A nő arca két dombhát között,

mit rejt az árnyék, ha a kerti

ösvényen eltalálnék a szürke

fáig, melynek lombja gyanúsan

rezeg; kiömlött a tér, mert

visszafojtani már nem lehetett.

Felsejlő nevektől és arcélektől

remegek, metafora nyílt a kopár

testekből, érzem fémes ízét,

jelentését, ahogy a föld

ropog alattam. Tavakat,

lápokat rejt a szembogár,

a nő arca verőfényben,

szikrázó kerítésen

a nyármeleg ijedtség,

mely régmúlt hűvösbe vezet.

A nő tekintete a távolba mered,

messzi bokrokon halad. Ki

lopakodik a kertek alatt,

milyen nyirkos völgybe téved

az emlékezet? A fénypontok

hidegek és élesek. A házban

egy férfi a köreit járja;

mint fekete szakadás az égen,

olyan a fa ága. Két

kerítésléc között villan a nap.

A férfi behúzhatja a függönyt,

vagy lekuporodhat, de

messzi még az éjszaka!

Keskeny hegycsúcs a szürke fa.