Ursul

 

 

Az élet kész trágyává omlani…”
(Paul Éluard: Vers a szerelem erejéről)

 

– Örömmel hallom ezeket a pozitív változásokat az életében – mondja dr. Novák. – És hol fog majd dolgozni, kedves Barna?

– Prágában – felelem.

– Prágában – ismétli meg dr. Novák, majd némi gondolkodás után hozzáteszi: – Prága nagyon szép hely.

– Járt már ott?

Dr. Novák válasz helyett csak bólint, aztán valamit jegyzetel a füzetébe, én meg zavartalanul folytatom: – Csodálatos a belvárosa.

– Határozottan – pillant fel dr. Novák a jegyzeteiből.

– Eredetileg Prága öt külön városból állt: a Hradčany, a Várnegyed, a Malá Strana, a Kisoldal, a Staré Město, az Óváros, a Nové Město, az Újváros és a Josefov, a Zsidónegyed – mondom, mint aki könyvből olvassa. – És még mindig ezek a területek alkotják Prága szívét.

Csönd. Dr. Novák meglepett arccal bámul rám, majd egy sóhajtás kíséretében visszatér a jegyzeteihez.

– Tudta, hogy a jó napot!-ot úgy mondják csehül, hogy dobrý den? – kérdezem a még mindig lehajtott fejjel jegyzetelő dr. Nováktól.

Dr. Novák elgondolkodva megjegyzi, hogy a cseh nyelv nagyon hasonlít az oroszra.

– A sört pedig úgy mondják, hogy pivo – mondom erre én, bár arról fogalmam sincs, hogy mi a megfelelő orosz szó rá.

– Aha – bólint dr. Novák.

– Pivo – mondom megint, mire dr. Novák újra csak bólint, aztán valamit megint beír a füzetébe.

 

***

 

Csütörtök este, december havában, két nappal karácsony előtt. A Klasszban vacsorázom a feleségemmel. Én kacsamellet eszem bajor zöldséges rétessel és mandarincsatnival, a feleségem lazacfilét rendel sárga céklával és jázminrizzsel, a bor Etyeki sauvignon blanc. Az étteremben lágy, andalító zene keveredik a vendégek zsongásával, a sarokban ezüstfenyő áll, alatta aranyszínűre fújt borospalackok és poharak hevernek. A karácsonyi díszbe öltöztetett Andrássy úton lassan araszoló autók kígyója húz sárga csíkot, mindenütt turisták bámészkodnak, s amikor kipillantok a műhóval körbefújt, halványrózsaszín fénnyel világító hópihékkel teleszórt üvegfalon, apró pelyhekben esni kezd a hó.

Miközben mértéktartóan kortyolgatok a borból, Bukarest óvárosáról, a Lipscani-ról mesélek a feleségemnek, amelyről, sok egyéb érdekesség mellett, nemrég azt is megtudtam, hogy a nevét a középkori, macskakövekkel kirakott főutcájáról kapta, és valamikor a kereskedők negyede volt. Később főleg zsidók lakták, de a II. világháborút követően cigányok települtek be oda nagy számban. A kommunizmus idején az épületek és az utcák megmenekültek ugyan az átépítéstől, de az elhanyagoltságtól nem. Sajnálkozva jegyzem meg élénk érdeklődést mutató, olykor közbekérdező feleségemnek, hogy a lakó- és kereskedelmi épületek nagy része katasztrofális állapotban van, némelyik erkély vagy homlokzat már annyira romos, hogy féltem elsétálni alattuk. A feleségem sajnálkozásának ad hangot az épületek állaga miatt, bár azt is megjegyzi, hogy mit is várhatna el az ember a románoktól meg a cigányoktól. Gyorsan igazat adok neki, miközben, mintegy a véleményét igazolandó, az erkélyeken teregető cigány asszonyok és az utcákon félmeztelenül focizó cigány gyerekek sokkoló látványát ecsetelem. Miután a pincér megtöltötte kiürült poharainkat, belekezdek a parlament épületének történetébe. Éppen a termek számát és méreteit sorolom, amikor régi kollégám, Ádám áll meg az asztalunk mellett.

Ádámot azóta nem láttam, amióta mindkettőnket elbocsátottak az Amstron & Fishtől, s noha akkoriban jóban voltunk, és gyakran jártunk össze, most mégsem örülök, hogy összefutottunk. Még fel sem ocsúdok a váratlan és egyben rendkívül kellemetlen találkozás okozta sokkból, de már megtudom róla, hogy elvált, amit nem nagyon bán, mivel azóta újraházasodott. Az új felesége húsz évvel fiatalabb nála, újságolja elégedetten.

– Hát nem aranyos? – vesz elő egy fényképet a tárcájából. Egy kedves arcú, tényleg fiatal, bár kissé bamba képű lány bámul vissza rám a fotóról.

– De – felelem kelletlenül, mivel közben újabb fotót vesz elő a feleségéről. A tengerparton készült, bikinis kép szinte mágnesként vonzza a tekintetemet, és talán túlságosan is sokáig tartom a kezemben, mert amikor továbbadom Móninak, az rosszalló pillantást vet rám.

Ádám és a felesége Zágrábban élnek, ahol a volt kollégám egy telekommunikációs cégnél jogi igazgatóhelyettes.

Gyorsan gratulálok Ádámnak a sikereihez, az új házasságához, és miközben azt is megtudom, hogy mennyire boldog az új feleségével, és milyen fasza kis hely is az a Zágráb, titokban abban reménykedem, ha végre befejezi, a további, személyemet érintő kérdezősködés nélkül majd továbbáll.

Néhány röpke perc múlva csalódottan veszem tudomásul – amit persze minden erőmmel igyekszem titkolni, miközben kényszeredetten vigyorgok –, hogy reményeim semmivé válnak. Ádám előbb csak úgy általánosságban érdeklődik a hogylétünk felől, majd, bár az utolsó pillanatig reménykedem benne, hogy nem kerül rá sor, ezt a kérdést szegezi nekem: – És te hol dolgozol mostanában?

Noha néhány pillanattal korábban még úgy éreztem, hogy lelkiekben felkészültem a kérdésre, és nem jelent majd problémát válaszolnom rá, most, hogy elhangzott, sokkolóan hat rám. Így aztán a rövid, de annál kellemetlenebb csönd után nem is én, hanem a feleségem válaszol Ádámnak.

– Romániában – mondja Móni, ami úgy hat rám, mint egy áramütés.

– Tényleg? – kérdi Ádám, miközben hol rám pillant, hol Mónira, amitől halvány gyanú ébred bennem egy gyorsvonat sebességével közeledő veszélyről, de nincs időm komolyabban átgondolni a helyzetet, mivel Móni már válaszol is.

– Igen. Éppen most jött meg Bukarestből, a központból.

– Bună seara[1], Barna! Bună seara! – mondja nevetve Ádám, miközben a hátamat csapkodja.

Mivel egy szót sem értek abból, amit mond, bár első hallásra olaszosan hangzik, meglepetésemben hátralépek, miközben majdnem átesem az egyik széken.

– Ce mai faceţi? – hablatyol tovább Ádám, és közben várakozóan néz rám, sőt a kezével még sürgető mozdulatot is tesz, mintegy arra biztatva, hogy válaszoljak neki.

Segítségkérőn Mónira pillantok, aki hozzám hasonlóan értetlenül bámul a továbbra is a „Ce mai faceţi”-et kántáló Ádámra. Mivel úgy látom, senkitől sem várhatok segítséget, gyorsan összeszedem magam, s miközben olyan arcot vágok, mint aki rosszul hallja, amit mondanak neki, udvarias hangon Ádámhoz fordulok: – Parancsolsz, kérlek?

– Hogy vagy? Na, mi van? – hőköl hátra Ádám. – Ennyit sem bírtál megtanulni románul?

Csönd, amelyet végül én török meg, amikor az idegességtől kiszáradt torokkal, szinte már suttogva megkérdezem: – Te honnan tudsz románul?

Ádám, miután a válság hatására előbb leépítették, majd összevonták és végül bezárták az Amstron & Fish budapesti irodáját, egy hasonló nemzetközi ügyvédi iroda romániai kirendeltségén kapott állást. Onnan ment át Zágrábba, a telekommunikációs céghez.

A következő bő húsz percben, ami nekem hosszú óráknak tűnik, Ádám pergőtűz alá vesz a Bukarestről szóló kérdéseivel. Láthatóan ismeri a várost. Láttam-e az építészeti kar és a Román Nemzeti Bank épületét? Az előbbi kiváló példája az első világháború után népszerűvé vált neoromán stílusnak, míg az utóbbi a francia késő klasszicista irányzat jegyeit viseli magán, magyarázza Ádám tudálékosan. Az építészeti kar épületéhez nem sok hozzáfűznivalóm van, míg a bankról – bár ezen magam is meglepődöm – villámgyorsan megjegyzem, hogy az épületet díszítő négy szobor a mezőgazdaságot, az ipart, az igazságot és a kereskedelmet szimbolizálja. Sőt azzal is sikerül meglepnem Ádámot, hogy elárulom neki, a Nemzeti Színház betonépületének eredeti homlokzatát egy tradicionális moldvai templomról mintázták, míg a ma is látható formáját csak később, a nyolcvanas években nyerte el. A kormányzati negyeddel sem tud igazán megizzasztani.

– Tudtad, hogy az egész Ceauşescu ötlete volt? – kérdezi Ádám.

– Igen, az egyik észak-koreai útja után határozta el – vágom rá csípőből. – Ott szeretett bele a széles sugárutakba és a toronyházakba.

– És azt is tudod, hogy ez az őrült mindent lerombolt, ami eredetileg ott volt?

– Persze, a házak mellett egy régi kolostort, egy híres art deco stadiont és jó néhány templomot is – mondom, csak úgy mellékesen.

– Őrület, hogy mindent eltüntetett – szörnyülködik Ádám.

– Tényleg az – helyesel elgondolkodva Móni.

Diadalittas mosoly terül el az arcomon.

– Mindent azért nem – jegyzem meg flegmán.

– Nem? – szinte egyszerre kapják fel a fejüket.

– Nem – rövid szünetet tartok, hogy már előre kiélvezzem apró kis győzelmemet az egyre jobban idegesítő Ádám felett, majd higgadtan folytatom: – Néhány templom megmaradt, a külföld tiltakozása miatt.

– Tényleg? Én nem láttam őket – mondja Ádám.

– Nem is láthattad – közlöm vele elnéző mosoly kíséretében –, mivel egy híres román építésznek sikerült olyan eljárást kidolgoznia, amellyel a templomokat átvitték egy másik, biztonságosabb helyre.

– Hihetetlen – csóválja a fejét Ádám.

– Az – csatlakozik Ádámhoz a feleségem.

Rövidesen már azon bosszankodom, hogyan kerülhette el a figyelmemet az a tény, hogy Ceauşescu egy földrengést követően határozta el a negyed megépítését, de a parlament méreteit, alapterületét, a szobák számát, mint valami leckét, úgy mondom fel a döbbenten hallgató Ádámnak és a feleségemnek.

Akkor kerülök ismét bajba, amikor az éttermekre kerül a sor. Hiába sorolom, hogy Casa Doina, Drakula Gróf, La Taifas, Rossetya, Arcade, Avalon, Cupola, Esperanto, Ádám mindre csak a fejét rázza, majd lekicsinylő hangon közli, hogy ezek szar turistahelyek, és nem érti, micsoda kollégáim vannak nekem Bukarestben, ha még egy jó helyi étterembe sem vittek el. Aztán egy szuszra elsorolja vagy egy tucat étterem nevét, de engem már annyira idegesít ez az egész, hogy képtelen vagyok akár egyet is megjegyezni belőlük.

– De mind közül a legjobb az Urs Negru, a Fekete Medve – jelenti ki elégedetten Ádám, miközben mindkettőnket végigmér. Én csak bólintok, Móni hülyén felnevet. – A Fekete Medvében még medvetalpat is ehettek.

– Majd kipróbálom – motyogom.

– Feltétlenül! – figyelmeztet felemelt mutatóujjal Ádám. – Mikor is mész vissza?

Összerándul a gyomrom, de sikerül erőt vennem magamon, és szinte már tárgyilagos hangon mondom: – Az ünnepek után.

– Hát akkor – rápillant az órájára – én megyek is.

– Szervusz, örülök, hogy találkoztunk – búcsúzom, már-már megkönnyebbülten.

– La revedere! – nyújt kezet Ádám, de mivel ezt megint nem értem, nem mozdulok, bár látom a felém nyújtott kezét.

– Ez azt jelenti, hogy viszontlátásra – szán meg végül Ádám fejcsóválva.

– Aha.

– Akkor – elneveti magát – la revedere!

– La revedere! – mondjuk kórusban a feleségemmel.

 

***

 

Megvárom, amíg a pincér tölt, aztán az üres tányérokkal távozik, csak utána szólalok meg.

– A cégnél mindenki angolul beszél. Az a hivatalos nyelv.

– Senki sem várja el tőled, hogy beszélj románul – mondja, mintha csak valami mellékes dologról beszélnénk. – Egyébként a medvetalpat kipróbálnám. Biztos finom lehet.

– Lehet – préselem ki magamból a meglehetősen semmitmondó választ, mivel a gondolataim messze járnak.

Három éve, amióta megszűnt a munkahelyem, nem találok rendes állást. Az Amstron & Fishnél osztályvezető voltam, meg el is múltam negyvenöt, így arról szó sem lehetett, hogy a válságot túlélt nemzetközi irodák valamelyikénél el tudjak helyezkedni. Próbálkoztam persze, de vezetőnek nem kellettem, azokat az állásokat minden nagy cég házon belülivel tölti be, egyszerű alkalmazottnak meg túl öreg vagyok a „dinamikus csapatokba”. Megpróbálkoztam a mezei ügyvédeskedéssel is, de egyetlen olyan ügyfelem sem volt, aki eltarthatott volna, meg nem is csináltam soha olyan piti ügyeket, amelyekkel néha-néha az utcáról betoppantak hozzám.

A Rákóczi úton béreltem egy garzont, éppen akkora volt, mint a korábbi munkahelyemen a dolgozószobám. Titkárnőre már nem futotta, így nekem kellett ajtót nyitni az ügyfeleknek, felvenni a telefont, kezelni a faxot és a fénymásolót. Kezdetben minden betévedő ügyfél előtt mentegetőztem, hogy a titkárnőm éppen beteg, azért kell nekem csinálnom mindent, de amikor láttam, hogy ezek az emberek egyáltalán nem csodálkoznak azon, hogy egyedül vagyok az irodámban, abbahagytam a hazudozást. Még légkondicionálás sem volt a lakásban. Nyáron csak úgy dőlt rólam a víz.

Már az első napon láttam, hogy baj lesz a dologból. Egy cigány család állított be hozzám, a kapuban látták meg a táblámat, de az is lehet, hogy valamelyik rokonuk lakott ott, amit simán kinéztem ebből a közepesen lerobbant, körfolyosós házból. „A gyerek”, mert maguk között csak így hívták a legnagyobb fiukat, kirabolt a társaival egy trafikot, és közben, a biztonság kedvéért, vagy harminc késszúrással súlyosan megsebesítette az eladót. Az anyja megállás nélkül azt óbégatta, hogy „… halálért halál jár! Akasztják a gyereket!”. Habár büntetőjoggal a szakvizsgám óta nem foglalkoztam, annyit még én is tudtam, hogy a halálbüntetést még a kilencvenes évek elején eltörölték. Megnyugtattam a jóasszonyt (az apa éppen börtönben volt), aki a hír hallatán hálálkodni kezdett, és a kezemet csókolgatta, mintha én magam töröltem volna el a halálbüntetést. Arról persze szó sem lehetett, hogy a szurkálós Józsika védelmét ellássam, mivel azt sem tudtam, hogy egy büntetőtárgyaláson hová kell ülni. Jó félórás huzavona után tudtam csak szó szerint kituszkolni a nőt az ajtón.

Aztán jöttek a devizahitelesek. Az újságok tele voltak mindenféle cikkekkel, hogy a lakásokra felvett jelzálogszerződések ezért vagy azért érvénytelenek. Mindennaposak voltak a bankok elleni tüntetések, megalakult A Haza Nem Eladó Mozgalom. Munkadíjat persze egyik devizás (mindenki csak így hívta őket) sem tudott fizetni, és egyébként is menthetetlenek voltak. A bíróságok sorra utasították el a kereseteiket.

Néhány hónap után már nagyon untam a rosszul öltözött, fogatlan, sokszor büdös embereket, akiket nap mint nap végig kellett hallgatnom.

Azt is hamar be kellett látnom, hogy a jogszabályok nagy részét nem is ismerem. Az Amstron & Fishnél nagy nemzetközi cégek fúzióival foglalkoztam. Túl sokáig voltam főnök, sóhajtottam magamban, amikor egy hosszú és eredménytelen nap után beültem egy pohár borra régi törzshelyemre, a DiVinóba.

Golgotajárásom utolsó állomása egy öregember ügye volt. A vénség, aki szerencsémre vagy talán éppen szerencsétlenségemre pont abban a házban lakott, ahol az irodám volt, állítólag elesett a Rudas fürdőben a vizes, csúszós padlón, és több kisebb csontja mellett a medencecsontja is eltört. Negyvenmilliós kártérítést kértünk, aminek a harminc százaléka sikerdíj gyanánt engem illetett volna. Hálát adtam istennek és a jó sorsomnak, hogy hozzám vezette a vénembert, mert tisztában voltam vele, hogy az a pénz, amit ezzel a perrel keresek, egy időre megoldja a problémáimat.

Késlekedés nélkül belevetettem magam az ügybe. Éjszakákon át bújtam a szakirodalmat, írtam a beadványokat, ápoltam az öreg lelkét, aki szinte már hazajárt az irodámba.

Sajnos a Rudas ügyvédje sem tétlenkedett, valahogy megszerezte az öreg betegfelvételi lapját. „A fürdő előtt három vagy négy konyakot ittam”, nyilatkozza benne Károly bácsi.

A tárgyalás után egyenesen hazamentem, és közöltem Mónival, hogy kis időre felfüggesztem a praxisom.

Kínomban még biztosítási ügynöknek is elmentem, de a biztosítók még nagyobb szarban voltak, mint az ügyvédi irodák, így azt is hamar abbahagytam.

A végkielégítésemet gyorsan feléltük. Miután elbocsátottak, Mónival úgy tettünk, mintha mi sem történt volna. Wellnessezni jártunk méregdrága szállodákba, télen síelni Ausztriába, vacsorázni a legfelkapottabb helyekre. Eszünkbe sem jutott takarékoskodni. Hittem benne, hogy két-három hónapon belül találok új munkahelyet. Úgy gondoltam, rendelkezem mindazzal a tapasztalattal és szaktudással, ami egy gyors újrakezdéshez szükséges.

A bajt tovább tetézte a forintválság. A lakásunk törlesztőrészlete majdnem megduplázódott. Egy év után nemcsak a végkielégítésem fogyott el, de a megtakarított pénzünk nagy része is. Móni kénytelen volt visszamenni dolgozni, kontrollingos lett az Auchannél. Onnantól kezdve ő tartotta el az egész családot. El-eljártam interjúkra, küldözgettem mindenfelé az önéletrajzomat, de ha be is hívtak néha beszélgetésre, sosem engem választottak. A fejvadászok is csak azért kerestek, hogy meglegyen a létszám, amit majd lejelenthetnek a megbízójuknak. Ültem otthon, és néztem a meccseket, a meccsek ismétléseit, a szarabbnál szarabb filmeket meg az ostoba kis vetélkedőket. Jó időben meg a városban lófráltam, bambultam a kirakatok előtt. A Liszt Ferenc teret és a bazilika környékét, főleg ebédidőben, minden esetben jó messzire elkerültem. Pénzem sem volt rá, hogy beüljek az éttermekbe, és egyébként sem szerettem volna találkozni a régi kollégáimmal vagy ügyfelekkel, hogy az ilyen és ehhez hasonló bosszantó kérdésekre válaszoljak: „Mi van veled?”, „Hol dolgozol mostanában?”, „Hogyhogy nem jársz már a DiVinóba, a Kadarkába, a Klasszba, a T&G-be?”, és így tovább. Persze arra sem volt kedvem, hogy miközben próbálok úgy tenni, mintha minden rendben lenne (ilyenkor önkéntelenül is hülye vigyor jelenik meg az arcomon, és kapkodva szedem a levegőt, amitől aztán sípoló vékony hangon beszélek), nagyjából ezekkel a hazugságokkal álljak elő: „Jól vagyok, lekopogom. Saját irodát nyitottam, ami hála istennek egészen jól megy. Egyáltalán nem bántam meg, hogy eljöttem a cégtől (természetesen sosem vallanám be, hogy kirúgtak!, bocsánat, leépítettek), örülök, hogy a saját főnököm vagyok. Szép lassan bővül az irodám.” (Ilyenkor talán még azt is megkérdeném az illetőtől, hogy nem tud-e ajánlani egy jó ügyvédjelöltet vagy titkárnőt, mivel nagyon nehéz megfelelő kollégát találni.)

Délutánonként elmentem a lányunkért az iskolába, ahol az anyukák hűvös távolságtartással kezeltek. Látszott rajtuk, nem értik, mit keresek én ott. Néha úgy éreztem, megérzik rajtam a pénztelenség szagát, elhúzódnak tőlem, mint egy beteg állattól a csorda egészséges tagjai.

Miközben otthon ültem, és a tévét bámultam, vagy az önéletrajzomat küldözgettem mindenféle álláshirdetésre meg fejvadászcégeknek – nem túl nagy meggyőződéssel, sőt a végén már csak muszájból –, gyakran eszembe jutott a régi életem, amikor még volt munkám, vállalati kocsim, a legújabb fejlesztésű mobilom (a számlát természetesen a cég fizette), laptopom meg mindenféle kütyüm (a legtöbbjét még csak nem is használtam, legfeljebb otthon a vendégeinknek vagy az ügyfeleknek mutogattam). Hiányzott a régi munkahelyem, a kellemes környezet, a portás, aki minden reggel előre köszönt, az ízlésesen berendezett szobák, a drága festmények a falon, a céges autó, az üzleti ebédek, vacsorák, a fiatal, feszes testű titkárnők és ügyvédjelölt lányok. De mindennél és mindenkinél jobban Lilla hiányzott, ez a hollófekete hajú, hosszú combú, telt keblű, kun arcú lány, aki akkor már két éve a szeretőm volt. Azt ígértem neki (és ez az ígéret akkoriban nagyon is reálisnak tűnt), hogy amikor kitelik a három éve, és leteszi a szakvizsgáját, elintézem, hogy a cégnél maradhasson mint alkalmazott ügyvéd. Miután bevallottam neki, hogy új kihívásokat keresek (igen, szó szerint így fogalmaztam, sőt sokat sejtetően azt is hozzátettem, hogy ezek a kihívások meglehetősen merészek, mi több, kissé ugyan homályosan, de arra is utaltam, hogy akár még magasabb pozícióval is járnak), ezért megválok az ügyvédi irodától (természetesen neki sem árultam el, hogy leépítettek), egy ideig hitetlenkedve nézett rám, aztán nagyon komoly hangon (ezt az oldalát eddig még nem ismertem, pedig szentül meg voltam győződve róla, hogy a vele töltött két év alatt jól kiismertem Lillát) ezt kérdezte: „Akkor velem most mi lesz?”

Még ma is elszégyellem magam, amikor eszembe jut a válaszom, ami nagyjából így hangzott: „Mi lenne. Én előre megyek, befészkelem magam az új pozíciómba, aztán viszlek magammal.” Mivel a válaszomat, amit igyekeztem a lehető legtermészetesebb, de ugyanakkor magabiztos hangon elmondani, Lilla szemmel láthatóan kétkedéssel vegyes csalódottsággal fogadta (a fal felé fordult, és tüntetőleg magára húzta a takarót), rövid gondolkodás után kénytelen voltam még ezzel is megtoldani: „Ott majd te leszel a helyettesem.”

Egy hónap után Lilla már a telefonomat sem vette fel, amin így utólag meg sem lepődöm, sőt józanabb pillanataimban (sajnos ezek a ritkábbak, általában, ha eszembe jut a volt szeretőm, hülye kis kurvának hívom, főleg mióta megtudtam, hogy azóta az egykori főnökömmel, Viktorral szűrte össze a levet) még igazat is adok neki.

A pénztelenség mindig feszültségeket szül, így volt ez nálunk is. Fél éve kezdődtek Mónival a veszekedések, amelyek aztán mind gyakoribbá váltak, és persze minden esetben a pénz körül forogtak.

Nem akartam én rosszat, sem hazudni, becsapni a feleségemet és a gyereket, egyszerűen meg akartam menteni a karácsonyt, túlélni az ünnepeket, amikor úgyis össze vagyunk zárva, mert nincs hova (és nem is lehet) menni, és persze jó pofát kell vágni a rokonság előtt.

Százszor is elpróbáltam már magamban azt a néhány mondatot, így aztán szinte már természetesnek hatott a lelkesedésem, amikor egyik este a fáradtan hazaérkező Móninak bejelentettem, hogy végre találtam munkát.

– Sajnos külföldön – mondtam szomorkás hangon.

– Mégis hol? – kérdezte mohón.

– Romániában, Bukarestben. Az ottani OTP keresett vezető jogászt. Megpályáztam, és tessék… Már a jövő hétfőn indulok is, hogy ismerkedjek a tereppel, de karácsonyra itthon leszek – hazudtam, mint aki könyvből olvassa.

– Nem baj, a lényeg az, hogy van munkád, és Bukarest nincs is messze – mondta megértően, aztán átkarolt és megcsókolt.

Aznap este pezsgőt bontottunk, és hosszú idő után újra szeretkeztünk.

A következő hét tervezgetéssel telt. A feleségem, most, hogy újra lett egy jól fizető állásom, megemlítette, hogy abbahagyná a munkát, és felelevenítette régi tervünket is: adjuk el a lakásunkat, és költözzünk ki Telkibe, egy családi házba.

Mivel – utólag belátom, kissé meggondolatlanul – ötezer eurós kezdő fizetést mondtam Móninak, szó sem lehetett róla, hogy akárcsak halványan is, de tiltakozzam a feleségem tervei ellen, amelyek az új állásom fényében nagyon is reálisnak tűntek. Mit tudtam tenni, ráhagytam a dolgot.

A január vészesen közeledett, én pedig megpróbáltam valamiféle vészforgatókönyvet  kidolgozni. Nagyjából ennyire jutottam: Egy. Bukarest undorító hely, képtelen vagyok ott élni. Ezt még az útikönyv is alátámasztja. Ezt a részt, csak úgy mellékesen, gyorsan fel is olvastam Móninak. Kettő. Hülye a főnököm, képtelenség vele együtt dolgozni. Három. Sajnos Romániát a válság újabb hulláma érte el, ezért leépítésekre került sor a bukaresti irodában. Nagyjából ezeket tudtam összeszedni, bár fogalmam sem volt, hogy mit fogok velük kezdeni. Rövid tépelődés után (éppen az egyik bevásárlóközpontban lődörögtem) a döntést a bukaresti utam utánra halasztottam.

Egy héttel a bejelentésemet követően, egy borongós hétfő reggel, együtt szálltunk be a taxiba Mónival és Ritával, a lányunkkal. Előbb Ritát tettük ki az iskolánál, aztán Mónit a munkahelyénél. Miután elbúcsúztam a feleségemtől, néhány percig hagytam, hogy a taxi a reptér felé vigyen

– Munka vagy szórakozás? – kérdezte a taxis, amikor kettesben maradtunk.

– Ez is, meg az is – feleltem, aztán hátradőltem az ülésen, becsuktam a szemem, és szép nyugodtan számba vettem, hogy mi vár rám Bukarestben.

Egy: vezető jogász leszek a romániai cégnél. Kettő: legalább öt, de inkább tíz ember dolgozik majd a kezem alatt. Három: szolgálati kocsit kapok, valószínűleg egy Audi A6-ost, de mivel hallomásból ismerem a román utak állapotát, azt is elképzelhetőnek tartom, hogy egy Q7-est. Négy: az OTP egy kizárólag külföldieknek fenntartott lakóparkban bérel nekem lakást, legalább nyolcvan négyzetméter alapterületűt. Öt: csak minden harmadik hétvégén repülök haza. Hat: vasárnaponként a cég többi felső vezetőjével a helyi Ritzben vagy valami hasonló szállodában Sunday bruncholok. Hét: Bukarest nyilván tele van szegény, de annál ambiciózusabb fiatal lánnyal, akik szívesen veszik a kellemes megjelenésű, gazdag külföldiek közeledését. Igaz, a román nőkről elterjedt, hogy szőrösek, és korán öregszenek, de én ezt mindig is kétkedéssel hallgattam. Ott van például Trianon, az apám – és persze jó néhány, még manapság is divatos összeesküvés-elmélet – szerint a román békeküldöttség vagonszámra vitte ki a szebbnél szebb kurvákat a tárgyalásokra, hogy az Antant-hatalmak küldötteit ezzel kenyerezzék le. Aztán tessék, mi lett a vége.

Nagyjából eddig jutottam a terveimben, amikor kinyitottam a szemem, és meglepetten vettem észre, hogy már majdnem Ferihegyen vagyunk. Nagy levegőt vettem, aztán szinte már tárgyilagos hangon azt mondtam a sofőrnek, hogy meggondoltam magam, és megadtam anyám címét, aki az első kerületben, a Batthyány utcában lakik.

Anyámnak, aki ugyancsak meglepődött, amikor két bőrönddel beállítottam a lakásába, azt hazudtam, hogy összekaptunk Mónival, ezért néhány napra átjöttem hozzá. Megkértem, hogy Mónival ne beszéljen erről, ha esetleg felhívná, mert nem tudja, hogy itt vagyok.

– Azt mondtam neki, hogy kiküldetésbe megyek – magyaráztam anyámnak, aki megértően bólogatott, és megígérte, hogy senkinek sem szól rólam, de nagyon reméli, hogy rendbe jönnek kettőnk között a dolgok.

– Gondoljatok a gyerekre – sírta el magát szegény.

Görcsbe rándult gyomorral álltam előtte, habár gondolatban mindent elrendeztem, most mégsem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

– Minden rendben lesz – nyugtattam anyámat, miközben olyan szorosan magamhoz öleltem, hogy hallottam a szívdobogását.

Anyám semmit sem tudott a munkahelyi és pénzügyi problémáinkról. Még mindig azt hitte, hogy az Amstron & Fishnél dolgozom. Annak ellenére, hogy aggódott a házasságom miatt, látszott rajta, örült is nekem. Nyilván úgy érezte, hogy annyi év után, ha csak néhány napra is, de visszakapja az egy szem kisfiát.

Együtt élni egy hetvenéves nővel nem könnyű, még akkor sem, ha az illető az anyánk. Még csak két napja laktam nála, de már kezdett a helyzet az idegeimre menni. Apám négy éve halt meg, anyám pedig szemmel láthatóan hozzászokott az egyedülléthez. Gyorsan elfáradt, s ez leginkább abban mutatkozott meg, hogy elfelejtette, én is ott lakom. Hol a vécé-, hol a fürdőszobaajtót nyitotta rám, hol meg egyszerűen bezárt a szobába.

Rettenetesen unatkoztam. Az egyetlen tévé anyám hálószobájában volt; ha meg akartam nézni egy filmet vagy műsort, be kellett feküdnöm mellé az ágyba. A tévézésről hamar le is mondtam, helyette esténként a Románia útikönyvet olvasgattam, amit még Móni vett nekem az útra.

„Romániát érdemes megismerni.” Cseppet sem meglepő módon így kezdődik az útikönyv. „Szinte lehetetlen választani a gyönyörű tájak, a lenyűgöző építészeti remekművek, a fesztiválok, a romantikus kastélyok, a vonzó nyaralóhelyek és az érdekesebbnél érdekesebb városok között”, csigázzák tovább a könyv szerzői a kalandra éhes utazót, hogy aztán rögtön le is hűtsék a lelkesedését, amikor Bukarestről, elöljáróban, mindössze ennyit jegyeznek meg: „Bukarest, a főváros első látásra nem nyűgözi le a látogatókat, és ritkán szoktak hosszabb időt tölteni benne, pedig van néhány egészen kiváló múzeuma, étterme és szórakozóhelye.”

Gyorsan végigpörgettem az útikönyvet. El kellett ismernem, hogy Havasalföld, Dobrudzsa, a Duna-delta vidéke, a Kárpátok vonulatai, a Körös-vidék, Moldova és persze Erdély bővelkedik a lélegzetelállító természeti szépségekben. Ugyanakkor nem tudtam nem észrevenni, hogy a könyv szerzői a vidéki tájakon, főleg a románok lakta részeken kizárólag cigányokat vagy rosszul öltözött, erősen hiányos fogazatú őslakosokat kaptak lencsevégre, amint rőzsét gyűjtenek, szőlőt szüretelnek, a földeken dolgoznak, vagy csak vidáman integetnek a kamerába (elképzelhető, hogy részegek?, villant belém a kérdés a meglehetősen bamba arcok láttán).

A meglehetősen előnytelen beállításokról és a Bukarestről szóló cseppet sem hízelgő beharangozóról rögtön az jutott eszembe, hogy az írójának egyfajta sajátos bosszúja lehet Trianonért. Persze az is lehet, hogy tényleg ilyen hely Bukarest, és tényleg ilyen emberek lakják az egyébként festőinek tűnő vidéket.

Mivel a könyv több mint háromszáz oldalas, rövid lapozgatás után (egyedül Drakula váránál időzöm hosszabban, hogy borzalommal vegyes csodálattal adózzak a kegyetlenségének; állítólag a legkisebb bűnt is karóba húzással büntette) úgy döntöttem, hogy a vidéki Románia bukolikus tájai helyett a fővárosra, Bukarestre koncentrálok, már csak azért is, mert a munkám oda szólít.

A Bukarestet feldolgozó fejezet szerzője, hűnek maradva a bevezetőben írtakhoz, részletesen bemutatja a román főváros romos épületeit, az elhanyagolt kerületeket, a kóbor kutyák és az óváros utcáit uraló cigány gyerekek hadait, a Ceauşescu cezaromániás ötletei nyomán létrejött épülettorzókat, s mindezt megspékeli néhány már-már horrorisztikusnak tűnő történettel.

Az idegenül csengő román személy-, tér-, utca- és épületnevektől egy idő után már zsongott a fejem. Gyorsan megbántam ezt a Bukarest-ötletet. Választhattam volna valami ausztriai munkát is, mivel németül legalább tudok, bosszankodtam magamban.

Hogy ne őrüljek meg, lejártam a Mammutba. Moziba mentem, vagy beültem az egyik kávézóba, és bámultam az embereket. Délután, amikor sűrűsödni kezdett a tömeg, hazafelé vettem az irányt, mivel semmi kedvem sem volt valami ismerőssel találkozni, és magyarázkodni. Jó lesz vigyázni! Ki tudja, kinek mondta már el Móni a nagy hírt az új bukaresti állásomról, okoskodtam magamban.

Az egyik ilyen alkalommal, amikor az Ostrom utcán baktattam felfelé, Móni kocsija fékezett le mellettem.

– Barna, te mit keresel itt? – kiáltott rám.

– És te? – kérdeztem vissza, mivel szóhoz sem jutottam a meglepetéstől.

– Én ide járok speedfitneszre – mutatott a mögöttem lévő kirakaton a feliratra.

– Értem – nyöszörögtem, miközben már átkoztam magam, hogy elfelejtettem, Móni hetente kétszer munka után a környéken sportol.

– Mit keresel itt? – ismételte meg némileg nyugodtabban, de még mindig gyanakvó hangon a kérdését Móni.

Egy szirénázó mentőautó hajtott el mellettünk, s ez időt adott, hogy átgondoljam a helyzetet. Nyugalmat erőltettem magamra, bátran a szemébe néztem, és azt mondtam: – Haza kellett jönnöm a központba. – Széttártam a karom. – Halaszthatatlan ügy. Ráadásul titkos – kacsintottam rá. – Még a mobilomat is ki kellett kapcsolnom. Tudod, hogy milyenek ezek – heherésztem.

– És mit keresel itt? – tette fel a meglehetősen logikus kérdést. – Miért nem hívtál fel? – A tekintetéből láttam, hogy nem sikerült a gyanakvását eloszlatnom.

Miért is, miért is, kattogott az agyam, mint ezernyi mozdony ezernyi kereke, miközben újabb és újabb ötleteket barkácsoltam össze, de menten darabokra is hullottak. – Mert… mert meg akartalak lepni – nyögtem ki végül ezt az egyszerű, de hihetően hangzó választ.

– Tényleg? – kérdezte elgondolkodva, miközben a Batthyány utca felé tekingetett.

Követtem a tekintetét, miközben újabb és újabb vészcsengők szólaltak meg bennem.

– Gondoltam, hogy előtte beugrom anyámhoz – válaszoltam meg a fel sem tett kérdést. – Megnézem, hogy mi van vele, de estére otthon leszek.

Csönd. Hosszú másodpercekig bámultunk egymásra. Móni fürkésző tekintettel vizsgálta az arcomat, én pedig hülyén vigyorogtam.

– Akár vacsorázni is elmehetnénk – törtem meg az elviselhetetlen csendet. – Mondjuk a Klasszba.

– Hát jól van – mondta elbizonytalanodva. – Akkor üdvözlöm anyádat, és otthon találkozunk – búcsúzott most már teljesen nyugodtan. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel magamban.

Már a Batthyány utca sarkán jártam, amikor utánam kiáltott: – Barna!

– Igen, szívem! – fordultam vissza készségesen.

– Kapok ajándékot, ugye? – kérdezte pajkos mosollyal az arcán.

– Hát persze, drágám – feleltem, mint egy automata.

Kártyával nem fizethettem, mivel közös bankszámlánk van, így Móni hamar rájött volna, hogy Budapesten használtam, a készpénzem nagy részét meg már feléltem. Felmentem anyám lakásába, szerencsére éppen nem volt otthon. Tudtam, hogy a dugipénzét szépen, három egyenlő részre osztva, a tévé alatt, a hűtőben, egy műanyag dobozban és az egyik állólámpa talpában tartja. Mindenhonnan ugyanannyit vettem el, aztán bevillamosoztam az Oktogonra. Végül a Louis Vuittonban vettem egy sálat.

 

***

 

– Mit is mondtál, hány szobája van a parlamentnek? – rángat ki a merengésemből Móni.

– Milyen parlamentnek? – nézek fel a poharamból.

– A bukarestinek – feleli türelmetlenül, majd miközben a sálát igazgatja, némiképp megenyhülve így folytatja: – Barna, figyelsz te egyáltalán rám? Olyan sápadtnak tűnsz, csak nincs valami bajod?

– Nem. Nincs – rázom a fejem. Egy hajtásra kiiszom a boromat, aztán, mint egy jól megtanult leckét, felmondom mindazt, amire a parlament épületével kapcsolatban az útikönyvből emlékszem.

Tizenegyre érünk haza. Amíg a feleségem lezuhanyozik, én a tévét kapcsolgatom. Néhány perc után annál a csatornánál állapodom meg, ahol egy természetfilm megy a barna medvéről. Hamarosan megtudom, hogy tipikus mindenevő állat; gyakorlatilag megeszik mindent, legyen az fű, gomba, gyökér, erdei gyümölcs vagy éppen rovar, kisemlős, sőt szarvas méretű zsákmány. Még a dögöt sem veti meg, és több esetben megfigyelték már a barna medvék kannibalizmusát is: főleg az idősebb hímek hajlamosak rá, hogy felfalják a fiatalokat. Természetes ellensége gyakorlatilag nincs, de a szibériai tigrissel kölcsönösen megtámadják a másik faj fiatalabb példányait, bár a nyilatkozó tudósok szerint az ilyen eset elég ritka.

Éppen egy medvecsaládot mutatnak – a nőstény a bocsokkal játszik, miközben a hím figyeli őket –, amikor a feleségem belép a hálószobába.

– Mit nézel? – kérdi, miközben befekszik mellém az ágyba.

– Urs – mondom, magamat is meglepve.

– Hogy mit?

Feleségem hideg lába az enyémhez ér, ettől kissé magamhoz térek a bor okozta kábultságból.

Nem válaszolok, mert én már Drakula kastélyának folyosóin bolyongok, miközben ilyesféle dolgok járnak a fejemben: a meteorológia szolgálat előrejelzése szerint a szokatlanul enyhe decembert januárban kemény tél váltja fel. Milyen idő lehet most Bukarestben? Hogy is váltják a forintot a lejhez képest? Vajon havi ötezer euró megfelelő fizetés-e egy ilyen kaliberű szakembernek, mint amilyen én vagyok? Mennyire terjedhetett el valójában a medvék közt a kannibalizmus? Hány embert húzatott karóba Drakula?

Aztán: apám mesélte, hogy a román tisztek az I. világháború alatt festették a hajukat. Telki. Móni utál az Auchannél dolgozni, amit én személy szerint nem értek. Mennyi cigány élhet Romániában? Jobb lett volna Ausztriában munkát vállalni. Milyen hely lehet Zágráb? Mennyire ismerem én Ádámot? Fel kellene hívnom anyámat, hogy elmondjam neki, kibékültünk Mónival.

Végül ez a kérdés pulzál az agyamban: Vajon hol húzódik a valóság és a fikció határa?

– Urs, azt jelenti, hogy medve – mondom tárgyilagos hangon, miután hosszas hallgatás után végül megszólalok, aztán megismétlem neki: – Urs, medve.

– Hát persze, drágám, az urs, az a medve – mondja megkönnyebbülten Móni, aztán egy gyors puszit nyom az arcomra, és lekapcsolja a villanyt.



[1] Jó estét! (román).

Vissza a tetejére