Ámulat; Beszélgetéseink
Ámulat
Van társam, kedves,
okos, engedelmes, türelmes,
ő vágja hajamat,
ő veszi az alsónadrágjaimat,
a zoknijaimat, a nadrágom méretét is
pontosan eltalálja
emlékezetből a turkálóban,
mind az öt gyermekünk
folyton változó méretei
benne vannak a fejében,
tudja, milyen blúzméretet,
zokniméretet, nadrágméretet
nőtt ki a nyáron
Ágnes, Johanna, Dorottya, Simon, Margit,
vagy éppen mi az, amibe belenőttek,
ami színben, fazonban tetszeni fog nekik,
fogalmam sincs, ennyi adat hogy fér el emlékezetében,
honnan tudja pontosan, hol a télikabátom,
honnan tudja, mikor voltam kórházban,
milyen betegségre milyen gyógyszert kell szedni,
milyen ételbe milyen fűszert kell tenni,
melyik süteménynek mi az összetétele,
mennyi az elkészülési ideje, a sütési hőfoka,
milyen számlákat hova rekkentettünk,
hol a túróban tartjuk az iskolai bizonyítványokat,
az anyakönyvi kivonatokat és a tébéigazolásokat,
melyik doboz rejti a karácsonyfadíszeket,
a szülinapi tortára való gyertyákat,
a velúrcipőkhöz való gumiradírt,
az összes gemkapcsot, hurkapálcát,
gombostűt, szabásmintát, kedveskedést,
cinkosságot, múltidézést, megjátszott haragot,
valódi haragot, civakodást, veszekedést,
könnyes megbékülést, valóságos csoda,
ahogy számítógépes rendszereket megszégyenítő
biztonsággal tudja, honnan lehet előszedni
mindig azt, ami éppen akkor és ott
okvetlenül szükséges az életünkhöz.
Beszélgetéseink
Végtelenbe nyúló beszélgetéseink
hányszor változtatták át a mindennapok
őrlő taposómalom-idejét
valami különös, gravitációból
kiszakadt közeggé, libegtünk,
világűrbe kilőtt űrhajósok,
ágyban, asztalnál, sétálva földúton,
erdei tisztásra terített pokrócon,
bámulva éjszakába, révedve hajnalba,
borult égboltra, hóesésbe, jégbe,
oltalmat keresve tűző napsütés elől,
de még inkább túl mindezeken,
tekintve mélyebbre, magasabbra,
mintha egy műugró produkcióját
ismételné szüntelenül a tévé,
magasból le a mélybe,
mélyből fel a magasba,
még nézni is szédülés,
így zuhantunk oda és vissza
gyerekkorunk terébe,
így hasítottuk az évtizedeket előrefelé,
saját halálunk pillanatáig,
így másztuk meg tériszonyos szívvel
mások lelki meredélyeit,
aknák robbantak, gránát csapott be,
géppisztolysorozatok verték fel a port
köröttünk, gyerekek születtek, párok
mentek tönkre, más párok találtak
egymásra, tekintetek kerülték el egymást,
fiaikat nyomorító szülők,
szüleik ellen támadó fiúk,
egymással szakadatlan
gladiátorharcot folytató szülők,
erélytelen szülők, semmi kis örökségen
hajba kapó rokonság, visszasajgó szeretetlenségek,
el nem hangzott dicséretek, sírba vitt titkok,
emberek megkövült szavakkal dobálták egymást,
katedrálisok emelkedtek megkövült
bűnbánatból, fogatlan kukoricacső-vigyorral
röhögött a Sátán, mi pedig beszéltünk tovább,
és ami előbukkant a múlt, a jelen vagy a jövő
folyamából, hirtelen különös fényt kapott,
felparázslott, minket egybefűző valósággá vált,
mintha csak modern nyakláncot fűznénk
roncsautókból, elrejtett naplókból, protézisekből,
levendulakoszorúkból, halál után előkerült
levélcsomókból, kincset érő antik komódból,
ujj koptatta rózsafüzérekből, röntgenleletekből,
évtizedes, beszáradt lekvárokból, zsidócsillagokból,
belevarrt vagyonnal együtt vízbe hajított plüssnyusziból,
élőláncot fűztünk mindabból, amit örökségként
hoztunk, ami nap nap után megtörtént velünk,
ami a Teremtő terve szerint stációként
magasodott utunkon, összetart minket mindaz,
ami szét is robbanthatná mindennél erősebb
szövetségünket, beszélünk, ülünk a beszédfolyam
partján, sírunk, nevetünk, és kialvatlanok vagyunk
a beszédtől, ha összekötnénk minden egyes
beszélgetést, vajon hány napig, hány hétig tartana
egyfolytában, és mennyi időt töltenének ki
az elmaradt beszélgetések, a csöndbe fulladt,
valami miatt végleg elnapolt szóözönök,
lesz-e hely még mindazt kibeszélni, ami
bennünk és körülöttünk, lesz-e hely és idő?
Vissza a tetejére