Lehetséges-e a testet olyannak látni, amilyen? De milyen? Milyen valójában?

 

Nézem a színpadot, a táncot, nézem az előadókat. Az izmok ritmikus játékát, az inak feszes húrjait, az árny- és fényfoltok mintázatát az izzadó bőrön. A szinte exhibicionizmust súroló kitárulkozást, a kortárs művekben gyakori meztelenséget, a testi vágyak és funkciók pontos leképezését, s e látszólagos szabadság mélyén az én szemérmes rejtőzését... A durva és finom anyag titokzatos párbeszédét. E töredezett dialógusra rég fölfigyeltem.

 

Először, amikor a színpadi látványból, a koreográfiából hirtelen kiolvadt a test, s csaknem eltűnt a mű. Azon kaptam magam, hogy a táncoló alak föloldódik és finoman kiterjed, s egyszer csak valami mást látok helyette, rajta, benne és általa, valamit, amelynek ugyancsak mély köze van az előadóhoz. Sőt. Egy vele. Úgy érzékeltem, mintha a színpadi szabad/os/ság minden megjelenített pillanatával beljebb kerülne egy bizonyos fal, amely megvéd a világtól, a kiszolgáltatottság sanyarúságától, s amely mögül kíváncsian leskelődhet az én. Tétek és sérülések nélkül figyelheti a kültörténéseket. Mert nem szívesen adja magát, nem azonosul, s ha lehet, nem mutatkozik. Önvédelemből. Csakhogy e fal mögötti énnek a leghőbb vágya épp a megmutatkozás, a világban való jelenlét, a siker, az elismerés, de legalább a feltűnés. Mindehhez pedig test kell.

 

A kívül-belül lét váltásaiban, folytonos cseréjében aztán elillan a korábbi látomás, az anyagtalan áradás érzete, s újra csak az evilági test mutatja magát, ám valahogy másképp. Vergődve szégyenkezve. Szenvedve anyagiságát. Valami megváltozott. Lehet, hogy nem a fölfogható fizikai forma, hanem én, a néző, aki megláttam e változást benne és általa. A fal mögötti énem tekint másképp a testre. Templomra. Nem tudom, megismerhető lesz-e valaha? S akarja-e egyáltalán, hogy megismerjék? Örökké változik, s öröktől fogva változatlan.

 

A test magánya, kiszolgáltatottsága mindig megrendít. A küzdelme is. Talán mert szolgáló marad örökre. Az ego projekciós felülete. Még a táncban is. Vagy ott leginkább? Elviseli a mutatványt. De nem hazudik. Ha viaskodik, gyötrődik a benne lakó énnel, ha megbetegszik, szétrohad és belepusztul, akkor sem. 

 

Természettől fogva képtelen rá. És mindig is az lesz.

 

Nézem a táncosokat. Dolgoznak szépen, vadul, nyersen kapálózva. Mutatják magukat. Mindenüket. Mit mutatnak? Mi a látható? Tudják vajon? Ha egyszer valóban megnyitnák énjüket, ha képesek lennének rá, föloldódna a testük. A rejtekhely. Ez most még nem sikerülhet. Talán majd egyszer. Sok még addig a szenvedés.

 

Táncolj, hogy lássalak!