Repedés az örökléten? (Markó Béla: Fűszál a sziklán)

 

 

Markó Béla: Fűszál a sziklán. Bookart Kiadó, Csíkszereda, 2014



Nehéz jó haikut írni. Főleg kötetnyit. Markó Béla mégis harmadik alkalommal adott ki haikukat (ezúttal kilencvenkilencet) tartalmazó verseskönyvet. Egyik személyes ajánlásában versmorzsáknak nevezi a háromsorosokat. Ma, a rövid írások korszakában, amikor az újságszerkesztők, internetes kiadványok szerzői is a szűkszavúság mellé teszik le voksukat az olvasók befogadóképességének korlátaira hivatkozva, azt is mondhatnánk, hogy Markó korszerű műfajra talált. Gyorsan megírható, gyorsan olvasható, emészthető és el is feledhető műfajjal próbál tömegekhez eljutni. Ez azonban hirtelen és téves ítélet lenne. És nem is az első, amit a haikuírással és -olvasással kapcsolatban gondolnak. Annyi bizonyos, hogy formáját tekintve valóban a 17 szótagos, 5/7/5-ös szótagtörésű soraival az egyik legrövidebb kötött vers az immár ezer éve alkalmazott japán haiku. De ennyi ismeret még nem elegendő a haiku mint műfaj műveléséhez és megítéléséhez sem a szerző, sem pedig az olvasó részéről. A forma egyszerre jelent kötöttséget, és ugyanakkor lehetőséget a sűrítés által nyújtott szinte határtalan értelmezhetőségre. A határtalan ez esetben az olvasói asszociációk sokaságát jelöli, melyek mindegyikét természetesen maga a költő sem ismeri. Ha van alkotás, amely hamar leválik teremtőjéről, akkor a haiku műfaján belüliek a születésük pillanatától független entitásként léteznek. Kötetbe rendezésük is újabb értelmezési tartományt nyit. A szövegek ugyanis hatással vannak egymásra. Egyesek erősítik, mások kioltják egymást, esetleg ellentmondanak. A viszonyrendszerek egy kötet erejéig úgy merevednek meg, ahogyan a költői szándék egy adott pillanatban láttatta azokat, de amint az olvasói szeszély más rendben rakja (olvassa) egymás mellé a verseket, új asszociációk és értelmezések születnek.
Markó gyakran választja a kötött versformát a szabad mellett. Otthonosan mozog több műfajban. Úgy tűnik, a kötöttséget nem a gúzsbakötéssel azonosítja, inkább kihívásnak tekinti, amivel a mesternek, ha mesterségét jól ismeri, meg kell birkóznia. Legújabb kötetében, ami megjelenésében is a letisztult írói formát idézi – két szín váltja egymást, monokróm fotók a fejezetek bevezetésében –, minden verse követi az 5/7/5-ös szótagtördelést, ugyanakkor a hagyományos japán haikutémákat új, személyes tartalmakkal tölti fel.
A négy ősi elem köré rendeződik a kötet mondandója. A fejezetek címei sorban: Levegő, Tűz, Víz és Föld. Az arisztotelészi tudomány szerint ezekből az elemekből, illetve különböző arányú keverékükből épül fel a világ. És lám, még ma is szívesen nyúl vissza hozzájuk a költő, mert a világról való tudás, tapasztalás az általuk képviselt tulajdonságokkal, kölcsönhatásokkal univerzálisan kifejezhető, leírható. Az egykori japán haikukat csak a kultúrát, a vallást jól ismerők tudták megfejteni. A kötött szimbólumrendszerrel rendelkező versekhez az olvasó csak akkor jutott közel, ha megfelelően képzett, vájt fülű volt. A költők gyakran egymást is idézték a haikuban, s csupán egyetlen szót változtattak meg, amivel nemcsak csavartak az eredeti mondanivalón, de új értelmezést is adtak, amit csak az „ínyencek” élveztek igazán.
Markó univerzalitásra való törekvése az ókort, a monoteizmus előtti világot idézi, amikor még sok istenség megfért egyetlen hitben. Multikulturális világunkban a négy fő elem és az általuk képviselt minőség mindenki számára érthető, legyen keresztény, zsidó vagy akár ateista az illető. A fejezetek a gázhalmazállapotú levegőtől a legsűrűbb földig mintegy fokozati sorba állítják az elemeket, amely szerint alakul a haikuk színe, hangulata is, a világostól a sötét felé változik, komorul. Az elemek helyébe akár az évszakokat is állíthatta volna a szerző szervezőerőnek, ahogyan a klasszikus japán haikunaptárak. A könnyedebb hangvételű haikuk, a Levegő ciklusban, a tavaszt idézik: „járnak-kelnek a / nedvek: tárgyal titokban / pokol s mennyország” (Virágnyílás); „távoli sziklák / vagy inkább szürke felhők / de hiszen mindegy” (Levegő). A Tűz versei a forrón izzó nyarat festik: „víz nélkül maradt / folyómeder a fényben / védtelen állat” (Mélység); „napfény zuhog rá / de még a roskadó fát / tartja az árnyék” (Támaszték). Míg ugyanezen ciklus haikui között találunk az ősz felé mutatókat is: „egyre színesebb / a lomb: aláaknázott / mosoly a fákon” (Színek); vagy a legutolsó: „egy lány szvetterben / átfúj a szél a kerten / érik a szilva” (Minden). Az ősz a vízzel asszociál Markónál: „óvatosabban / kel fel már a nap reggel / felhők mögött jön” (Őszi fény). Ahogyan a tengeri témájú versek is őszi háttérbe helyezve tudnak mélyebb benyomást kelteni borongós árnyalatuk jóvoltából: „apróra tépett / papír száll a víz fölött / fehér sirályok” (L’art pour l’art). És az utolsó, anyagában és témájában legkeményebb fejezet a Föld, a csupasz, halott téli tájban mutatja meg lényegét: „fölszáll a lélek / s már teljes szépségében / látható a test” (Köd).
A Markó-haikuban a cím szerves része a költői képnek. Nélküle megváltozna a sugallni kívánt tartalom. Ez utóbbi versben is csupán a köd szóból tudható, hogy a téli tájra vetítődik a már csupán anyagi voltát mutató holt test. Ez a vers a kötet magja, születésének súlyos indoka. A halállal való találkozásra utaló természeti képek meglátása az élet alkonyán észrevétlenül gyarapszik, ahogyan az utolsó fejezetben az ilyen témájú haikuk száma is: „tegnapi lomb közt / átrepül már a veréb / könnyű halál vár” (Biztatás); „nyílik majd újra / az aranyeső-bokor / de nem tud róla” (Föld). 
A négy fejezet a négy elemen, a négy évszakon és az ezekkel párhuzamba állítható, szakaszolható emberi életen át vezeti az olvasót. Markó Béla szűkszavú lírai összefoglalója feneketlen mélységekbe enged belepillantást az emberi lét lényegét tekintve, miközben az egzisztenciális félelem pillanatait artikulálja.  Egy-egy ég felé engedett sóhajtás mindegyik vers, mintha csak magának mondaná őket az ember. Nem akarják ezek a sorok a saját igazukat sulykolni. Levegősen sorakoznak a fehér papírlapokon az egyre növekvő sorszámú oldalakon, és így együtt, fehéren-feketén szembesítenek egyre gyarapodó napjainkkal, amik meg vannak, mint az oldalak is, számlálva.
Ugyanakkor más témák is visszatérnek, kicsit mindig módosulva, ahhoz a képhez, amelyet a legelső haiku rajzol. A pillanatnyi érzéseknek engedve árnyalódik például a szeretett kedveshez fűződő viszony. Az első híradás a szerelemről még általánosan szól, maga az érzés definiáltatik metafizikus módon: „a mi szájunkkal / kóstolja meg az Isten / amit teremtett” (A szerelemről). A következőben már megtalálja tárgyát az érzés, s a megszületett összetartozásról tudósít: „egymást öleljük / van-e árnyék mögöttem / te vigyázol rám” (Egyezség), majd a testi szerelem vázlatosan papírra vetett képe mutatkozik: „átáramlások / majd összerándulások / s megint saját test” (Mégsem). A szemközti lap pedig a hétköznapokba simult szenvedély hangján szól: „lisztet vagy cukrot / fürdősót ollót vagy lakkot  / s időnként engem” (Kéz).  A legutolsó haikuk egyike, melyben egyben a halállal bajlódik,  a kapcsolat lehetséges végét vetíti: „jöttünk csak kéz a / kézben de szűk már a hely / elöl kell mennem” (Rendelés).
Egy másik, a hazához fűződő szerelem inkább ambivalens viszonyát is egy sor apró versszilánk tükrözi. Az első ilyen a Szózat legkarakteresebb sorát visszhangozza: „ághegyen vércse / bekamerázott mező / élned-halnod kell” (A hazáról). A nyelvtani csavart magyarázó háromsoros a megérkezés lehetetlenségének formailag logikus okait taglalja: „a haza mindig / ott van ahol nem vagyok / kérdése: hova?” (Nyelvtan).
Az alkotás, a művészet kérdése is a versek tárgyává lesz (haikudefiníció a haikuban), metaforizálva a lírai én játékát: „egy papírlapon / apró fekete magvak / talán haiku” (Poétika). Egyik lehetséges értelmezés szerint a versek, ugyanúgy, mint a magvak, az olvasóban találhatnak megfelelő táptalajra, ahol csírázásnak indulva szökkenhetnek szárba, hogy gyümölcsüket a befogadó ízlelhesse, élvezhesse. Ezt az értelmezést látszik alátámasztani a Könyv című haiku is, ami szerint: „az olvasástól / nőni kezd a történet / esőtől a fű.” Így válik érthetővé, hogy a címben is szereplő fűszál szimbolikusan a teremtés lényege. A törékeny, múlandó fűszál látványa a sziklarepedésben olyan elementáris, örömmel teli élmény, hogy ennek költői lenyomata kötetnyitóként szerepel: „fűszál a sziklán / hát mégis repedés van / az örökléten?” (Repedés). Programbeszéd ez. Az isteni tett pedig követőkre talál a halandók körében; a költői feladat megismételni a csodát. A művészet erejével létrehozni valami olyat, ami másoknak is megmutatja (a sok bizonytalanság, esendőség, szenvedés mellett) az élet nagyszerűségét.
Ez Markó Bélának sikerült.

Vissza a tetejére