– Félkilósat kérek – mondom, és kiveszem a pénzköteget a szoknyám zsebéből.

Leszámolok ötven bankjegyet, aztán átveszem a csomagot. Érzem, hogy kevesebb, mint fél kiló, de nem akarom Imbit magamra haragítani.
Mert a bosszúság megrövidíti az életet. Fájdítja a szívet, rombolja az ereket, ráadásul kibírhatatlanná is teszi a hideget. Észrevettétek már, hogy mennyire fázunk egy dühkitörés után? Kezdetben még melegít a harag, de a végen úgy érzed, mintha nyakon öntenének egy pohár vízzel. Higgyétek el, nem érdemes.

Szép lassan kitántorgok a pincéből. A hátam fáj ezekben a kitaposott, lapos teniszcipőkben, ezért a sarkam alá mindig rongyokat gyömöszölök.
Magabiztosan imbolygok a kőkockákon, mint egy hajdani színésznő.
– Krrrriopkarrrrrakut – morog utánam Imbi.

De csak jussak haza, mit számít.

Haza, haza, haza! Gyorsan lerángatom magamról a cipőt, a kabátot, leteszem a gyertyacsonkot, és mellé bújok, mintha kisbaba lenne. A gyertyának fenyőfa-, karácsony- és süteményszaga van, nyugodj meg, erdőgyerek, mondogatom magamnak. Talán létezik egy erdő a város határában, ahol a kivilágított fák közt gyerekek futkosnak. És még száncsengő is van, suttogom, és bár a csengő hangját nem tudom felidézni magamban, legalább érzek valamit. Szégyenkezve keresgetem a szavakat, amik ide-oda csúszkálnak a fejemben, mint a hajófenéken rosszul rögzített nehezékek.

És mégis ott a kétség: láttam-e én a karácsonyt valójában? Vagy csak egy maszatos képeslapra emlékszem, amin feldíszített fenyőfák közt szarvasok, törpék, gyerekek ugrálnak? Megszámolom az ujjaimat, egy-kettő-három-négy-öt, aztán megszámolom megint, igen, semmi gond, észnél vagyok. Még meg sem gyújtottam a gyertyámat, de már visszafoglalnak a szavak, mintha emlékeznék.

A háború, igen, a háborúval kell kezdenem. Hiszen legalább huszonhét év telt el, hogy a bombázások után megérkeztem a gyerekeimmel a völgybe. Akkoriban már a hegyekben sem volt tiszta napsütés, mi a félhomályban, egymás kezét fogva ereszkedtünk le az ösvényeken. Itt, az úton hallottam utoljára rádiót: menjetek, siessetek, aki tud, meneküljön, recsegte egy hang angolul, és mi sárban csúszkálva, a gyerekeket rángatva menekültünk. Attól féltünk, hogy a felhő, ami napok óta lejjebb és lejjebb ereszkedik, mindannyiunkat megfojt.

Ma alig lehet elhinni, hogy valamikor telefonon New Yorkkal beszéltünk…, hogy ilyen városok tényleg léteztek, hogy volt tengerpart is, ahova napozni játunk… hogy volt értelme még múltról beszélni. Ma megszámolom az ujjaimat, egy-kettő-három-négy-öt, aztán megszámolom megint, igen, megvan, még észnél vagyok. Pedig talán ma is léteznek tengerpartok és nagyvárosok, ott sütkéreznek örökös jókedvben és karácsonyban a barátok. Telefonoznak, rádióznak, rémüldöznek, és figyelik a híreket. Mert a felhő csak egyetlen pontot törölt ki a térképen: igen, sikerült a járványt lokalizálni, nincs vész, megoldottuk, megfékeztük, most kapcsoljuk a távol-keleti tudósítónkat…

Lokalizálni, megfékezni. De a gyertyával az ölemben más elfelejtett szavak is eszembe jutnak: szerelem, félelem, hűség, szív, mindhalálig, vagy amíg a halál el nem választ. Úgy rémlik, a kislányomat már megérkezésünkkor sem találtam. Mindenki csak nyomakodott, taposta egymást a völgy bejáratánál, én sikoltoztam, csapkodtam, lökdöstem előre a két nagyobb gyereket, kiabáltam, miközben a legkisebb lecsúszott a vállamról. Rémálom, ugye? De ez az enyém, és sehogy sem akar véget érni. És ha azóta a fényre vagy a hegyekre gondolok, mindennap elvesztek egy gyereket. Érzem, hogy lecsúszik a vállamról, érzem, hogy nem érzem…

Majd meglesz a városban. Hiszen egy ilyen pici lány hova mehetne?

Amíg meg tudom számolni az ujjaimat, addig nem őrülök meg. Ha lesz egy kis fény, ha pihenünk picit, akkor visszamegyek érte.

Nem láttak egy négyéves kislányt? Egészen sötét van, segítsenek!

Krrrriopkarrrrrakut. Itt, a völgyben már angolul sem beszél senki. Pedig mindenki fél – a világháborútól, a betegségtől, a sötétségtől, vagy csak meg van zavarodva, vagy lehet, hogy a saját gyerekét keresi. Csodabomba, járvány, népvándorlás. De ebben a porfészekben nem ismernek ilyen szavakat sem. Nem láttak egy négyéves kislányt? Segítsenek!

Áram nincs a völgyben, talán régen sem volt, vagy az a kevés, ami volt, megszűnt hirtelen.

Tulajdonképp hogy hívják ezt a helyet?

Krrrprrrrkrrrr. No de mit lehet egy néven érteni? Egy néven, ami csakis ezt a helyet jelöli? Pedig makogok valamennyire a nyelvükön. Néhány éve megtanultam egy öregasszonytól a számokat, azt is, hogy kell elköszönni, jó reggelt, jó éjszakát kívánni, mit mondjak, ha tüsszent valaki… Mert az ember mindig, mindenhol próbálja magát megszerettetni. De ez az öregasszony soha életében nem járt a völgyön túl, nem volt rádiója, már nem érdekelték a gyerekek, se az enyémek, se a sajátjai. Ő is csak az eljövendő sötétségtől rettegett, mint a völgyben mindenki.

Hiszen nem a fény az, ami jóllakat bennünket?

Nem a fény az, ami megnöveszti a gyümölcsöket?

Pedig éheznünk nem kell. Vannak apró odúk az utcákban, ahol az ilyen Imbi-félék lepénykenyeret, vizezett tejet, gyertyacsonkot árulnak. De hogy terem meg a völgyben napfény nélkül a gabona? És honnan valók ezek a papírfecnik, amikkel a boltokban fizetünk? Valaki örök sötétségben tart minket? Egy kis türelmet kérünk, kedves nézőink, élő adásban kapcsoljuk tudósítónkat a völgyből…

Azt mondják, a vakok nem látják feketének a világot. Ők semmit sem látnak, se fehéret, se feketét, se pirosat. Ám a völgy, ahol élünk, nem koromfekete és nem is színtelen teljesen. Szürkésen derengenek az utcák és a hidak, mintha visszaverődne a házak közt a csüggedtség és a félelem.

És én az örökös derengés miatt vesztettem el a két nagyfiamat. Mert ebben a rettentő félhomályban nem látjuk tisztán az arcokat. És a szív pedig… a szív, ami csak egy ócska pumpa vagy ósdi agyrém, amiről egy másik világban költők hazudoznak! Én akkor beszélgettem a két nagyfiammal, meséltem nekik az indulásról, a húgukról, meséltem, meséltem, és a félhomályban szép lassan végighúztam a kezemet az arcukon.

Ezek a gyerekeim? Ez a két maszkszerű, idegen báb! Hogy voltak képesek megváltozni egyetlen este! Hát ez elképesztő! Lehetetlen! Öt meg öt az tíz, tíz meg tíz az… minden más iszonyatos, felfoghatatlan. Nem lehet igaz! Sikoltozva elkergettem őket.

No de hol lehetnek az igaziak? És hova tűnnek el a völgyből a gyerekek? Krrrprrrrkrrrr. Krrrprrrrkórrrr. Senki sem tudja. Ki hozza az ennivalót ide, és miért ilyen öreg ebben a völgyben mindenki? Mikor oszlik szét a felhő a fejünk fölül? Krrrprrrrkrrrru. Most már egyedül vagyok. De ha már nincs semmi, ha az egésznek értelme sincs, akkor hol találok legalább egy kést vagy kisollót? De minek keresnék most már ollót? Sokáig rettenetesen fájtak a lábamon a körmeim, de aztán begörbültek, míg végül egyszerűen csak letöredeztek, mint a vakolat az elhagyott házakon.

Mért ne? Így praktikus.

Ami azt illeti, a boltig el tudok csúszni négykézláb is.

Mielőtt elindulok, megszámolom őket. Egy-kettő-három-négy-öt. És az ujjak a kezemen! Mert odafigyelek mindenre, ötször négy az húsz, négyszer öt az ugyanannyi… Ha megfordítjuk, akkor is. Nem lehet másként, nem őrülhetek meg.

Miután elvesztek a gyerekek, elkezdtem gondosan számolni a napokat. Na persze napok itt nincsenek, csak elalvások, ébredések, ám ezek is olyanok, mint az ujjaim, senki sem veheti el tőlem. De mi van, ha egyre később vagy egyre korábban alszom el? Pár perc csúszás – éveken át – rettentő nagy számítási hibát is eredményezhet! Lehet, hogy a huszonhét év az nem is huszonhét év, hanem huszonegy vagy huszonkilenc?

No de az ujjaimat percenként megszámolni unalmas. Minden kezemen öt van, hamar a végére érek. Bár kinyílna az ég egyszer, és én megszámolhatnám a csillagokat! A völgyben élők talán úgy hiszik, betemette a csillagokat is a háború, a ránk nehezedő felhő fölött pedig nincs semmi. De ezek a völgylakók csak érzéketlen, tudatlan parasztok. Én vagyok az egyetlen, aki falnak vetett háttal emlékezem és gondolkodom.

Már nem hőzöngök és nem sikoltozom. A hideget megszoktam, az ellátásra nem panaszkodhatom. Ilyen a háború, nemde? Mások talán rosszabbul jártak. Bár fura ez az örökös vakoskodás, de a régi barátaimat talán már mind kivégezték, felgyújtották, megerőszakolták, megszórták vegyi fegyverekkel, halálra éheztették … De akármi is történt velük, valahol talán élnek a gyerekeim, sétálgatnak és száncsengőznek… És én sem adom fel, mindennap elbandukolok ennivalóért, udvarias vagyok, kitömöm a cipőm sarkát  – persze fáj a hátam, az idő itt se múlik el nyomtalanul, hát hiába. Körbeveszem magam gyertyákkal, ülök a fal mellett, és számolgatok.

Minek akarnék világítani?

Hiszen csak várakozom.