Amikor tavaly szeptemberben először jártam a Szolnoki Művésztelepen, azonnal két igen erős kép jelent meg szemem előtt. Az egyik Paál István arcát ábrázolta, akivel még a nyolcvanas években volt alkalmam találkozni. A másik egy dél-olaszországi, salentói kép volt, pinea-fenyőkkel, fehér házakkal a vörös talajon, egy színházzal, amit lelkes színészek és a környék fiatal kézműves-művészei toldozgattak-foldozgattak, és ahol estéről estére a környék apraja-nagyja feszülten várta az éppen bemutatandó előadást.

 

Kecskepásztorok, öreg nénék az unokáikkal, fiatal csitrik, tenyeres-talpas parasztok és asszonyaik várakoztak a színház körül, és időnként a tarantella dallamait lehetett hallani a fülledt, nyári éjszakában.

 

Mintha hazaérkeztem volna. Ismerősnek tűntek a fehér falak, a hatalmas platánok és gesztenyefák, a szobrok az avarban, a színház, a megérinthető, valódi tárgyak, amelyek emberi kezek munkáját őrzik, és nincs bennük semmi, ami ne lenne természetes. Valójában elkezdtem ujjongani: végre egy hely, ahol lehet élni! Ahol nem nyom el mindent a művi csillogás. Ahol minden a gondos kezek munkájának nyomát őrzi. Ahol még lehet érezni az alkotás izzadságszagát, és ebben a szagban valami elmondhatatlanul emberi rejtőzik, ami olyannyira ritka manapság, hogy akarva-akaratlanul megérinti az embert.

 

Be kell vallanom, irigykedni kezdtem. Szegeden, ahol lakom, nincs ilyen hely. Persze, ott is vannak szép helyek, de olyan, ahol közvetlenül lehet találkozni azzal, amit alkotásnak hívunk, nincs. Vannak színházak, szépek és csillogók, de valahogy nem ölelik át az embert, nem lakhatók. Vannak parkok, hatalmas fákkal, ahol sétálhat, olvasgathat az ember, és gyönyörködhet a szobrokat megmászó gyerekekben. Valami mégis hiányzik ezekből a helyekből.

 

Sokáig gondolkoztam azon, vajon mi ez a valami. Aztán (megint Szolnokon) rájöttem, hogy mi hiányzik nekem a szegedi színházakból és parkokból: a találkozás. A szabad és fesztelen találkozás, ez az emberi léptékű csoda, ami valamiféle alkotást feltételez. Mert mi lenne más, ha nem alkotás, amikor emberek találkoznak egymással és ebben az együttlétben létre is hoznak valamit? Valamit, ami talán kézzelfogható, látható, tapintható, de lehet megfoghatatlan is, hiszen a művészetekkel való találkozás, divatos szóval: a befogadás aktusa, már önmagában is alkotást jelent.

 

Jó, hogy van egy ilyen hely, ahol az embernek képek villannak a szemébe a kora őszi napsütésben. Például Marsilio Ficinoé, aki a firenzei neoplatonista akadémia vezetője volt, és többek között azt mondta, úgy tudta, hogy az ember az egyetlen teremtmény a földön, akit Alkotója az alkotás képességével áldott meg. Az ember kicsiny Isten, mondja Ficino, aki elméjével, testével, lelkével teremt, és mindig tudatában van annak, hogy felelős azért, amit tesz. Ha nem teremtene, nem is lenne értelme létének. Persze Ficinónak szerencséje volt. Olyan korban és helyen élt, ahol a filozófia és a művészetek szabadon virágozhattak. Ura és mecénása, Lorenzo il Magnifico szintén humanista, reneszánsz “összművész” volt, aki szinte minden művészeti ágban kipróbálta az alkotás örömteli erejét. Lorenzónak igen “jó” szeme volt. Pontosan látta, mi az érték, mi fontos az emberi létezés számára.

 

A reneszánsz korban igen sok “összművésszel” találkozhatunk. Ariosto például, akiről általában annyit tud az ember, hogy megírta az Őrjöngő Lorántot, és nem akart Ippolito Estével Magyarországra jönni, mert tartott a hidegtől és a “barbár” magyaroktól, szóval ez az Ariosto nemcsak író volt, hanem többek között dramaturg, színész, “rendező” is, aki színházat épített Ferrarában és együttműködött a képzőművészekkel a díszletek, a jelmezek megtervezésében. Az Estéknek is “jó” szemük volt az értékek meglátásához.

 

 

Be kell vallanom, valójában nem ismertem jól Paál Istvánt. Kétszer vagy háromszor találkoztunk Szegeden és Veszprémben az egyetemi évek alatt. Időről időre ellátogatott hozzánk, hogy beszéljen a színházcsinálás értelméről és az Egyetemi Színpadról. Mi voltunk az utódai, akik az egyetemi színjátszás hagyományait folytattuk.

 

Sok mindenről beszélt Paál Isti, de engem leginkább az arca, a tekintete ragadott meg. A Kárász utcán sétáltunk, ő és néhány lelkesen csacsogó lány. Örült nekünk, mégis valami áthatolhatatlanul sűrű csend vette körül. A szeme pedig... A szeméből szívszorító szomorúság áradt. Alakja eltörölte a környező világ hangjait és színeit, csak két hatalmas szem létezett a mélységes csendben, és én azt éreztem, hogy nyomban sírva fakadok. Be kell vallanom, valójában nem ismertem jól Paál Istvánt, csak a csendjét és a szemét tudom. Mintha egy egészen más dimenzióban létezett volna megérinthetetlenül, mint egy üvegszobor.

A 70-es, 80-as években a politikának az volt a módszere, hogy a nyíltan másként gondolkodó, lázadó, “veszélyes elemeket” megpróbálta betörni. Paál István is kapott szép nagy színházat, amolyan csillogót, amelyben - azt hiszem - nemigen érezte jól magát. Az állami színházakban könnyebben lehetett ellenőrizni, ki, mit csinál, gondol, mond, és a látszólagos megbecsülés és elismerés szép lassan elsorvasztotta, elnémította a veszélyes gondolatokat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy Paál István megalkuvó lett. Inkább ahhoz a fához hasonlított, amit az erdőből kiemelve, gyökereit kitépve, a díszkert közepére ültetnek, hogy mindenki megcsodálhassa, de ami ebben az ápolt kertben már nem tud igazán gyökeret ereszteni, sohasem lesz igazán terebélyes, hanem szép lassan elsorvad és néhány év múlva önként úgy dönt, hogy tavasszal nem fakaszt többé rügyet.

 

Az európai civilizáció története tele van ilyen ember-fákkal, no meg olyanokkal is, amelyeknek “törzsét” baltával vágták ki. Ők az őrült idealisták, kissé naivak, mert azt hiszik, hogy megváltoztathatják azt, ami mindenki számára nyilvánvalóan rossz, csak senki sem meri ezt bevallani. Ők azok, akik még hisznek az életben, az emberekben, és ösztönösen érzik, értik azt, amit Marsilio Ficino mondott a teremtésről és az emberek tetteikkel szembeni felelősségéről.

Kissé szomorú, néma figurák ők, komolyak és elhivatottak. Néha eszmei lángra kapnak, hogy aztán mint Giordano Bruno, valódi máglyán végezzék.

Az európai civilizáció története tele van materialista zsarnokokkal is. Ők a “nagy kertészek”, akik igen jól tudnak fákat átültetni, és mindezt úgy teszik, hogy még el is hisszük nekik, hogy az átültetés elkerülhetetlenül helyes. “Jó ez nekünk” - gondoljuk, miközben csak Nekik jó. Igen eszes, fejlett Egóval rendelkező materialistákról, akik még arról is meg tudnak győzni mindenkit, hogy a fehér az fekete. Mindezt csak azért tehetik, mert az embereknek általában rossz a szemük, vagy ha nem is rossz, hát egyszerűen nem használják. Lehet, hogy kötelezővé kellene tenni a látásjavító tornát? Esetleg az emlékezet-megőrző tréninget?

 

Amikor először jártam a Szolnoki Művésztelepen, még nem gondoltam, hogy milyen szimbolikus értelmet kaphat Paál István szeme. Azé a Paál Istváné, aki a stúdiószínház névadója is. Persze nem a név a fontos, hanem az a tény, hogy Szolnokon van egy hely, ahol találkozni lehet emberekkel és a világgal. Mert a világ érkezik el ide a művészeteken keresztül, és az ide látogatót pontosan tájékoztatja arról, hogy is áll civilizációnk most, a millennium évében. A találkozás pedig nagyon fontos, mert az, amit hagyománynak, kultúrának nevezünk, folytonosan változó tettek, alkotások sora.

 

A hagyomány kérdése igen bonyolult. Általában azt gondoljuk, hogy akkor cselekszünk helyesen, ha összegyűjtjük őseink örökségét, kiemeljük a dolgokat eredeti helyükről, és miután üvegkalickába zártuk, megérinthetetlenségükben szemléljük mindazt, ami ránk maradt. Kissé lustán elfeledkezünk arról, hogy a hagyomány része a teremtés, a létrehozás, az alkotás is. Az alkotásban pedig a változás rejlik, ha nem lenne így, még mindig barlangrajzokat készítenének képzőművészeink. Az is lehet, hogy nem lustaságból feledkezünk meg a teremtésről, hanem az emlékezetünk és képzeletünk romlott meg, és kissé bátortalanul nem bízunk többé önmagunkban. Nem tudom. Ám a salentói tarantellát éneklő kecskepásztor alakja azt sugallja, hogy a teremtés, a teremtés emlékezete mindenki számára fontos.

 

Nem nehéz elképzelni a száz évvel ezelőtt élt szolnoki parasztasszonyokat, akik kukoricafosztás közben énekeltek, új meséket meséltek, esetleg pihenésként táncoltak kicsit. Nem nehéz elképzelni azt sem, hogy időnként új dallamok születtek kenyérdagasztás közben, amit aztán a többiek megtanulhattak. Ha igyekszünk egy kicsit, annak a legénynek az alakja is feltűnhet emlékezetünkben, aki először döntött úgy, hogy a menyecskének készülő mángorlóba faragott virágokkal fejezi ki szerelmét. Lehet, hogy az a virág többet ért, mint a legdrágább arany?

 

Szolnokon van egy hely, ahol találkozni, alkotni, látni és emlékezni lehet. Emlékezni Paál István szemére, a kukoricafosztó asszonyok dalára, a menyecske virágokat szóró mosolyára és a változó hagyományok értelmére. A százéves, kopott falak puszta látványa is az emberi létezés értelméről mesél. Arról, hogy egyedül mi, emberek vagyunk képesek tudatosan alakítani, ha tetszik, megalkotni a körülöttünk lévő világot. Szabadon építhetünk és rombolhatunk, emlékezhetünk és elfeledhetünk. Szabadon alakíthatjuk történetünket, kultúránkat, felhalmozhatjuk vagy elherdálhatjuk örökségünket. Egyetlen dolgot nem szabad csak tenni: nem feledkezhetünk el arról, hogy tetteinkért mi vagyunk a felelősek. Látnunk és emlékeznünk kell az utánunk jövőkre, akik talán egyszer megkérdezik majd: “És te, te mit hagytál ránk? Hogy vigyáztál arra, amit rád bíztak, hogy aztán átadd nekünk? Hogy vigyáztál a mi örökségünkre?”

 

 

Amikor másodszor jártam a Szolnoki Művésztelepen, még nem tudtam, hogy szinte minden, ami itt történik velem, amit itt látok, egyszer igen mély szimbolikus értelmet kap majd. Szimbólumoktól terhes ez a varázskert, mintha Csáth Géza novellái elevenednének meg kertjeikkel, varázslóikkal együtt. Paál István szeme, Don Quijote és a szolnoki gyerekek tekintete, mind-mind egyetlen szimbólumrendszer építőköveivé váltak. Amikor másodszor jártam Szolnokon, velem volt két olasz színész barátom, a Teatro PoEtico Popolare “Ey de Nét” tagjai, akik - bár nem Salentóból jöttek - magukkal hozták az itáliai fehér falak illatát.

Ey de Nét az, aki a sötétben is lát. Pontosan látja, mi van körülötte, ezért igen veszélyes alak. Aki a sötétben is lát, a látó ember, amolyan kivágandó ember-fa. Jó a szeme, és ez manapság nem érték, hanem veszélyforrás. Paál István pontosan ilyen volt, ilyen sötétben is látó, de ilyenek a gyerekek is. Ők még meglátják a dolgok, a szavak mögött rejlő valóságot, hiába akarjuk becsapni őket. Lehet, hogy nem tudják pontosan megfogalmazni, mi az, amit látnak, de ez nem is fontos. A gyerekek is veszélyesek: gyorsan a mosóporos tévé elé kell őket ültetni, hogy jól elromoljon a szemük. Ha nem ezt tesszük, bizony előfordulhat, hogy egyszer kínos kérdéseket tesznek föl az örökségükről.

 

Aki a sötétben is lát, mérhetetlenül gazdag és tiszta. Ezért lát tisztán a homályban. Ezért látja pontosan, mi fontos, mi az érték. Lehet, hogy kissé ósdi figura, hiszen szereti megőrizni mindazt, amihez valaha köze volt, akár neki, akár őseinek. Don Quijo-te figurája ennek a látásnak a legpontosabb szimbóluma: idealista őrült, aki ósdi eszmékben, érzésekben hisz, naivan úszik az árral szemben, kimondja, amit gondol, és azt hiszi, képes megváltoztatni a körülötte egyre sivárodó világot.

 

A Teatro PoEtico Popolare “Ey de Nét” egy színtársulat neve, ami Don Quijote figuráját hozta el abba a színházba, amelynek neve Paál István szemének emlékét őrzi. Jelentésektől terhes metafora ez, amelynek tagjait tetszés szerint felcserélhetjük. A metafora tovább bővíthető egy másik előadással, amelyet - bár erről kevesen tudnak - a szolnoki gyerekek a stúdiószínház megteremtőjétől, Sárkány Sándortól kaptak ajándékba, akinek szemét szintén beilleszthetnénk ebbe a költői képbe.

 

Az olasz társulat előadásának pontos címe: Don Ki? orákuluma. A címben furcsa kérdés rejlik: Ki is ez a Don Ki? Ki ez a Don, és mit tud elmondani a világról, amit ő talán másként lát, mint mi, többiek? Mit tanulhatunk tőle, milyen tanácsokkal szolgálhat a XX. század végi embernek? Azt gondolom, hogy az előadás után a nézőkben még több kérdés merült fel. Igen súlyos kérdések, de ennek megértéséhez el kell mesélnem, mit láthatott és érezhetett a publikum.

Különleges, talán egyedülálló színházi formával találkozhattak azon a szeptemberi éjjelen a szolnoki nézők. Mindenki külön-külön lépett be a színházba, ahol csak ő, egyedül ő láthatta azt az előadást, amelyet csak és egyedül neki szántak. Don Ki? orákuluma ugyanis azt jelentette, hogy a Don házává változott színpadi térben mindenki feltehette Don Quijote-nak azt a kérdést, ami leginkább foglalkoztatta, a választ pedig interaktív színházi tettekben (zene, dalok, táncok, elbeszélések) kapta meg a kérdező. Egyetlen színész és egyetlen néző, aki aztán színésszé válik maga is abban a találkozásban, amelyet többnyire hiába várunk (ha várunk) normális színházi tapasztalataink során. Igazi találkozás és igazi ajándék.

 

Ebben a furcsa találkozásban, be kell vallanom, én kaptam a legnagyobb ajándékot: öt órát tölthettem Don Ki házában. A nézők tették fel helyettem minden kérdésemet, és én, a “nyelv”, egyszerre voltam néző és alkotó, egyszerre voltam kívül és belül: mindenhol. Nehéz leírni azt a hatalmas erőt, azt a furcsa kapcsolatot, ami a színpadi térben létrejött. Az volt az érzésem, mintha a színész szavai közvetlenül a fejemben hangzottak volna el, mintha a néző szavai az enyémek is lettek volna, és mindhárman olyan intenzív élettel teltünk meg, ami elképzelhetetlen annak, aki nem próbálta. Minden élessé, pontossá, egyértelművé, jól láthatóvá vált: fellebbent az a fátyol, amiről a misztikusok beszélnek.

 

A nézők az emberi élet legnagyobb és legnehezebben megválaszolható kérdéseit tették fel Donnak: “Mi az élet értelme? Mi a szerelem? Mi és miért van a halál?” Születés, szerelem, halál: mi az értelme mindennek? Olyan kérdések ezek, amire pontos, logikus válaszokat talán nem is lehet adni, mert a lényeg, az emberi létezés titka valahol a szavakon túli dimenzióban van. A művészet azonban képes arra, hogy utat nyisson ebbe a láthatatlan dimenzióba. Ez az út nyílt meg azon az éjjelen.

 

Don Ki legféltettebb kincsét bízta vendégeire: Dulcinea szívét, egy egyszerű fehér követ, amelyet néhány fekete folt tarkított, és amely tisztán csillogott. Aztán a válaszok következtek: egy mese a halászról és a csontvázról, amely gyönyörű nővé változott, mert a szerelem ereje képes volt legyőzni a halált; egy dal a holdról, amelyben mindenki megpillanthatja kedvese arcát. Don beszélt az éneklés értelméről, a zene és tánc erejéről, “házának” tárgyai pedig életre keltek. Volt, aki együtt énekelt vagy táncolt a “ház” urával, és volt egy lány, aki egyre gyönyörűbbé vált ebben a furcsa találkozásban.

Nehéz elmesélni, mit láthatott a néző azon az éjjelen, hiszen abban a dimenzióban, ahová eljutott, a szavak új értemet kapnak. Arra emlékszem, hogy nekem, a kívül-belül létező “nyelv”-nek, időnként hevesen dobogott a szívem, aztán akaratlanul is könny szökött a szemembe, vagy éppen kacagni volt kedvem. Olyan erős érzések keringtek a parányi térben, hogy nem lehetett kívül maradni. Akaratlanul is a gyógyítás szó jutott az eszembe.

 

Az efféle tapasztalatok megváltoztatják az ember világképét. A dolgok más fontossági sorrend szerint rendeződnek el. Lehet, hogy azóta néhányan énekléssel kezdik a napot, lehet, hogy mások gyakrabban néznek a holdra, vagy egyszerűen másként néznek kedvesük szemébe.

 

Ey de Nét az, aki a sötétben is lát, és a dolgok értelmét másutt keresi. Aki megtanul látni, veszélyes ember, mert kérdéseit - igen kínos kérdéseit - egyre pontosabban teszi fel. A látó ember igen éber: nem hajlandó átaludni, “végighalni” életét. Legföljebb úgy dönt, hogy egyszer csak nem fakaszt többé rügyet. Ilyen volt Paál István, ilyenek a gyerekek, talán ilyen Sárkány Sándor is, aki évekkel ezelőtt úgy döntött, hogy megpróbálja megmenteni a művésztelep gazzal benőtt évszázados fehér falait. Nem tudom pontosan, miért tette, de azt tudom, hogy köszönet járna érte. Amit ezzel szemben kap, igen beszédes bizonyítéka annak, hogy itt, Európa kellős közepén, nem változik semmi.

 

Szolnokon van egy hely, ahol lehet élni, találkozni, alkotni és emlékezni. Ósdi, divatjamúlt hely talán, de annyi értéket, emléket őriz, hogy kár lenne, ha nem létezne. Kapuja mindenki előtt nyitva áll, csak az arra vezető lépéseket kellene megtenni.

 

Szolnokon van egy épület, amit őseink hagytak ránk, és amit talán ezen a tavaszon buldózerek fognak eltüntetni. Helyére bizonyára csillogó-villogó épületet emelnek majd. Vajon kapuja nyitva lesz-e?

 

Salentóban még állnak a dolmenek, félévezredes emlékekkel terhes házakban élnek az emberek. A kicsiny város, Aradeo apraja-nagyja egybegyűl a fülledt nyári éjszakában, hogy együtt lépjenek be abba a színházba, amely erős izzadságszagú, és az ő kezük nyomát őrzi. A felnőttek nem tartanak attól, hogy gyermekeik egyszer kínos kérdéseket fognak feltenni örökségükről.