vakuk előtt, vakuk mögött
úgy vagyunk itt ezen a képen,
mint egy boldog család.
a fényképész házhoz jött,
és azt kérte, mosolyogjunk.
mint az áramszünetben úgy felejtett
villanykörték, pontosan tudtuk,
nem ez a dolgunk. évek múltán
az enyém majd az lesz,
hogy ne hasonlítsak közületek
senkire. hát most hagyjátok,
hadd cipelődjek új fényekre,
új, ismeretlen vakuk elé, és hadd
látsszam ott másnak.
nagyobb lesz a választék,
ha egyszer kérik, mutassak
rá önmagamra. akkor
szeretném bennem a hibáitokat,
és érteném a vért. az alvadtat is,
hogy miért kellett ennyi seb.
végül mindenből mégis csak
magamat érteném, hogy miért
vagyok most úgy itt köztetek,
mint egy fényképész,
aki képtelen veletek együtt
mosolyogni.
Vissza a tetejére