A hadsereg

Amikor a sorozóbizottság egyik tisztje megkérdezte, milyen fegyvernemet választanék magamnak, és azt mondtam, hogy ejtőernyős szeretnék lenni vagy hegyivadász, alig láthatóan elmosolyodott, és azt mondta: serios (komolyan)? Buzăuba megyek, rövid ideig még reménykedem, ott van az egyik legnagyobb katonai reptér a közelben, és tényleg sok ejtőernyőst látok majd. Az csak a vonaton derül ki, hogy térképészek leszünk, és én azonnal arra gondolok, hogy Percy Harrison Fawcett ezredes szakmáját fogom kitanulni, A Mato Grosso titka című könyv az egyik kedvencem volt sokáig, megint kalandszagot érzek, mint annyiszor, cipeltem is egyszer teodolitot a hátamon, egyszer meg lapoztam osztrák‒magyar katonai térképeket, ennyi volt az egész. Tengernyi ember száll fel Aradon fabőrönddel a bukaresti vonatra, olyan ez a bevonulás, mint egy népünnepély, isznak, énekelnek, apuka büszke, anyuka és a kedves pityereg, mindenki be van rúgva, Lippánál kiesik egy részeg fiú a vonatból, ő nem lesz katona, sokáig áll a vonat, helyszínelés, rendőrök, mentő. Ez is jól kezdődik. Ploiești-ben lekéssük a csatlakozást, éjszaka érünk Buzăuba, egy szállodát találunk az állomás közelében, öten alszunk egy kétágyas szobában, nem is alszunk, hanem iszunk és kártyázunk szinte reggelig, a legutolsó földrengés által okozott repedésen át a csillagokat nézzük, nagyon meleg van, víz nincs, de literes söröket vettünk az állomási vendéglőben, utolsó szabad éjszakánk ez, holnap kezdődik az iskola, 1986. szeptember 15-én.

Üvöltenek, és repül a bakancs felém, meg azok a rongydarabok, amelyeket össze fogok fércelni, nadrág és zubbony lesz belőlük, gombot még csak fel tudok varrni, de a zubbony ujját kétszer is letépi a káplár, harmadszor nem engedem, lakatos vagyok, nem pedig szabó, mondom neki ingerülten, nézzük egy ideig egymást, azután ellép tőlem, sokan vannak még, akiket rekcumolhat. Kibontom én a varrást, addig csinálom, amíg jó lesz, aznap még nem is kell beöltözni, idegesít a helyzet, nincs tükör ugyan, de látom a többieken az elnyűtt, foltozott, összefércelt ruhát, olyanok vagyunk, mint egy amerikai filmben a hadifoglyok. A teljesen kiszáradt, repedezett bakancsok, amelyekből a pókhálót és a port ki kell törölni, a kaszárnya avas lábszagát lehelik ránk. Beöltözés, nyiratkozás után az ember nem ismeri meg azokat, akikkel addig néhány óráig együtt volt, a tisztesek üvöltenek szakadatlanul, senki nem érti, hogy mit, kellene valahogy reagálni, ezért megint üvöltenek, néha kiterelnek az udvarra, megfektetnek, megfuttatnak, nem tudunk igazodni, nem értjük a vezényszavakat, ezért megint futni kell, feküdj-kelj, igazodj, mi van? Ordítanak és káromkodnak, roppant élvezik az egészet, por van és meleg, átázik a zubbony, a nadrág, víz nincs, mosdani nem lehet, első estére már sokaknak feltörte a kiszáradt, rosszul befűzött lábbeli a lábát, a sötétben bakancsot kell tisztítani, előbb a jobbot, azután a balt, vagy fordítva, de valaki mindig a másikat teszi a fal tövében húzódó rúdra, ezért megint ordítás, futtatás, feküdj-kelj, a bekent bakancsra nagyszerűen tapad a por, megint elölről mindent, sár még nincs, de majd lesz, ezt is tökéletesen írta meg Ottlik, azt is lehetne mondani, hogy az Iskola kezdődött el megint, csak ez sokkal durvább lesz, és nem vagyunk már gyerekek.

 A harmadik laktanyai reggelen bőröndöstől kell kivonulni az udvarra, védőoltást kapunk, nem tudja senki pontosan, hogy mi ellen, felmerül a tífusz meg a kolera mint lehetőség, azután egy pár gumicsizmát kap mindenki, és vattakabátot meg ugyanolyan bélésű nadrágot, a Bărăganba fogunk menni mezőgazdasági munkára, három napra való száraz elemózsiát is adnak, valami túrót, egy darab sózott szalonnát, májpástétomkonzervet, barna kenyeret és egy doboz katonai kétszersültet. Akkor még sokaknak van az otthonról hozott ételből, a laktanyában is van egy kisbolt, ezt-azt lehet vásárolni, senki nem tudja, mi vár ránk, nem is aggódunk, a kaszárnya súlyosan nyomasztó hely, zsúfoltság van, és állandó ordítás, de tulajdonképpen semmi nem történik, egyszer száll fel egy helikopter a közelben, de nem látjuk, menjünk már valahova...

Murgeanca egy kicsi település valahol a román síkságon, a Strachina tó partján, nem túl messze a Dunától, mondja is egy galaci fiú, mikor megérezzük azt az átható mocsárszagot, ami némileg olyan, mint a kanális szaga, hogy: miroase a Dunăre (a Duna szaga). Nyomorúságos mezőgazdasági telep, néhány istálló, lerobbant kombájnok, traktorok, egy irodaépület, kantin és a barakkok. A száraz kukoricakórókat kézzel tépjük ki, és bakanccsal döngölünk valamiféle gyülekezőteret, kiássuk a vécét, közben sokat rohangálunk ide-oda, feküdj-kelj, és lassan ránk esteledik. A vizet egy negyven méter mély kútból merjük vödörrel, csupra, edénye szinte senkinek nincs, a markunkból iszunk, mosdani bádogvályúból lehet, ki van írva, hogy az a víz nem iható, kénes, gyomorrontást okoz, büdös, ha elromlik a szivattyú, napokig az sincs. A barakkok körül régebb szögesdrót kerítés volt, de sok oszlop már hiányzik, erre mondja valaki, olyan, mint egy láger.

Hajnali ötkor van az ébresztő, torna, mosdás, az összes katonai baromság, ami nélkül nem tud elkezdődni a nap, sötétben is lehet borotválkozni, víz nélkül is, akkurátusan ellenőrzik ezt a tisztek, fő a higiénia. A reggeli hatkor van, sosem ettem addig túrós csirizt vagy tört paszulyt reggelire, sem pedig lecsót vagy zöldbabfőzeléket, ezután ha nem reggelire van, akkor ebédre vagy vacsorára, rotációs alapon, vasárnap estére nincsen főtt étel, adnak egy darab szalonnát meg túrót. Pár nap múlva komoly becsülete lesz a katonai kétszersültnek, amit szárazon nem lehet megrágni, be kell áztatni, de ha nem figyel az ember, egy pillanat alatt felszívja a teát, és olyan lesz, mint a moslék. Mire világosodik, kint vagyunk a mezőn, kukoricát fogunk csuházni, egész hegyekben áll, sosem lesz vége. Néha megfuttatnak, feküdj-kelj, gyorsabban dolgozni, többet, őszi kánikula van, levetnénk a zubbonyt, de nem szabad, nyakig be kell gombolkozni, feltűrni sem szabad az ujját, futás, laposkúszás, feküdj-kelj, ha máshova kell menni, akkor futólépésben vagy díszlépésben, persze hogy nem tudjuk, a szántáson vagy a bokáig süppedő löszben ezt nem is lehet, feküdj-kelj, dolgozni tovább. Vizet csak délután hoznak egy lajtos kocsival, ott folyik el a kezünk között, végül a sapkánkból iszunk, a tiszt kiüti a kezemből, ordít, mégis hogy képzelem, tisztelegjek. Éjszaka legalább kétszer riadó, felöltözni, kimenni, megszámlálnak, vissza, megint riadó, így megy ez napokig, mert nem dolgozunk eleget. Ha nem szedjük össze magunkat, ételmegvonás lesz, senki nem kaphat levelet, nem is írhat, büntetőszázad lesz ebből, hadbíróság. Néhány nap alatt megkétszereződik a lecsuházott kukorica mennyisége, sötéttől sötétig dolgozunk, a tisztek kiválogatják a legügyesebbeket egy csoportba, azokhoz kell igazodni, amelyik csoport befejezte a kijelölt adagot, az megpihenhet, pár napig ez jól is működik, azután azokat, akik befejezték a saját adagjukat, visszacsapják a többiek közé, megint nem megy a munka, feküdj-kelj, fuss ide, fuss oda, laposkúszás. Felrepedezik a kezünk, vérzik a hüvelykujjunk hajlata, csontig behasad, fáj, elfogy a ragtapasz, az ember behajlítva tartja a hüvelykujját, így még nehezebb csuházni, nem megy a munka, feküdj-kelj, futólépés, laposkúszás, behasadoznak a körmeink, a kézfejünkön a bőr repedéseiből kiserken a vér, váltóruhánk nincs, kiül a zubbonyra és a nadrágra az izzadság sója, büdösek vagyunk és viszket mindenünk, mosdani még lehet esténként, de ugyanazt a rongyot vesszük vissza, első hét után viszket, második hét után csíp, a harmadik hét után...

Nem tudom, hogy meddig tart a kukoricafront, talán három hétig, újoncok vagyunk, azt csinálnak velünk, amit akarnak, 150 romániai középiskolás, akik nem értik, hogy a fizikai és a lelki erő egyszer csak elfogy, mint a víz és a levegő, pedig mi sem ellenállni, sem szimulálni, sem megszökni nem akarunk. Mi még abban élünk, hogy aki elvégzi rendesen a feladatát, azt békén fogják hagyni, de hamarosan kiderül, hogy ez nem így van. Egy hajnalban, amikor szédelegve borotválkozom a bádogvályúnál, és csak homályosan látom az arcomat a csonka tükörben, ki kell tapogatnom hát az ajkaimat és azt a két sosem gyógyuló pattanást, ami az állcsontom hajlatában van, olyan érzésem támad, hogy ez tulajdonképpen már nem is én vagyok, mintha semmi nem ott volna rajtam, ahol megszoktam. Nincs időm ezzel foglalkozni, de a nadrágszíjamra is újabb lyukat kell fúrnom szinte mindennap, kifényesedett, kemény bőr, munka van vele, és valami furcsa szédelgés meg lassulás, messziről jönnek a hangok, minden homályos meg tompa, ha egy kicsit elülhetek, elalszom, nem is vagyok éhes, elalszom evés közben is a mezőn, ha lehet, elejtem olykor a tányért meg a kenyeret. Ilyenek a többiek is, bár engem alig érdekel, tépjük a csuhát, éjjel is erre mozdul a karom, a szomszédos ágyból is átkalimpál valaki mindegyre, nyögnek, jajgatnak alattam, körülöttem, nyolcvanan alszunk a barakkban, meleg van, por, húgyszag, csak ez a lassulás olyan érdekes, tompa, nem jó, a tiszt üvölt, mindenki ordít, nem érdekel, felszállunk egy utánfutóra, leugrálunk, feküdj-kelj, futás, laposkúszás, valaki elaludt fektében, megrugdossák, megint a kukorica, egész hegy, tépni, eldobni, újat venni, tépni, eldobni.

A homokvihar vetett véget ennek az állapotnak. Úgy söpört végig a mezőn a forró, vörös felhő, hogy egy pillanat alatt már semmit sem láttunk, megtelt a szánk, a szemünk, a hajunk, már akinek volt, a szélben kukoricaszárak, csuhák, csutkák és ördögszekerek repültek, a vihar morajlott, üvöltött, sivított, a leggonoszabb tiszt is csak annyit tudott mondani, hogy feküdj. Ha olykor felemeltük a fejünket, azt láttuk, hogy a többieket betemette a finom lösz, és körbefolyik mindenkit, mint a sivatagi filmekben az éppen meghalni készülőket, a szél nyargal, cibálja a kiszáradt növényszárakat, fütyül, de tulajdonképpen sokkal mélyebb ez a hang, messziről jön és messzire megy, összeköti a földet és az eget. Elkezd esni az eső, hatalmas, meleg cseppek dobolnak a hátunkon, talán jég is, azután rövid szünet, majd szaporán és hidegen apró, tűszúráshoz hasonló cseppek, egyenletesen, akármeddig. Félóra múlva a sivatag forró homokja nyúlós, barna sártenger lesz, amiből felállunk, a szél egyenletesen fúj, mindenütt az eső szürkéje, és nem tudjuk, merre volna jó elindulni, hol is vagyunk tulajdonképpen, bokáig ér gyorsan a latyak. Dél van, munkanap, de az időjárással nincs mit kezdeni, bár a szél csendesedik, mindenki olyan rémületben van, hogy bemasírozunk a barakkokhoz, és pihenőt rendelnek. Sárosan, vizesen reszketünk a takarók alatt, megpróbálunk tüzet gyújtani a dobkályhában, de a szél visszanyomja a füstöt, egész délután kínlódunk vele, hiába. Olyan a barakk, mint egy menedékház fent a hegyekben, megered a fiúk nyelve, mindenki mesélni kezd, mindenki jön valahonnan, emlékszik, volt érettségi, iskola, matek, felvételi sokunknak, család, anya, szerelem. Egy pillanatra magunkra ismerünk, olyan az egész, mint egy elbaszott osztálykirándulás, legyen már vége. Reggel kivezényelnek, esik az eső, bokáig ér a latyak, reggeli után hiába várjuk a traktort, hogy kivigyenek a mezőre, mondja az egyik helybéli, hogy ilyen időben soha, senki. Mi azért néhány kört szaladunk, amíg teljesen szétázik a zsávolyruhánk, azután kiosztják a vattakabátokat és a nadrágokat meg a gumicsizmát, megfektetnek a sárban, hogy jobb legyen, azután masírozunk az esőben, lemosódik a sár, már amennyire tud.

Ez a másfél napnyi pihenő nagyon jó, üldögélünk, alszunk, este egy traktoros vödörnyi vörösbort ad be az ablakon, nejlonzacskókba merjük, lecsípjük a sarkát, iszunk, mint az állatok, folyik az arcunkra a sűrű bor. Sikerül befűteni a kályhát, a közelében rettenetes meleg van, távolabb ugyanolyan hideg, szárítkozunk, melegszünk, a szél megcsendesült, egyenletesen szakad az eső, néhol befolyik a tetőn, a barakk előtt összeérnek a tócsák, a vécéig elmenni kockázatos vállalkozás, a legtöbb gumicsizma lyukas. Nincs vigasztalanabb a felázott sztyeppénél. Amikor egy traktor lépésben halad, olykor tengelyig sárban, egy-egy huppanóban elakad, leugrálunk az utánfutóról és megtoljuk, ahányszor csak kell, de ha lefullad a motor, meg kell várni a másik traktort, ekkora sárban megtolni ezt már nem lehet. A vihar után már soha nem dolgoztunk annyit, mint előtte, hiába próbáltak a tisztek minden eszközzel hatni ránk, a fáradtság, a sár, az apátia mindennek ellenállt. Majd egy alattomos járvány söpört végig a kontingensen, két napig hányt és fosott mindenki, ettől teljesen kikészültünk, hiába jelentettük, hogy betegek vagyunk, a parancsnok azt mondta, azért van, mert állandóan iszunk, pedig akkor még csak néha sikerült egy-egy vödör bort szerezni. Hideg, csípős délelőtt volt, amikor az egyik lecsuházott kukoricahegytől futottunk volna át a másikhoz, talán egy kilométerre sem volt, a tiszt kiadta a parancsot, futólépés, jó lett volna akkor az a kis futás, talán megmelegszem, de éreztem, hogy nem tudom a csizmámat kiemelni a sárból, csak állok, nem indul a lábam, ekkora sárgalacsinnal nem lehet, a többiek is így voltak, néztünk szomorúan magunk elé, az első a sorban megemelte a vállát, hogy nem megy, nincs ma futólépés. A tiszt még ordít egy ideig, feküdj, és nem kelünk fel, hiába ordít, hiába rúg belé egyik-másikba, azután valaki feláll, majd a többiek is, de nincsen sorakozó, csak lődörgünk a mezőn, mint a dróttal bekötött vattakabátok, a tiszt belátja, hogy még csak nem is parancsmegtagadás ez. Egyik hajnalban valaki elájul a sorakozónál, egy ideig rázzák, pofozzák, hogy ne szimuláljon, de nem szimulál, másnap kórházba viszik, ezután szinte mindennap lesz valaki, akit el kell szállítani Țăndăreibe, ott van legközelebb orvos, rá is üvölt egyszer a parancsnokra egy elképesztően kövér ápolónő: criminalilor! Akit befektetnek a kórházba, azt bent is tartják, ha kell, ha nem, de hamarosan küldenek hozzánk egy katonai felcsert, aki állandóan részeg, ő pedig csak azt viszi kórházba, akit a parancsnok enged. Szédelgünk és tántorgunk egész nap, nem megy a munka. Harmadik napja nem tudok enni, ötvenöt kiló vagyok, hatvanhárommal indultam el a seregbe, megmértek, onnan tudom. Olyan hasmenés ez, amit bárki elkaphat a nyaralásban, kikoplalja, és elmúlik nyomtalanul, de a mi munkatempónkkal ezt nem lehet, ha nem eszem semmit, jártányi erőm sincs, ha eszem, rosszul vagyok, és emésztetlenül folyik át rajtam az egész. Orvos nincs, orvosság nincs, és aztán elkezdenek a fiúk taknyolni és köhögni, megjelennek rajtunk a kelések, a furunkulusok, hónaljban, ágyékban, az egyiknek a farkán. Persze dolgozni kell, a mérnök panaszkodik, hogy csökkent a teljesítmény, a parancsnok kitalálja, korábban fogunk ezután kelni, hosszabb lesz a reggeli torna. Annyi lágertörténetet olvastam egyidőben, hogy erről az egészről nem is kellene sok szót ejteni, de mi nem hadifoglyok, rabok, deportáltak voltunk, hanem a szocialista Románia sorkatonái, igaz, hogy még nem esküdtünk fel, vagy nem tettük le az esküt, jogi szempontból ez nem tesz semmit, bár sokan azt hiszik. Meg is szöknek néhányan, úgy hozza vissza őket egy joviális rendőr a fetești-i állomásról a saját autójával. Vasárnap este van, a fiúk a bukaresti vonatot várják, de az késik, úgy néznek ki, mint a rabok, azoknak sem jut mindig csíkos ruha, elnyűtt katonarongyokat hordanak, mint mi. A tisztjeink részegek, nem lesz ebből ügy, a rendőr szétnéz a körletben, ca la pârnaie (mint a börtön), mondja, ő mesél arról, hogy rabok voltak itt régen.

Fölösleges dramatizálni ezt, közülünk senki nem veszett oda, csak az egyik fiúnak vágták le az ujját, de jó kérdés, hogy mi lett volna velünk tavaszig ilyen körülmények között, a morál a padlón volt, szaporodtak az olyan abszurd gesztusok, amelyeket a humor sem tud már felülírni. Megkeseredtünk, szótlanok lettünk, mindig ugyanaz a behúzott nyak, ha sokat fázik az ember, úgy marad. Napokig nem bontom fel az otthonról kapott levelet, enni sem akarok, ha valakinek csomagja érkezik, pukkadásig esszük magunkat, akkor is éhesek maradunk, de sokan kihányják, leginkább egy pofa vodkára vágyom, vagy konyakra, hogy zsibbadjak el, kevés kell, és néha leisszuk magunkat a sárga földig, hoznak a traktorosok bort és pálinkát, utólag derül ki majd, hogy a század felének nincs meg a bakancsa és a derékszíja, eladogattuk, amink volt. Néha kitör belőlünk az agresszió, kis híján meglincselünk egy tisztet, pedig ő a legemberibb, megtalál egy üveg konyakot a motyónkban, és a szemünk láttára kiönti, igaza van, csak hát ez így provokáció, ha meginná, az rendben volna. Ő is nagyon megijed, mi is, ilyen viszonyok között hamar előjön az állat mindenkiből, érdekes módon a tisztek közül csak az ő nevére emlékszem ebből az időből, később jóban leszünk.

Ha nem látnánk, hogy a rengeteg lecsuházott kukoricát a mezőn veri az eső, majd belepi a hó, és ha nem látnánk, hogy a felszedett sok ezer tonna marharépa egyszerűen elrothad ott, ahova leürítik, ha nem kellene olykor a döglött teheneket felrakni a teherautóra, ha nem éreznénk folyton, hogy a kínkeservesen elvégzett munkánk valójában fölösleges, értelmetlen, és kárba vész... És aztán nézzük egy vasárnap délután a tévét, mert az is van, mutatják az IAS Ograda nevű állami gazdaságot, mutatják a mérnököt és a parancsnokot meg egy regiment katonát, ahogy frissen vasalt ruhában, mosolygósan, kitűzött sapkajelvénnyel szedik a kukoricát, és vadonatúj fonott kosarakkal rakják meg a teherautó utánfutóját, megint rekordtermés van, nyilván. Ca la televizor (mint a tévében), mondja valamelyik, és ez lesz az a kifejezés, amit állandóan mondogatunk, ha valami rosszul megy, de akkor is, ha történetesen jól.

Ahogy egyre hidegebb lett, mélyült a sár és telt az idő, a munkaszervezés áthidalhatatlan problémái egyre több pihenőt biztosítottak, már a tisztek is unták az egészet, ők is a sárban és a mocsokban éltek velünk, bár a szolidaritásukra senki nem adott semmit. Egyszer egy szőlősben robbant le a traktor, ahol sok-sok hektáron rothadt a termés, egész délelőtt zabáltunk, ebből persze megint fosás lett, de kit érdekelt!? Máskor egy paradicsom-, azután egy felhagyott káposztaültetvény mellett haladtunk el, olykor a traktorosok halvát meg rahátot hoztak nekünk, kekszet, néha kinyitott a bolt a barakkok mellett, vettünk vodkát és rengeteg Silvania pezsgőt, egyszer azzal is borotválkoztunk, amikor napokig nem volt víz. Gyakran sütöttünk kukoricát a tarlón rakott tüzek parazsánál, és voltak öreg parasztasszonyok, akik rendszeresen hoztak tejet meg kenyeret, hogy nekünk adják, töpörödött, szomorú öreg nénik voltak, mondtuk, hogy Arad, Szatmár, Kolozsvár, de azt már nehéz volt elmagyarázni nekik, hol vannak ezek a helyek, Bukarestet és Galacot úgy-ahogy tudták. Néha egész nap szedtük a kukoricát, és nem értünk a sor végére, éjszakánként furcsa, ugató kutyavonyítást hallottunk néha, mondták a traktoristák, hogy sakál, dolgoztunk együtt köztörvényes rabokkal, felütötte a fejét a rüh meg a tetű, egy reggel pedig lehavazott, álltunk a végtelen síkságon zsebre tett kézzel, mert kesztyűnk nem volt, különben sem lehet kesztyűvel kukoricát szedni, nincs az a kesztyű, ami úgy bírná a használatot, mint az emberi kéz. A hó kitartott pár napig, nem volt nagyon hideg, csak a szél nyargalt a végtelen síkságon, és nemcsak a gumicsizmát tömtük ki újságpapírral, hanem a derekunk köré is csavartunk a kabát alá, már ha jutott. A pufajkákban összeesett a bélés, kifényesedett a nyakunknál, elszakadt, rongyolódott, a gombok elvesztek, dróttal akasztottuk be, napokig nem borotválkoztunk, mert a csípős hidegben és szárazon a legpedánsabb tiszt is hiába követelte már. Este a dobkályha köré gyűltünk egy kupacba, nyakaltuk a vörösbort, és hogy ne kelljen kimenni pisilni, az egyik sarokban kifúrtuk a falat, beillesztettünk egy vascsövet, nem volt már akkor torna reggel, nem takarított senki a barakkban, a körlet is olyan elhanyagolt volt, mint az egész Románia, mert hamar elszáll ebben az országban a rend és a fegyelem igénye, nem is baj ez sokszor.

Amikor december elején végre átfagyva és koszosan bevonultunk a laktanyába, azt éreztem, hogy a csupasz akácfáknak, a szürke, beázott tömbházaknak, a civil ruhás embereknek olyan gyermeki lelkesedéssel tudunk örülni, mint még soha, még egy ember, még egy fa, park, lámpa, játszótér, szobor. A teherautó tetejéről a stoplámpánál egy középkorú nőt figyeltünk, ő is minket nézett gyanakodva, szomorúan, majd odaszólt az egyik fiúnak: hány év? Nem értettük a kérdést, de a nő megismételte: hány év börtön? Azután elindult az autó, befordult az udvarra, leszálltunk, leraktuk a motyónkat, valaki vezényelni próbált, de ültünk a bőröndökön, az ezredparancsnok szólt, hogy maradjunk, láttam az arcán, alig akar hinni a szemének, körbejárta csoportunkat, és elfintorodott. Két nap pihenőt rendelt a századnak, és a zuhanyozóban megnéztük végre, milyen röhejesen soványak vagyunk, víz is volt, meleg, fény is, de ha száz ember zuhanyozik egyszerre, mindig ugyanarra gondolok, az ajtó befelé nyílik, és amikor ránk eresztik a hideg vizet, kiderül, hogy valóban.