Azt álmodtam, hogy

valami fontos dolgot nem

mondtam el apámnak.

Mentem haza, sütött a nap,

kint volt a kertben.

Két munkás gödröt ásott.

Ismered őket, kérdezte.

Igen, mondtam, bár akkor

a faluban a szüleimen

kívül valójában már

senkit nem ismertem.

Talán az anyám elmondta.

Jókedve volt, jó hír lehetett.

Elmúlt egy súlyos betegség

vagy született egy gyerekem.

Talán az anyám, gondoltam,

s csak később jutott eszembe,

hogy az apám nem él,

hogy az előtt az esemény előtt,

amit el kellett volna mondanom,

meghalt.

Csak a gödör miatt volt jókedve,

vagy mert hazajöttem,

nem úgy, mint amikor még élt.

Nyár volt, bolgár tengerpartról

érkeztem meg. Boldog voltam,

mert egy lány volt velem, aki szeretett.

Az apám nem szólt, csak hogy

korábban várt, aztán veszekedett,

én kirohantam a házból,

a favágatónál ültem

a tuskón, és sírtam,

apám ugyanezt tette bent.

Az anyám közvetített,

hírvivő a két helyszín között.

Hogy lehet ilyet, kérdeztem.

A kezét a fejemre tette. Félt, mondta.

Mért, kérdeztem.

Hogy mire hazaérsz, mondta,

már nem lesz, s nem akarta,

hogy utoljára úgy lásd,

ahogy később láttam

egy gödörben.