmosták, leporolták, létrát vittek fel. Mindegyiknek nem akartam köszönni, nem is láttam őket még soha. Ők sem beszélgettek egymással, mindenki tette a saját dolgát, néha megszólalt egy-egy zongora, pianínó, azokat is felnyitották, megtisztították tehát. Aggódni kezdtem, vajon a padfiókokat kihúzzák-e, nem szerettem volna, ha a benne lévő írásaimmal és fotóimmal babrálnak. De az aggodalom nem kínzott sokáig: ahogy elhaladtam az egyik terem előtt, a nyitott ajtón át láttam, hogy igen, azokat is. De csak annyira, hogy megnézzék, nem rohad-e bennük egy-egy ottfelejtett alma, szendvics. Az én fiókomban mindig rend volt, muszáj volt rendet tartanom benne, minden egyes darab, amit ott őriztem, több volt, mint fontos kelléke az életemnek. Azt hittem, lesz aznap matek nulladikom, de valamit elnézhettem, mindegy volt, úgyis bejöttem volna. Újabb fél óra könnyű egyedüllét a teremben, szerettem. Tudtam, hogy vége lesz, nyolcra majdnem mindenki megérkezik, két ember biztosan elkésik. Így, hogy lehetett tudni a jótékony egyedüllét határait, harmonizált. De egész nap nem lett volna jó. Vártam a padtársam. A régi, jól ismert takarítónő nyitott rám. Körbenézett minden sarkot, a szemetest, a levegőbe szagolt. Úgy látszik, a többiek munkáját ellenőrizte.
– Jóregge!
– Jó reggelt! – Feltűnt neki, hogy tisztán köszöntem, és rajta is hagytam a tekintetem, kérdés nélkül válaszolt:
– Ellenőrzés lesz – nyugodtan mondta, mint aki nem először él át ilyet, tudja, mit jelent, meddig tart, és hogyan kell kiszolgálni az ellenőrzést.
Mit ellenőrizhetnek, és kik? A tisztaságot? Az épületet, az oktatást? A gyerekeket, a tanárokat? Nekem mindegy, a rendben tartott fiókomra gondoltam. Volt benne egy fotó. Az egyik mappába rejtettem, az összekapcsolt A4-es papírlapok közé, unalmas történelemdolgozat, amit mégsem adtam le; kettőt írtam, ez volt a jobb, de a másikra is ötöst kaptam, ezt meg jó érzés volt elrejteni. A felvilágosult abszolutizmusról szólt. Dicsértem, elemeztem, bizonyítottam, mennyivel jobb és eredményesebb berendezkedés, mint a demokrácia, és miért nem olyan veszélyes mégsem, mint a diktatúrák. Nem hiszem, hogy bárki belelapozott volna, alapjában véve unalmas dolog. Abban rejtettem el a fotót. Nem újságból kivágott, hanem rendes, fényképész készítette. Nem árulom el, ki volt rajta. Szép, rendezett arcvonások, talán szigorúak, de tiszták, a tekintet mély, kicsit ködös. Nem tudom, a többi lány őrizgetett-e ilyesmit. Ha megkérdezem, felér egy beismerő vallomással, hogy én igen. Még a padtársam sem tudott róla, pedig neki majdnem mindent elmondtam. Ő Zsófi.
– Ellenőrzés lesz – mondta köszönés nélkül, lehuppant mellém, a táskáját az asztalra csapta.
– Honnan tudod?
– A portásfülke üvegeit mossák, ketten. Megkérdeztem, miért.
– Neked se köszön a portás?
– Ez a bajszos? Rám se néz.
Hamarosan tele lett a terem. Huszonkét lány és hat fiú. Négyen az ablak melletti oszlop első két padjában. Majdnem azt írtam, hogy éretlen hülyék, de nem azok voltak. Túl okosak. Az egyik fekete volt, mint az éjszaka, két sötétkék csillag a szeme, őt nem lehetett érteni, követni. Rejtélyes volt, mint a halál. A padtársa szőke, izmos fiú, ő is okos. Folyton hamarabb lettek készen a matekfeladatokkal, mint én, másodikban már nem is akartam velük versenyezni, a lányok közül úgyis én lettem először kész. Helyes megoldással. Aztán Zsófi, rólam lesett. De megértette, mit csinálok, neki érdemes volt engedni, hogy lessen. Matek, töri, irodalom meg a nyelvek, a többi tárgy sosem érdekelt. A fizikában volt még valami izgalmas, de tíz-tizenöt perc után azon kaptam magam, hogy másra gondolok, képeket látok, vagy végigmegyek egy úton, ami egyébként nem emlékezetes, nem érdekes – fizikaórán az észrevehetetlen dolgok váltak fontossá. A fizikatanárnőnk unalmas volt. Szerintem ő is unta magát. Hogyan lehet, hogy bejön, leül, és úgy is marad óra végéig, a tankönyvből olvas, ha kell, akkor ír a táblára, de már az is nehezére esett, ha valakit ki kellett hívnia feleltetni – pletykálni, mesélni, faggatni minket jobban szeretett volna. Diákfeszten vagy kirándulásokon szokott is. Szerintem engem nem is látott. Andris, Tomi, Zoli – velük diskurált végig, jobbra figyelt, ők mindig készenlétben álltak, figyeltek, erőfeszítés nélkül követték a tanárnőt, közben még dumálni is volt idejük. De ahol én ültem, vele szemben, középső oszlop, hatodik sor, addig tényleg nem lehetett ellátni, előttem tíz egyszerű agyú, túlmozgásos lány. Úgy hajolgattak, mint a fák viharban. De legalább ez a tanárnő nem szólt rá senkire, őt nem zavarta semmi. Neki elegek voltak a fiúk. És nagyon magas volt. Majdnem két méter. Ha felállt.
– Pénteken filmezés nálunk – Zsófi megint lesett, matekóra volt aznap az első.
– Jaj, ne! – nekikezdtek ennek az otthoni filmezgetésnek, pedig lehetett tudni, hogy októbertől rendes filmklub indul a főiskolán.
– Apus mindig téged kérdez, csak te nem jöttél még soha filmezni.
Zsófi apja nagyon rendes ember volt, többnyire alig beszélt, inkább mosolygott, rengeteg könyve volt. Szerintem írt is egyet, rajtakaptam párszor, de Zsófi szerint tévedés, az apja sose írna, egyszer elmondta neki, hogy tudja magáról, milyen, illetve hogyan tehetségtelen az íráshoz, inkább filozofál. És olvas. Az írókat, költőket csodálja. Engem is azért akart annyira vendégül látni, mert írok. Igen, írok, tizenkét éves koromtól. Azóta készülök egy hatalmas, hömpölygő regényre. De néhány verset is meg kell addig írni, nem érdemes kihagyni a versírást. Nagyon sokat tanul belőle az ember. Szerintem a regény versekből épül fel, minden bekezdés egy vers lehetne, vagy valami ilyesmi. És egy versem, véletlenül, ma már bánom, megjelent a helyi napilapban. Azóta azt hiszik, költő vagyok. Nem vagyok az. A filmezés meg nagyon zavar lakásban. Bár mindenki azt mondja, hogy Zsófi apja nagyon alapos és érdekes dolgokat mond a filmek előtt. Nemcsak a rendező meg a színészek életművében, de a kultúrtörténetben is elhelyezi a filmet, elmondja a véleményét, felhívja a szerinte érdekes megoldásokra, jelenetekre, allúziókra vagy reminiszcenciákra a figyelmet. És mivel nagyon művelt, sokat tanulhat tőle az ember. Lánya. Az azért gyanús, hogy mindig csak lányok vannak a filmezéseken. Jó, hat fiú. Ki tudja, ezek mit csinálnak iskola után. Nézni kezdtem Andrist és Tomit, mint a gépek, a pad fölé hajoltak, és némán írtak, írtak, aztán letették a tollat, a francba, a végére értek. És sutymorognak.
– Ha ők elmennének, elmennék én is – súgtam Zsófinak.
– Ők? Bízd rám. Elcsalom őket – szélesen mosolygott, vastag szája volt, irigyeltem tőle ezt a mosolyt.
Irodalomóra jött. Még mindig nem tapasztalunk semmi különöset – mi lehet vajon az az ellenőrzés? Az irodalomtanár – férfi, nem számít – megint azzal kezdte, amivel mindig: amiről azt érezzük az irodalomban, hogy jó, az valójában nagyon jó. És ami nagyon jó, az mindig legyen gyanús. És újra vettük a Tonio Krögert. Persze aznap sem árulta el, hogy mire kellene gyanakodnunk, ha a Tonio Krögerről van szó.
Néha muszáj mindenkinek azt éreznie, hogy fontos, amit csinál. Más talán nem is tudná azt vagy úgy végezni, ahogy ő. Nem mindig van azonban oka az embernek, hogy ilyesmit érezzen. Ilyenkor a szeretteinek kell őt felértékelni, magasba emelni, hadd szárnyaljon. Kényes dolog, nem szabad túldicsérni senkit, mert akkor a teljesítmény nélküli siker elbizakodottá, jobb esetben is lustává, tétlenné tesz minket. Biztatni, figyelni azonban mindig érdemes. Az ellenőrzés ilyesfajta figyelmet jelentett és hozott nekünk. Még kedden sem szólt ugyan róla senki, mi is folyik, de érezhető volt, hogy a tanárok, a diákok is összeszedettebbek, mint addig. Szerdán azonban megtudtuk, mi is az az ellenőrzés. Kémiával kezdtünk. Egy idős, szelíd arcú férfi ült be a terem hátuljába, pad nélkül, egyszerű székre, és végig figyelte és jegyzetelte az órát, az ölében fekete mappa, két oldalt teleírt, anélkül hogy szólt volna egy szót is. De még csak nem is izgett-mozgott, nem is köhintett. Nyomasztó volt a jelenléte. Nehézzé tette a felszabadult figyelmet, gondolkodást. Ketten-hárman voltunk egész óra alatt, akik őt figyeltük, néha csak egy pillanatra fordultunk felé – idegen volt. Mivel a tanárok közül addig senki nem mondott róla, sem az ellenőrzésről semmit, gyanakodtunk rá. Ki nem érdemelt tekintélye csak a titokzatosságából eredt, félelmetessé tette, és ezért ok nélkül is haragudtunk. Az meg, hogy néha hosszú mondatokat jegyzetelt, engem kifejezetten felháborított. Árulásnak vettem a jelenlétét. Dacos voltam egész órán.
Az első szünetben odajött hozzánk Tomi és Andris.
– Akkreditáció folyik – Andris beszélt.
– Gyakorlóiskola leszünk. Ez az ember az akkreditor.
– Akkreditor. Van ilyen szó?
– Most van. Tomi is megszólalt, ő tényleg alig beszélt hozzánk, megijesztett, minden mondata súlyos volt, bármit mondott. – Pénteken elmegyünk mi is filmezni, ha szabad.
Zsófi bólintott.
– Beszéltél velük? – kérdeztem elfordulva, mintha nem érdekelne a dolog.
– Még nem.
– Ezek honnan tudnak az akkreditációról?
Zsófi felhúzta a szemöldökét, és különösen lassú elősimítás után, sosem látott nőies mozdulattal csapta hátra hosszú, lágyan omló haját. Mintha ez válasz lehetne bármire is.

Megragadtam Zsófi kezét, és vontam magammal, nem érdekelt, hogy másokkal beszélgetett. Az ebédlőből siettem ki.
– Láttad?
– Itt esznek.
– És aki az asztalnál ül vele?
– A fia, most mondja a könyvtáros. Te, ezek itt is laknak két hétig.
– Hol?
– A körterem alatti folyosó végén van egy vendéglakás.
– A körterem alatt van folyosó?
Megálltunk, nekem volt muszáj megállni. Elgondolkodtam, mennyire nem ismerem az iskolát, milyen befelé fordult életet élek, nem figyelek, csak magamra, a tanulásra. Elszomorított, és szokatlanul nyugtalanná tett, pedig addig is ideges voltam.
– Én se tudtam róla.
Majd kibeszéljük, gondoltam, újra megfogtam Zsófi kezét, és húztam magammal. A padfiókból elővettem a történelemdolgozatomat, megráztam, a földre esett belőle a fotó, Zsófi vette fel.
– Bö… – csúnyát akart mondani, de az apja nem állhatta, ha otrombán beszél.
– Ez nem ő – magyaráztam neki.
– Ez az egyik unokatestvéremről készült. De teljesen, teljesen olyan, mint az akkreditor fia.
– Bazd meg!
Néztünk egymásra kikerekedett szemekkel. Tomi állt mellettünk, úgy megijesztett minket, mint egy kísértet, pedig csak nyugodt hangon szólalt meg, és mi túl izgatottak voltunk.
– Szívesen elolvasnám a dolgozatodat – már akkor feltűnt, hogy a kezei a háta mögött voltak.
– Honnan tudsz róla?
– Ezt a könyvtárban hagytad, az egyik könyvben.
Egy A4-es papírt nyújtott felém, rajta a jegyzeteim, az én kézírásom. A történelemdolgozat írásakor hagyhattam el.
– Majd egyszer odaadom! – kikaptam a kezéből, és tőlem szokatlan módon, hányavetin betettem a padfiókba, s leültem a székemre, részemről vége a beszélgetésnek.
Zsófi állva maradt, és Tomira mosolygott. A fiú viszonozta. Ezek között van valami. Vörös és fekete. Zsófi vörös hajú, ha még nem mondtam volna. Elegem volt mindenből. A délutáni faktra már nem maradtam ott, pihenni akartam otthon, a szobámban. Órák alatt összeomlott több mint háromévnyi biztonság. Az iskolám, a barátságom, a titkaim! Kiszolgáltatottnak, becsapottnak éreztem magam. Ma nem mentem iskolába. Egész délelőtt az ágyban feküdtem, pizsamában, anyáméknak azt mondtam, megjött. Nem szoktam hiányozni, nem lesz bajom belőle, ha egy napot lógok. Egyébként tényleg megjött. Kettőig csak forgolódtam, aludni akartam, de nem voltam igazából fáradt, és nappali fényben különben is nagyon nehezen alszom el. Még nem volt három óra, amikor telefonáltam Zsófinak, reméltem, hogy ő veszi fel, mással nem akartam beszélni, letettem volna szó nélkül a kagylót. De ő vette fel. Nem kérdezte, miért hiányoztam, átjön, mondta, ahogy felismerte a hangomat, és negyedóra múlva már csöngetett is. Akkorra már átöltöztem.
– Furcsa ez az egész nap – kezdett neki, ahogy ajtót nyitottam. Szokása szerint nem köszönt.
– Reggel Tomi ezt a könyvet adta a kezembe, mutassam meg neked, aztán elment a suliból, és te meg nem jöttél. Mi ez?
Azt a könyvet vette elő a válltáskájából, amelyikben a jegyzeteimet hagyhattam, emlékeztem a könyvre, nagyon sokáig olvasgattam. De aztán szinte semmit nem használtam fel belőle a dolgozatomhoz.
– Az akkreditáció folyik?
– Folyik.
– Mit csináljak ezzel a könyvvel?
– Nem tudom – hallgattunk.
– Van köztetek valami? – kérdeztem Zsófit.
– Nincs! – mondta felháborodottan. – És köztetek?
– Nincs.
– Apám meg is ölne, ha egy cigány fiúval... – elharapta a mondatot, elszégyellte magát.
A Tomi cigány. Akkor esett le. Soha nem jutott volna eszembe róla. Hirtelen megértettem minden sötétségét, minden hallgatását, a kívülállását. Láttam, hogy Zsófi észreveszi rajtam a döbbent felismerést.
– Te annyira hülye vagy! – mondta nekem, és akkor én egyet is értettem vele.
Idegesen belelapoztam a könyvbe, szinte magától nyílt ki az egyik oldalon, még egy jegyzetem ott volt, egy kisebb papír, arra csak pár mondatot firkantottam. Figyelmesen végigolvastam mindkét oldalt, de nem találtam semmit, csupa értelmetlennek tűnő zagyvalék volt a nácizmus végnapjairól. Zsófi felsikkantott. Az egyik fotóra mutatott, amelyiken náci tisztek aláznak meg egy meztelenre vetkőztetett fiatal lányt és egy feltűnően sovány fiút. A lány fejéhez fegyvert tart az egyik egyenruhás, a fiú keze közben a magasba tartva, a bal lába szokatlanul magasan, mintha táncoltatnák. A tisztek nevetnek.
– Ez az apám! – a fegyvert fogó férfi nyakán virító csúnya, szokatlanul nagy anyajegyre mutatott. Néztem rá értetlenül.
– Anya mesélte, hogy milyen nehezen lehetett eltüntetni... És láttam róla fotót is, amikor anyával... Én még meg se születtem. Egészen közel hajolt a fotóhoz, alaposabban is megvizsgálta fiatalkori apja arcvonásait.
– Ő az apám...
Kirohant a lakásból, utána rohantam én is. Amíg futottunk, béke volt bennem. Úgy érzem, a futás közben szakadt le rólam az utolsó magzatmáz, nyílt ki véglegesen a szemem, eldőlt, hogy a fény zűrzavaros, gyakran nehezen értelmezhető, felfedezésre váró dolga lesz minden az életemben. Mintha a reggeli, fény felé tartó, rövid sétáim a gimnáziumban, végig a folyosón valóban ennek a születésnek az előkészületei lettek volna. Felnőttem, hogy megtanuljak látva látni, és félve félni attól, amit látok, vagy nem látok, de sejthetek. Mintha a jóságos fény félelmetes egyszerűséggel kitakarná a dolgokat.
Zihálva nyitottuk ki Zsófiék lakásának ajtaját, kopogtatás nélkül nyitottunk be az édesapja szobájába. Az ablak szélesre tárva, papírok a szőnyegen, huzatot csináltunk, fellebbentek, ahogy beléptünk. A barátnőm apja egy feldöntött szék mellett térdelt, és a hátán fekvő Tominkat fojtogatta.

Vissza a tetejére