Elfáradtam, mondod, leülsz mellém a teraszra,

a vállamra hajtod a fejed, úgy viselkedsz, mintha,

nem is tudom, mintha minden olyan lenne, ahogy

egykor, egykoron, soha, semmikor, a vállamon

a fejed, mosolyogsz, nézed a távolban a tavat,

a teraszról éppen odalátni, valami soha-nem-volt

nyugalom bennünk, ősfák árnyékában, kora este,

nyár, majdnem-idill, és, persze, hőség, hőség

mindenütt, minden mozdulatlan, aztán feltűnik

az úton egy különös alak, imbolyog, növekszik

egyre, valaki közeledik, már-már itt van, szinte

közvetlenül előttünk, eltakarja a távoli tavat,

eltakar mindent, ne aludj, suttogod, és a tarkómat

simítod végig a tenyereddel,

                                      rosszat álmodtam, mondom

magamhoz térve, valami különös fickó jött felfelé

az úton, a kerítés mellett, és sötét volt, és fenyegető,

mesélem, te éppen a gyertyákat gyújtogatod a lassú

szürkületben, mécseseket, végig a teraszon, amíg

látom a fényt, és a sötétség nem takarja el a tavat,

addig még jó, gondolom, figyelem, ahogy a mécsesek

körül teszel-veszel, szép a mozdulatod, amikor épp

gyufát gyújtasz, a fény megvilágítja az arcodat, egy

másodpercre behunyod a szemed, apám szemét nem

zárták le a kórházban a hullamerevség előtt, most

csak bámul bele a sötétségbe, mondom magamban,

körülöttünk tompa derengés, fény, ott, azon a teraszon,

ahol ő, az apám, annyira szeretett elüldögélni.