Gergely Ágnes: Oklahoma ezüstje (Portrék). Európa Kiadó, Bp., 2015

Két éve jelent meg tőle a Két szimpla a Kedvesben, ugyancsak az Európánál. Az a könyv alcímében is egyértelmű: memoár. A mostani – külső formájában, tipográfiájában azzal testvérkötet –, az Oklahoma ezüstje viszont az alcíme szerint portrék gyűjteménye. S persze tényleg az, hiszen Gergely Ágnesnél a szabatos meghatározásban mindig bízhatunk. De rögtön tegyük hozzá: ez a könyv nemcsak úgy néz ki, mintha a két év előtti memoár folytatása volna, tényleg az.

Itt az Esőben a korábbi könyvről írtuk: alapvető mozzanata a „múlt megidézésének mikéntje”. Vagyis ahogyan, amennyit, mettől és meddig, hogyan és hogyan nem idézhető meg az emlék. Hivatkoztunk Gergely Ágnes akkori soraira: „A történet besároz minden tragédiát.” Úgy láttuk mégis, az író nem tehet mást, csak történetekkel operálhat.

Nos, Gergely Ágnes mostani könyvével „kicselezi” a narrációt. Elővette ugyanis az elmúlt évtizedekben lapokban és korábbi köteteiben megjelent írásait, amelyekben pálya- és kortársakról rajzolt portrékat, s ezeket mint színes, az idősíkokkal lidérces könnyedséggel játszó szövegszöveteket szabta át mai emlékezői köntösének. Átírta, kiegészítette, kommentálta korábbi szövegeit, amelyek némelyike ötven, másika tizen- éve született, s a köztes évtizedekben a zöme. Nem véletlen, hogy mindegyik írás végén két dátum szerepel, az eredeti megírása és a mai átírás ideje.

Megmaradnak portréknak ezek a szövegek, de kötetként kiadják a memoár újabb darabját. Azt hiszem, föl kell sorolni a kéttucatnyi nevet, akikről a régi-új Gergely-emlékek születtek, mert láncolatuk a kötet írójának életét keríti be, fonja át, erősíti meg. Kiválasztásuk pedig az egyik legszemélyesebb közvetettség ebben a kifinomult metamemoárban. Rába György, Füst Milán, Kassák Lajos, Solymos Ida, Hajnal Anna, dr. Balogh János, Karinthy Ferenc, Rab Zsuzsa, Zelk Zoltán, Weöres Sándor, Vihar Béla, Pilinszky János, Vas István, Raýman Katalin, Karig Sára, Vattay Elemér, Mándy Iván, Illés Endre, Nemes Nagy Ágnes, Szabó Magda, Orbán Ottó, Tóth Eszter, Székely Magda és dr. Tolnay Miklós (álnévvel bújtatott barát) adja ki az első és második pillantásra is különös névsort. Zömében irodalom körül forgó személyek, de nem csak. Író, költő, műfordító, szerkesztő mellett orvos, fotográfus és geológus is kapott benne helyet.

Az emlékek fölidézésének intenzitására, részletességére, az esetleges szemérmes mértéktartásra vagy éppen a szúró őszinteség Gergely szerint elfogadható mértékére az utolsó portréban találni a választ. A sok évtizede baráttal, külföldön élő levelező társsal egyeznek meg abban egyik személyes találkozásukkor – Andersen ürügyén –, hogy „nincs jogunk felnőtt emberek pelenkáinak tartalmát kiteregetni”. Manapság a kiömlő pelenka tartalmát kutatják bizony még némely jobb lapok recenzensei is Gergely Ágnes kötetében. És keveslik a szókimondást. Joggal találják úgy, hogy „merészebb” emlékezők több privát és botrányos titkot kifecsegtek már. Így aztán vékonykának tarthatják ezt a kötetet minden értelemben. Sajnálatos meg érthető, de nem bocsánatos ez a nyegleség, még akkor sem, ha szabadosnak tetsző, ám fenyegetőn korlátolt világban írták le.

Gergely Ágnestől még a bevásárlólistát is érdemes elolvasni – hogy írjak én is trendi nagyzolót. De csak félig gondolom komolytalannak a visszavágást. Hiszen a Gergely Ágnes megidézte alakok tényleg azt a semmibe lökött múltat jelentik, amelyiknek a birtoklása, magukba építése nélkül a finomabb népek is a jövő barbárságába menetelnek. Csak nem veszik észre. Pedig nem győznek elhúzódni azoktól, akik a múlt harsányan és bátran lebutított „örökségével” lengetik a fenyegető zászlókat. „A felejtés ellen írtam a könyvemet” – nyilatkozta egy helyütt az író is mostani könyvéről, mert ő tudja, mivel jár a veszteség.

Nevelő könyv is ez. Ahogyan interpretál, ahogyan nemcsak az emlékezés művészetét – ez most tényleg az, nem üres közhely –, hanem a megírás, megformálás (másoké és a sajátja) folyamatát kutatja, vallatja – tanítanivaló. Vannak, akik szaladnak a könyvespolchoz, írják, és ezt milyen jó olvasni. Előkotornak Hajnal Annát vagy Rába Györgyöt. Remélem, van, és főleg még lesz honnan. A könyvtárak manapság könnyed kézzel selejtezik ki a nem túlzottan olvasott szerzőket. Mások úgy érzik, Gergely Ágnest is jobban megértik, ha megismerik életközegét. És valóban jobban érthető, ha egyszerre figyelünk arra, amit kiemel, és arra, ahogyan megérteni és megjeleníteni akar másokat. Arra, amit megbocsáthatónak ítél, s amit nem. Ha képesek vagyunk a tőlünk idegen, akár a taszító megértésében minél tovább tartani az íróval, eljutunk a személyes és társadalmi, a jelen és történeti, a szubjektivitás és tárgyilagosságra törekvés cudarul sokrétű és dialektikus problematikájához. Pilinszky Oklahomában elvesztett elsősége – a címadó írás – főként Gergely Ágnes arcképét festi meg, de mindannyiunkét. Sokfenekű dob szól, talán azért nem olyan harsány a hangja.

S azzal most nem is foglalkoznék – az előző recenzióban írtam róla, és ez a mostanira is érvényes –, miért olyan vékonyka a könyv. Arról, hogy emlékezőnk micsoda bravúrral képes „lepárolni” az esetleges napi realitásban szunnyadó tömény lényeget. 

De mindenekelőtt azért kell Gergely Ágnest olvasni, mert élvezetes. Mert nincs egy unalmas sora, szava. Minden egyes portré végén hiányérzetünk támad. Csak úgy, olvasnánk többször annyit is.

Nehéz megállni, hogy ne csábítsam az olvasót néhány idézettel, de olyan nehéz kiemelni ezt-azt ebből a száz oldalnál alig hosszabb szövegből. Orbán Ottóra igazán rendhagyó mód emlékezik Gergely Ágnes, közölve Orbántól róla írott sorait, majd levelezésük egyik darabját, illetve egymáshoz írott verseiket. (Micsoda ötlet!) Orbán írja az egyik lábjegyzetben: „Semmi sem egészen úgy volt, ahogyan emlékszünk rá. És persze úgy volt, hajszálpontosan úgy. Ott a vérünk az utca kövén.” Gergely Ágnes is írhatta volna, és ebben a szomorú és rezignált emlékezésben ez is olyan szép.