(Nagyasszonyok)

A nyugati magyar irodalom intézményrendszerében – erről gyakran megfeledkezünk – fontos, talán a legfontosabb tényezők voltak az asszonyok. Az olyan nagyasszonyok, mint Bernben Nagy Klára vagy Luganóban Saáry Éva.

            Mindkettőjüknél heteket töltött el egy magamfajta trópusi skribler, akinek nem volt kéglije itt, az Óvilágban, és jobb híján náluk ütötte fel a sátrát, miközben végigjárt egy svájci vagy németországi előadókörutat.

            Nagy Klári itt halt meg Budán, elfeledve és magányosan. Saáry Éváról nem tudtam évek óta. Amíg csak meg nem történt, amit most el szeretnék mondani.

            A Bajza utcai kis palotában keskeny kasztni a felvonó. Kétszemélyes, szárnyas ajtóval mind a két oldalon. Valami rendezvényre igyekeztem, amikor két súlyos szőrmebunda gördült ki elém. Már besurrantam a helyükre, már megnyomtam a gombot, amikor bekattant, hogy te úristen! Én ezt a két télikabátot ismerem!

            Az egyikük, a szőke, Saáry Éva, akinek negyven éve hetekig élveztem a vendégszeretetét. Az elnök asszony, aki dél-svájci otthonában – nem tudom szebben mondani – bearanyozta Dénes Tibor utolsó éveit.

            De ki tudja ma már, hogy ki volt Dénes Tibor! És ki volt Saáry Éva, a svájci magyarok nagyasszonya! Ott, a felvonó előtt, emlékszem, egymásra néztünk. Rám ismert ő is, annyira nem változtam meg negyven év alatt. Későn. Már vitt fel az óriáskerék, ő pedig lent, a kopott lépcsőházban maradt.

            Erről a találkozásról mostanában gyakran álmodom. Éva jár az eszemben, valahányszor végigmegyek a vidám, zajos Böszörményi úton. Itt lakott, a szobájából a Tik-Tak eszpresszóra nyíltak az ablakok. Fényképészüzletük lent volt, a mai szemfelszedők helyén. Az ilyen részletekről annak idején, a száműzetés éveiben, gyakran mesélgetett.

            Régi idők mozija. Mert ma már Saáry Éva sem él. Nem tudtam elbúcsúzni tőle ott, a Bajza utcai felvonó előtt.

(Rendhagyó irodalomórák)

Egész életemben fiatalokkal foglalkoztam. Nem csak a trópusi egyetemen, ahol harminchat évig tanítottam. Sok száz találkozón három nyelven, szigeteken és kontinenseken. Kevés hely van, ahol ne fordultam volna meg magyar nyelvterületen.

            Persze egyre ritkábban, amikor úgy éreztem, hogy a nyilvános szereplés írói munkám rovására megy. Mára azonban minden megváltozott. Új írásaim, úgy érzem, egyre gyengébbek, nem lesz nagy veszteség, ha nem adok ki minden évben egy-egy új kötetet.

            A fiatalok és a beszélgetés (a szóbeli kapcsolat) így kap nálam ismét egyre nagyobb szerepet. A közelmúlt eseményei (vidéki meghívások, néhány rendhagyó irodalomóra) ráébresztettek, hogy a fiatalokkal ma is szót tudok érteni.

            Észre kellett vennem azt is, hogy írásaimnak még mindig érvényes mondanivalója van. Olyasmi, amit a tankönyvek hiába sulykolnak belénk, de amit egy hozzám hasonló vén világjáró meggyőzően el tud mondani.

            Például, hogy a nyelvünk munkaeszköz. Hogy akik csak elértek valamit a nagyvilágban (lásd: Nobel-díjas tudósaink), mind kivétel nélkül megőrizték anyanyelvüket. Hiába hasznos a tanult nyelv, a magyart soha nem helyettesíti. Pontosan, szépen csak anyanyelvén működik az agy.

            Vagy teszem azt, hogy elmenni könnyű. Visszajönni, hazatalálni annál nehezebb. És hogy egy tanulmányút akkor nyer értelmet, ha a vándordiák hazatér, és átadja tudását, a madárlátta kenyeret. Gondoljuk csak meg: ki ismerné ma már Apáczai Csere Jánost, ha valahol a Németalföldön marad?!

            Mindezt persze adagolni kell. Csak ami megélt, megszenvedett, lehet hiteles. Meg kell tanulni történeteket mesélni, és csak mellékesen elhinteni ezeket a tanulságokat. Amikor például a Puerto Ricó-iakról szól az ember (ők több mint száz éve amerikaiakként is megőrizték ősi kultúrájukat, anyanyelvüket) – a mi jövőnk jár minden magyar fejében. Kimondani fölösleges.

            Nem folytatom. De ha valami csoda folytán nyílna rá lehetőség, ami engem illet, szívesen elvállalnék néhány irodalmi körutat. Akár több tucatot, egyre gyengébb őszikéim helyett.

(Beszélgetés Kiss Lacival)

Kedves barátom, amikor úgy döntöttél, hogy leülsz beszélgetni velem, sok mindenről nem tudtál. Ez érthető, hiszen (ha jól emlékszem) hat éve már, hogy az áldott emlékű Olasz Sándor főszerkesztő úr átadta a Tiszatáj irodalmi díját neked, a fiatal írónak, és szerénységemnek, aki már akkor is vígan tapostam hetvenes éveimet. Örömmel nyugtázom, hogy szegedi találkozásunk nemcsak bennem, benned is nyomot hagyott.

            Amit nem tudhatsz, az pedig röviden ennyi: elszálltak fölöttem az évek. Agyam – mondjuk így – meglágyula. Ne tévesszen meg, hogy továbbra is írom a könyveket. A grafománia túléli a skriblereket. Írni még csak, de olvasni egyre kevésbé tudok. Beszélgetőtársaimnak azért nem szoktam válaszolni, mert nem értem a kérdéseiket.

            Abból, amit te kérdezel, számomra két dolog világos: egyrészt, hogy gondosan felkészültél, azazhogy – ma már ez is ritkaság – elolvastad új könyvemet. Másrészt, azt reméled, megmagyarázom a bizonyítványomat.

            Kedves barátom! Kérlek, hidd el, én nem értek magamhoz. Ha megölnek, sem tudnám megmondani, hogy írás közben mit és miért teszek.

            De térjünk talán rá beszélgetésünk tárgyára, ami (ezt azért megértettem én is) A francia asszony című novelláskötetem. Biztosan erről is csak két dolgot mondhatok: egyrészt, hogy megírtam, másrészt, hogy megjelent. Hogy milyen is volt a francia asszony? Ki tudja ma már! Talán megsejtet valamit belőle a szóban forgó húsz szomorú szöveg.

            Gondolom, szerettem őt. Írtam róla, újra meg újra, fél évszázadon át. „Talán már egyre megy, hogy nem küldjük el – írja valahol Határ Győző, a mester –, de lehetetlen, hogy ne írjunk kedvesünknek.” Valami ilyesmi – úgy képzelem – a szerelem.

            Kár, hogy az első kiadás már elfogyott, másodikra spekulálni pedig kockázatos. Így aztán nem mondhatom azt sem, hogy aki nem hiszi, járjon utána. Hogy olvassa el a könyvemet. Azt azért megemlíteném: tévhit, hogy én csak a saját életemet írom. Első személyben született beszélyeim írói munkámnak alig egyharmada. A második szociográfiáim: a száműzött, útpadkára szorult életek. Végül a harmadik: franciára, spanyolra fordított hazai írótársaim. Tucatnyi kötetüket adtam ki, barátságból, szeretetből. Van ilyen.

            Azt kérdezed, kedves Laci, hogy fél évszázados emigrációm után megtalálták, megtaláltam-e itthon a helyem. Nem kenyerem a logorrhea (a bőbeszédűség). Válaszom mindkét kedves kérdésedre: nem.

(Száraz Miklós György új könyve)

Jó-e, ha egy prózaíró nem olyan ember, mint a többiek? Igen is, nem is. Száraz Miklós Györgyöt egy antológiában olvastam először (Az év novellái, 2014, Magyar Napló). Erről a kiadványról nem sok jót lehet mondani. „Elszánt olvasó – írtam annak idején –, aki az első oldalak után nem tolja félre ezt a kötetet.”

            Én nem toltam félre, átrágtam magam mind a háromszáz oldalon. Megérte: találtam egy írót, akinek „minden írása harapásnyi friss levegő”. Róla, Száraz Miklós Györgyről körmölöm most ezeket a sorokat. Hogyan lehetséges, hogy egy ilyen méretű prózaíróról (akinek az, amit a kezemben tartok, ha jól látom, hetedik kötete) eddig sehol sem olvastam? Hogy még a nevét sem ismerem?

            Az antológiában szereplő történet, A vak jósnő, Barcelona gótikus negyedében játszódik. Ez az Elpatkolsz, szívem, mint a pinty (Scolar, 2014) első írása is. Utána azonban egymást követik a hátborzongató, félelmetes fantáziák, egy csapongó képzelet szörnyszülöttjei.

            Irodalmunkban szokatlan, majdnem azt mondtam: ismeretlen ez a hang. Még a vájt fülű olvasó sem tud vele mit kezdeni. Száraz szeret a távoli múltban kutakodni, idegen népek között, ismeretlen földrészeken. Mintha a mi köldöknéző provincializmusunkat próbálná lerázni magáról.

            Eredményesen: írásművészete rejtélyes, enigmatikus, mégsem érthetetlen. „Visszafelé járja a táncot” – mondják valakiről, aki azt állítja, hogy megölte az egyetlen lényt, akit szeretett. „Nagy mesemondó.” Időbe kerül, mire az olvasó megérti, hogy a történet mégsem fantázia. Az elbeszélő jegyesét valamikor, réges-régen, megölték. Ő pedig azóta is egy kocsma sarkában meséli ezt a képtelen mendemondát.

            Valami ilyesféle mesemondó a mi emberünk. Kár, hogy – földhözragadt közép-európaiak – nem csípjük az ilyen rendhagyó történeteket.

(Három haza)

Volt egy társam, egy stockholmi költő, akivel megtörtént a szörnyűség, amit most itt leírok. Harminc éven át ábrándozott a kertről, ahol született, egy hosszú életen át biztatta magát, hogy egyszer véget ér a száműzetés, és megáll majd a régi háznál, ahol rakott asztalnál, a húsleves sűrű, barátságos illatában már várják őt a játszópajtások, társak, szülők és nagyszülők, mindazok, akiket csak szeretett.

            Aztán vége lett a száműzetésnek, és senki se várta őt. Rá sem ismert a házra, amit ki tudja hányszor átépítettek harminc év alatt. A régiek közül pedig már senki sem élt.

            Mi mást tehetett, visszament oda, ahol leélte az életét. A százszor elátkozott idegenbe. Végül is ott, az emlékeiben találta meg, amit a valóságban hiába keresett.

            Ami engem illet, hittem a kétlakiságban. Úgy képzeltem, hogy ha majd visszakerülök az óhazába, valahogyan megosztom magam. Lesz fészkem odakint a nagyvilágban, de lesz újra a szülőföldemen is házam és hazám: otthonom.

            Tibor, egy genfi barát írt egy regényt, aminek ezt a furcsa címet adta: Budapest nincs többé Budapesten. Emlékszem jól, kinevettem vén társam hattyúdalát. Most látom csak: ő már akkor, ötven éve sejtett valamit, amit én csak most tanulok.

            Megmondom mit. Megértettem, hogy minden kétlakinak nem két, hanem három hazája van. Egy: a választott, kettő: a szülőföld mai változata, és végül: az óhaza, ami már csak az emlékeiben létezik. És hogy majdnem mindegy, hol rendezi be magának ezt a harmadikat.

            Sto gyelaty? Akkor hát mi itt a tennivaló? A feladat? Gézukám, a stockholmi költő visszament oda, ahol harminc éven át számlálta a csillagokat. Az élet rövid. Kövessem én is a példát? Költözzek vissza a múltba, száműzött sorstársaim elárvult sírjaihoz?

(Zoltán bácsi háza)

Útban Böszörmény felé megállapodtunk, hogy nem ismételjük meg a műsort, amivel hétről hétre elszórakoztattuk az olvasókat. Hogy hol ismerkedtünk meg, és hogy miért pont mi ketten, egy öreg író és egy tejfölösszájú fiatal, meg hogy mi van az új kötetben és miért. A szokványos kérdésekre adott rutinos válaszokat.

            Hogy mit fogok mondani, az csak a helyszínen jutott eszembe. Az emlékházban, Zoli bácsi, a festőművész arcképe alatt. Mert igen, én már jártam ebben az ódon épületben. Kiszámoltam: ennek ma idestova ötven éve. Annyi idős voltam, mint ez a gyerek, aki ma elkísér, volt egy apró lánykám és egy aranyszőke kisfiam.

            Akkor engedtek vissza először, tizenegy év után. Azon az őszön kaptam először beutazóvízumot. Strasbourgban éltem, francia lány volt a feleségem, párizsi kiadónál dolgoztam a száműzetés tizenegy éve alatt.

            Ott, egy nyári kurzuson akadtam össze két debrecenivel: Maghy Zsolttal és Csiha Lacival. Így jutottunk Debrecenbe, ez a Zsolt gyerek volt, aki meghívott.

            A régi, két lóerős Citroënnel kocsikáztunk, és Böszörmény ott volt a közelben. A Zsolt fiú pedig meg akarta mutatni a házat, ahol született. Így kerültünk mi négyen a vén festőművészhez, Zoli bácsihoz.

            Összebarátkoztunk, még egy cigány putrit ábrázoló fekete tusrajzzal is megajándékozott. Ez a kép – válásunk után – a francia asszonynál maradt.

            Szomorú ember volt, beletörődött már, hogy elszálltak az évek, és ő ebben a vidéki kúriában magányos és ismeretlen maradt.

            A nappaliban ágyaztak meg nekünk, éppen ott, ahová most a zenészek rakodták a hangfalakat. A két gyerek a lábunknál aludt, a sezlonyon. Úgy gondoltam, stílusos lesz, ha most ezt itt elmesélem egy szecskaszáraz felolvasás helyett.

            A teremben fiatalok ülnek. Ezek itt akkor még nem is éltek. Nekik csak múzeum ez az épület. Fogalmuk sincs róla, hogy Zoli bácsi ki lehet.

            Ott, a fal mellett állt az ágyunk. Egy pillanatra még a francia asszony illata is megcsapott. Ő, Clo, hallom, Nizzában lakik. Ő is magányosan. A csöppnyi lánykámat valami arab emirátusba vitte el a férje. Oda szült neki három gyereket. Nem ismerem őket, mindezt csak fényképről és levélből tudom.

            Ma már a fiam, az aranyszőke is elmúlt ötvenéves. Amerikában él, sofőr. Hosszú, hófehér haja van.

            Én meg újra itt, az óhazában, ahová annak idején, tizenegy év után kaptam először beutazóvízumot.

            A könyv, amit dedikálok, róluk szól: a francia családról. Akik itt aludtunk, ahol most Jani ül. Az elnök, aki meghívott.

            Már a műsor végére értünk, amikor a másik strasbourgi, Csiha Laci is beállított. Azóta, ugye, Laci bácsi. Nyugalmazott tanár. Int, és leül az ajtó mellett, a sarokban. Böszörményben semmi se változott.

            Utóirat: azt a régi, első látogatást mégsem mondtam el. Féltem, hogy elbőgöm magam.