Mindig is alagutakkal foglalkoztam. Elsősorban hivatásszerűen. Nyugdíjba vonulásom előtt rengeteget terveztem szerte a világon. Személyes sértésnek vettem, amikor egyik közel-keleti országban egy terrorista szervezet felrobbantotta azt az alagutat, amely a nevemet viselte. A feleségem napokig sírt az esemény után, mintha legalábbis a halálhírem érkezett volna meg hozzá. Én szótlanul ültem az udvarra kitett hokedlin, szidtam a történelmet, és néztem, ahogy a kutya szaunázik. Így nevezzük a feleségemmel Bodri különös szokását. Kifekszik a napra. Körülbelül fél óráig tűri a perzselő sugarakat, aztán a sekély vizű tavacskához lohol a virágoskert mellett, és meghempergőzik benne. Alighanem érzi az állat, hogy ez jót tesz a vérkeringésének.
Az alagutak elkísértek egész életemen át. A kilencvenes évek közepén az Alpokban egy autósztráda építése miatt lyukat fúrtak egy hegy gyomrába az irányításommal. Elővigyázatlan voltam, mélyen behatoltam a munkaterületre. Rám is zuhant egy hatalmas szikladarab. Szerencse, hogy csak három hétig voltam kómában. Ahogy a feleségem türelmetlen természetét ismerem, egy hónap elteltével kérvényezte volna, hogy az orvosok kapcsoljanak le a gépekről. Így sem úsztam meg a halálközeli élményt. A klasszikus történet játszódott le velem is. Haladtam egy alagútban a fény felé, de nem értem el odáig. Felépülésem után próbáltam megfejteni a jelenséget. Katolikus vagyok, sohasem hittem a lélekvándorlásban. Mégis felvetődött bennem az újjászületés lehetősége. Hátha egy szülőcsatornában igyekeztem a külvilág felé. Nem az orvosok élesztettek újra, mindössze visszaindultam az anyaméh sötétjébe, a boldog tudatlanság állapotába. Megriasztott az élet odakint, a maga megkerülhetetlen törvényszerűségeivel.
Az az érzésem, ebben a siralomvölgyben szüntelenül azt csináljuk, amit a kutyám a kertben művel. Egyszer-egyszer az élet napos oldalán találjuk magunkat, aztán megmártózunk a mélységekben. Amikor a fiam életét vesztette egy autóbalesetben, a feleségem bizonyult erősebbnek. Nem találtam a helyemet, megpróbált hát lefoglalni engem is. Hamar kiderült azonban, hogy cseppet sem konyítok a kerti munkákhoz. Nem tudtam a többi között, hogy kánikula idején állott vízzel kell öntözni a növényeket. Persze hogy leforráztam a rózsákat. Feleségem látta, hogy csak kárt okoz a tevékenységem, leültetett a hokedlire. Nem beszélhettem előtte a halál utáni életről. Ha megpillantotta nálam az imakönyvemet, idegesen kikapta a kezemből.
Egyetemista koromban minden vasárnap otthon ebédeltem. Anyám rendszerint marhahúslevest főzött nekem, és csirkepaprikást tarhonyával vagy galuskával. A gőzölgő tányérok fölé hajolva hallgattuk egy bakelitlemezről anyám kedvenc slágerét Máté Pétertől: „Sokszor arra gondolok, éjszakák és nappalok miért váltják fel mindig egymást? Mért nem lehet mindig fény?” Fiam halála óta gyakran azon kapom magam, hogy ezt a dalt dúdolom. Kertben, ebédlőasztalnál, lefekvés után a sötétben. Feleségem meggyűlölte a dallamát.
Tegnap este nem bírta tovább. Felment a világhálóra, s odahívott engem is a számítógéphez. Szó nélkül felém fordította a képernyőt. Egy antarktiszi kutatóállomást és környékét láthattam élőben. A hatodik kontinensen éppen most van nyár, a kietlen jégsivatagra éjjel-nappal zuhog az erőtlen fény. Feleségem rám meredt, én pedig mintegy varázsszóra abbahagytam a dúdolást.
Megértettem, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben nincs mennyország.