A Feltámadunk! felirat alatt volt a fülkéje; a temető kapuja keskenyre sikerült, a portásfülke és a virágbolt szélesre, ezért hogy a szimmetria megmaradjon, inkább az épületre szerelték a betűket. Nagyapám volt a temető portása. Ő az a fajta volt, aki mindig mindenkit beengedett. Egyszer torlódott fel a sor, amikor meghalt. Hiába dudált a három hullaszállító különböző hangnemekben, nem kelt fel. Neki így harangoztak. A városban Szent Péternek hívták.
Amikor jött a telefon, volt ijedség, sírás. De a zavar akkor kezdődött, mikor nagyanyám intézkedni kezdett. Mert hiába mondta a temetkezési vállalkozónak, hogy a test ott van a temetőben, arra ne legyen gondjuk, ezt nem tudták megérteni. Mert ha ez egy újratemetési szertartás lesz, ők ilyet nem vállalnak. Meghalt, bevitték, kiterítették a ravatalozóban, magyarázta pontról pontra nagyanyám, s hogy ő mindjárt indul a fekete öltönnyel oda. Közben a hang a telefonban azt ismételgette, hogy a szállítás benne van az alapárban, ezt nem tudják levonni, ez akciós csomag, és hogy akkor ők most hol is keressék a bácsit. Ez nagyon idegesítette a nagyanyámat, kikérte magának, ők nem bácsi meg néni, hanem uram és asszonyom. Elmagyarázta még egyszer, hogy Kilincs Péter, az ő megboldogult ura, a temetőben halt meg. Mi, vagyis anyám meg én, akik ezt végighallgattuk, egyszerre gondoltunk arra, hogy Papika (nekünk szabad volt a Papika) mindig praktikus ember volt, úgy halt meg, ahogy élt. Reggel még megborotválkozott, levágta a körmeit, reggelit már nem kért, aztán bement a temetőbe meghalni.
Nagyanyám azt hitte, hogy ezzel letudva minden, megígérte, hogy az interneten majd választ sírkövet, viszont virtuális gyertyát nem fog gyújtani – köszöni, azt nem kér.
Mikor beértünk a temetőbe, nagyapám sehol. Azt hittem, beigazolódott a félelmem, most minden halott betartja fenyegető ígéretét: feltámadunk. Folyton hátranéztem, úgy képzeltem, halott rokonaink megkocogtatják vállunkat, hogy na, ugye, itt vagyunk! Ekkor jött a hívás a temetkezési vállalkozótól, hogy hol tetszik lenni a néninek, mert itt állnak a bácsi testével a ház előtt, fel kéne öltöztetni, vagy valami. Én megnyugodtam, anyám nevetett vagy sírt , ezt azóta sem mertem megkérdezni, nagyanyám meg felháborodott, hogy ő még nem halott, őt aztán ne nénizze senki. Rohantunk haza, hurcoltuk magunkkal a fóliával behúzott öltönyt. Úgy szállt mellettünk az a zacskó, mint egy lélek: nagyapa testetlen lelke. Késésben voltunk. Mire visszaértünk a Veres Pálné utcába, az autó sehol, mint később kiderült, Józsika, a sofőr, aki már húsz éve vitte mozdulatlan utasait, úgy döntött, hogy a szállítólapon feltüntetett legközelebbi hozzátartozók közül most kiválasztja a sorban következőt, vagyis anyámat, és elviszi a bácsit hozzá, mert őt a húsz év alatt még nem várakoztatta meg senki ennyire. Akkor taxiba ültünk, hogy elcsípjük valahol halott nagyapámat.
Az egyik pirosnál beálltunk a hullaszállító mellé, nagyanyám kipattant az autóból, feltépte a fekete kombi ajtaját és ordítva-sírva, mint egy féltékeny fiatal feleség, követelte, hogy azonnal adják vissza neki a férjét.