A szájüregben

Túlélésben kezdő lények
széljárta heverője volt a szárazföld.
Óriás főztjébe esett maradék.
Kergette ujjával, lökdöste ide-oda.
A galaxisban percek alatt szétázott.
A tejút nem vette át az apró
sütemény felejthetetlen ízét.
A lé megmaradt nélkülünk is ihatónak.
Vajon kortyolt-e a nagyhatalmú
az italból, melyben egzisztenciánk
maradék nélkül feloldódott?
Bolygónk főemlősének hagyatéka
egy üveg elfelejtett borszesz.
Párolog alólunk a szirup, amiben
munkásságunk vitázik az élet legelső
képviselőivel.
Műanyag szigetek sodródnak.
Fémóriások cikáznak.
Kiköpi magából a szervezet
a nem kívánt terhesség gondolatát.

Kénes

Gondolataimat csomagolópapírba
tekerem.

Fából embereket faragtam.
A húsból szülteket elégettem.
A természet lábait én lógatom.
Fémvázas felettem a légtér.

Olvad a műanyag. Vele
terjed a méreg. Kigyulladt
testek szívják végső sikolyukhoz
az utolsó korty kénes levegőt.

Szédül

Négyzetméterek fűszálai kapaszkodnak.
Megszédült a világ, és röppályákat állít.
Vászonra vetíti magát, a fehér textil elég.
Nincs mire jeleket dobálni.

Folyik a magma, nem látja senki.
Nyalogatjuk a pusztító folyadékot,
és nyelvünket az igazság tépi ki.
Megérkeztünk az idea felismeréséhez.

Roppant sűrűségű embertömeg.
Térben és időben gyülekeznek.
Várnak a válaszra, hogy feltehessék
létértő kérdésüket egy leszakadt polcra.

Csak kortyolsz

A múltkori bor íze van a számban.
Neked is ízlett, csak kortyoltad.
Ilyen vagyok én is.
Kóstolgatsz.
Félsz, hogy elfogy szívem
napsütötte oldaláról az árnyék.
Téged képzellek most ide, de miért?
Itt vagy.
Tömegsírrá operált homokozó.
Talán egy elitiskolában távolugrógödör volt.
Most ez előtt görnyed gerincem,
és kezeid visszatartanak.
Tetemek felett ugornék hat métert.
Helyből kettőt.
Előtted térdelek.
Nem szeretném, ha a nyers
visszhang lenne az állandó fülzúgásom.
Eszeveszett búgás és ordítás semmiért.

Megoldás

Testem végigsimítva, talán fogytam.
A tiéden csak kettőnk csodálkozása látszik.
Közeledő történés, kettőnk egybeolvadása.
Árcédulás szabadságharc.
Most érnek össze a hordó halmazai.
Gyümölcságyon születő metszetekben sütkérezünk.
Vízcseppeket keresgélek a felhők között.
Te az alaptétel távoli elemeit szeretnéd
megfürdetni a medencében.
Ténfergek a habok közt, és orrom a gerincedbe
ütközik. Az élet ízét érzem rajtad.
Nyelvem végigsimít. Továbbra is
szénalapú tanainkon gondolkodsz.
Vízmolekulák társaságában keresed a válaszokat.
Mélyebbre merülsz, fejed a medence
fenekén koppan. Fodrozódni látom a felszínt,
és felbukkansz a megoldással. Kifújod magad,
átöleled a kétségbeesés utolsó forrását.
Megkísérled az eredmény megismerését.
Fájlalod a homlokodon vöröslő horzsolást.

Szirmok

A pár grammos léleknek elég
egy csepp víz is.
Tusolás után a zuhanyrózsából
zokogás hallatszik.
Az esszencia strófákba szedve
emelkedik fel, amíg
egy apró szórófejből izzadja
illatát a bódulat.
Heves éjszaka után látta meg
a felszabadító égboltot. 
Repedésből gyomlált
mihaszna mákvirág.
Magját egy éhező férfi vetette el,
feleségének hátat fordítva.
Anyátlan, apátlan.
Árva. Mihaszna mákvirág, aki
a sarokra állva önmagáért integet.
Szirmait dobja mindenki felé.
Örül, ha egy koszos
szélvédőre rátapad az egyik.
Messzire száll.
Többet lát a világból,
mint gazdája.